Miután Orbán Viktor sikeresen tárgyalt az amerikai elnökkel, a szlovák sajtóban ez okot adott arra, hogy elemezzék Robert Fico szlovák kormányfő külpolitikáját.
A szlovák Trend mainstream gazdasági portál véleménycikkben fejti ki, hogy Fico „négy égtájas” külpolitikája valójában koncepciótlan, naiv lavírozás a Nyugat és a Kelet között, miközben láthatóan Orbán modelljét próbálja utánozni, de annak stratégiai magvát nem érti.
A cikk szerzője, Karol Krpala szlovák politológus, a Szlovák Tudományos Akadémia egykori munkatársa. Baloldali, rendszerkritikus elemzései rendszeresen jelennek meg szlovák mainstream lapokban és hírportálokon.
Krpala nem kívánja eldönteni azt a kérdést, hogy Pozsony jelenlegi külpolitikájának az orientációja helyes-e, a fő különbséget abban látja, hogy Orbán és a magyar diplomácia következetesen, tudatosan alakította ki azt a szerepet, hogy Budapest egyfajta kemény, gyakran blokkoló pozícióval váljék megkerülhetetlen tényezővé az EU-ban, a NATO-ban és az ukrán háború körüli alkukban.
Ennek az eredménye az is, hogy ma Orbánnak személyes, rendszeres kapcsolata van Donald Trumppal és Vlagyimir Putyinnal.
Azt is említi, hogy Budapestre terveznek amerikai–orosz csúcstalálkozót, sőt Magyarország külön amerikai szankciós felmentést kapott az orosz olaj- és gázimportra – amelyből Szlovákia csak másodlagosan, a Mol–Slovnaft függésen keresztül profitál.
És mi a helyzet a szlovák miniszterelnökkel?
A politológus szerint ezzel szemben Fico amerikai „ratingje” gyenge. Egy konzervatív konferencián kapott ugyan egy baráti odaszólást Trumptól, azonban nem tartózkodott az amerikai elnök közvetlen közelében, hanem távolabb ült az előadóteremben. Bár később pletykák jelentek meg a médiában Fico és Trump közelgő találkozójáról, erre hivatalosan még nem került sor. A szlovák miniszterelnök tavaly novemberben telefonbeszélgetést folytatott az amerikai elnökkel, röviddel annak újbóli megválasztása után, mielőtt januárban hivatalába lépett volna.
De – ahogy említettük – kétoldalú csúcsszintű találkozója nincs, a kapcsolatai ritkábbak és alacsonyabb súlyúak. Krpala ezt úgy értékeli, hogy
Fico külpolitikájának eredményeként nem nőtt Szlovákia befolyása.
Ezzel szemben a magyar miniszterelnök nemegyszer tárgyalt nyilvánosan Trumppal az első és a jelenlegi ciklusa alatt is, sőt a kettő között többször találkoztak a floridai Mar-a-Lago klubjában. Ezenkívül a két politikus között gyakori a telefonos kommunikáció.
A szerző úgy véli, ugyanilyen különbség látszik az orosz és az ukrán dimenzióban is: Orbán már 2023-ban megtörte Putyin nyugati izolációját a pekingi Egy övezet, egy út fórumon. Fico ezzel szemben leginkább „szelfidiplomáciát” és gazdasági lobbizást folytat. A „híd a Kelet és Nyugat között” régi szlovák toposzát úgy veszi át, hogy semmilyen valós, közép-európai integrációs vízió vagy erőforrás nincs mögötte; egy kis, peremhelyzetű állam próbál beszállni a nagyok „játékába”, ám ehhez nincs sem politikai formátuma, sem bátorsága, sem koncepciója.
A cikk szerint a washingtoni külpolitika ma már kifejezetten függőségi viszonyként kezeli a magyar–szlovák relációt. Donald Trump – aki Krpala olvasatában pontosan érti ezt a hierarchiát – a Budapestre vonatkozó amerikai „különleges bánásmód” kapcsán arra utalt: „van egy másik ország is, amelynek ugyanaz a problémája”, mint Magyarországnak – a célzás egyértelműen Szlovákiára vonatkozott. Ez szerinte azt üzeni, hogy Washingtonban a szlovák ügyeket a magyar dosszié függvényében kezelik:
előbb rendezik Budapesttel a lényegi kérdéseket, és csak ezen a szűrőn keresztül értelmezik Pozsony mozgásterét.
A cikkíró összegzése szerint az idén november 7-én a Fehér Házban Szlovákiáról is szó esett – de nem a szlovák miniszterelnökkel, hanem kizárólag a magyar kormányfővel folytatott egyeztetés keretében. Ennek az üzenete a szerző részéről világos: a térség súlypontja Magyarország, Szlovákia külpolitikai mozgástere pedig mindinkább a budapesti–washingtoni csatornákon keresztül, „másodlagos eseményként” jelenik meg.
Külpolitikai különbségek
Krpala azt is említi, hogy Budapest több jelentős uniós döntést is blokkolt, azaz Magyarország renitens szavazási magatartása odáig vezetett, hogy felmerültek a magyar szavazati jogok felfüggesztésére irányuló javaslatok az EU-ban. „Magyarország az uniós külpolitikai döntések több mint felét blokkolja” – írja ezzel összefüggésben Gabrielius Landsbergis, az Európai Parlament egykori litván képviselője.
Bár időnként Szlovákia is azzal fenyegetőzik, hogy blokkolja a szavazást, de rendszerint visszavonul. Fico erőteljes, „szuverén” retorikája a hazai közönségnek éles ellentétben áll azzal, ahogyan végül az európai színtéren viselkedik. Magyarország ellenzi Ukrajna uniós csatlakozását, miközben Szlovákia támogatja keleti szomszédja európai integrációját. Krpala szerint Orbán Brüsszel és Kijev számára sokkal keményebb ellenfél, mint Fico.
Kárpátalja kérdése
Sokatmondó, hogy a cikkben részletesen szó esik Kárpátaljáról. Tavaly Putyin az amerikai Tucker Carlsonnak adott interjúban nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy Ukrajna egy részét Magyarországhoz csatolják – a kontextusból egyértelműen Kárpátaljáról volt szó. Hasonló jelzések érkeztek az orosz védelmi minisztériumtól, Dmitrij Medvegyevtől és más moszkvai tisztviselőktől is.
Bár Budapest nem támaszt területi igényt a régióra, a szlovák politológus szerint mégis nehéz elhinni, hogy ezek a nyilatkozatok ne rezonálnának a magyar diplomácia törekvéseivel, mondván, Magyarország – Szlovákiával ellentétben – következetesen építi a politikai befolyását Kárpátalja irányában, elsősorban a helyi magyar nemzeti kisebbség támogatásán és a célzott kommunikáción keresztül.
Nem mellékes szempont az sem, hogy Kárpátalja a két világháború között Csehszlovákiához tartozott (Podkarpatská Rus), és Szlovákiában ma is számottevő ruszin közösség él; vagyis a kérdésnek szlovák szempontból történelmi és kisebbségpolitikai vetülete is van. Krpala összképe alapján Budapestnek határozott geopolitikai koncepciója van erre az egykori csehszlovák, még korábban osztrák–magyar területre.
A kárpátaljai fókusz szerinte egy tágabb külpolitikai mintázat része: azt jelzi, hogy Budapest külpolitikája jóval koncepciózusabb, mint Pozsonyé. Magyarország konkrét lépésekkel és hosszú távú geopolitikai építkezéssel elérte, hogy Kárpátalja jövőjének alakításában megkerülhetetlen tényező legyen; a térség stratégiai elhelyezkedése miatt így Budapest természetes tárgyalópartnerként jelenik meg a nagyhatalmak szemében is. Az „officiálna Bratislava” ezzel szemben Krpala értelmezésében még azt sem ismeri fel, hogy az egykori Podkarpatská Rusnak milyen geopolitikai jelentősége van, miközben történelmileg hozzá kötődött, és a ruszin kisebbség révén ma is szorosan kapcsolódik hozzá.
A funkcionális semlegesség koncepciót igényel
Krpala fontos állítása, hogy
Közép-Európa önálló geopolitikai pólusként való felfogása nem valamilyen szélsőséges vagy marginális rögeszme, hanem egy régóta jelen lévő politikai gondolat.
A térség szorosabb, valódi integrációját hirdette már a két világháború között Milan Hodža, az első szlovák származású csehszlovák miniszterelnök is, miközben Edvard Beneš számára sem volt idegen egyfajta „funkcionális semlegesség” eszméje, keletebbre húzó hangsúlyokkal. Hodža koncepciója azonban – Krpala olvasatában – egy létező, kidolgozott, földrajzilag és intézményileg körülhatárolható közép-európai integrációs projektre épült.
Ezzel szemben a szlovák politika a kilencvenes években inkább egy improvizált, elméleti tartalom nélküli önképet gyártott magának, a „híd a Nyugat és a Kelet között” metaforáját. A Mečiar-korszak külpolitikai gondolkodása egyszerűen adottnak vette, hogy Szlovákia valamiféle közvetítő szerepet játszik majd Moszkva, esetleg Peking és a nyugati fővárosok között – anélkül, hogy világos lett volna, miért is lenne erre szükségük a nagyhatalmaknak, és milyen intézményi, gazdasági vagy biztonságpolitikai elképzelés támasztaná alá ezt az ambíciót.
Ráadásul – teszi hozzá – ez a „hídszerep” úgy próbált különálló pozíciót rajzolni Szlovákiának, hogy közben magától értetődően elfogadta az ország formális beágyazottságát a nyugati struktúrákba (EU, NATO), így a koncepció belső ellentmondásossága még látványosabb: egy kicsi, a nyugati blokk peremén fekvő állam próbál – ahogy említettük – beszállni a nagyok játékába.
Krpala szerint
ezt a naiv mintázatot lényegében átvette Robert Fico is, aki retorikájában Moszkva és Brüsszel között lavírozó, különutas szereplőként szeretné láttatni Szlovákiát, miközben a külpolitikája mögött nem áll koherens, végigvitt stratégia.
Orbán Viktorról ezzel szemben azt állítja, hogy bár ő sem dolgozott ki klasszikus értelemben vett „közép-európai föderációs” tervet, képes volt egy következetes, szuverenista külpolitikai koncepcióra támaszkodni, nagyobb kockázatot vállalni, és ezzel Magyarországot jóval erősebb – bár vitathatóan kockázatosabb – geopolitikai pozícióba hozni.
Fico mintha ezt a magatartást másolná – sugallja Krpala –, csak éppen politikai formátum, bátorság, kidolgozott elképzelés és erőforrások nélkül: kérdéses, hogy a szlovák miniszterelnök érti-e egyáltalán Orbán geopolitikai logikáját, vagy csupán a hangos, „szuverenista” szólamokat imitálja, tartalom nélkül.
Megjegyeznénk
Fico ma papíron (persze felvidékiként nem nagyon bízva az állhatatosságában) Orbán egyik legfontosabb regionális partnere, viszont a kormánykoalíciója törékeny, és Szlovákiában számos kritikával szembesül. A Trend újságban is több cikk jelent meg a szlovák reáljövedelmek csökkenéséről (lásd a konszolidációs csomagot), a szlovák versenyképesség csökkenéséről, miközben semmilyen külpolitikai, külgazdasági sikert (például beruházásokat) nem tud felmutatni.
A magyar érdekek számára megfontolandó – ha komolyan vesszük Ficót mint partnert – segíteni egy nagy, jól kommunikálható beruházás Szlovákiába hozatalában, amit pozsonyi oldalon sikertörténetként lehetne eladni. Mellesleg magyar oldalról ennek természetes ellentételezése lehetne egy szlovák stratégiai vállalatban való magyar tőkerészesedés-szerzés, ami gazdaságilag és geopolitikailag is erősítené a kapcsolatot.
Másrészt jó lenne intézményesíteni magyar–szlovák együttműködést, szükség lenne közös, formális fórumra (évi 1-2 csúcstalálkozó stabil napirenddel: energiabiztonság, beruházások, infrastruktúra, esetleg Kárpátalja) és vegyes munkacsoportokra, amelyekben a minisztériumok és a nagyvállalatok is benne vannak. Fontosnak tűnik, hogy a szerző nem veti el az integrációt, visszautalva az említett csehszlovák miniszterelnök, Milan Hodža 1935-ös közép-európai föderációs koncepciójára.
Kapcsolódó:
