A török kormány több évtizede ígéri a Fekete-tenger új kapuját, ám az Isztambul-csatorna ma inkább politikai eszköz, mint valós projekt. Miközben a finanszírozás hiányzik, a geopolitikai kockázat nagyon is jelen van – különösen a háború árnyékában.
A török vezetés az 1990-es évek óta szorgalmazza egy új, a Boszporusszal párhuzamos csatorna megépítését a Fekete- és a Márvány-tenger között. Recep Tayyip Erdoğan 2011-ben a nemzeti politikájának egyik alappillérévé tette az építkezést, ám a vállalkozás hatalmas költségei, a törökországi környezetvédelmi aggályok, valamint Oroszország biztonsági indíttatású tiltakozása eddig megakadályozták annak megkezdését. A múlt hónapban azonban a török kormány egy új kezdeményezést indított a csatorna megépítésére, miután bejelentette, hogy a kivitelezést az állami és magántőke kombinációjával fogja finanszírozni.
A hivatalos kormánynarratíva szerint az Isztambul-csatorna sokkal biztonságosabb vízi út lesz, mint a Boszporusz, lecsökkentve a hosszú várakozási időket és megkönnyítve a nemzetközi kereskedelmi forgalmat. Moszkva azonban teljesen másképpen látja a helyzetet: a Kreml szerint a folyosó egyáltalán nem kereskedelmi, inkább háborús érdekeket szolgálna a montreux-i egyezmény korlátozásainak figyelmen kívül hagyásával. Moszkva és Törökországon belüli szövetségesei eddig látszólag sikeresen blokkolták a csatorna építését, és úgy tűnik, arra számítanak, hogy erre ismét képesek lesznek: ezzel viszont jelentős feszültséget teremthetnek a két ország közötti, eddig viszonylag nyugodt diplomáciai kapcsolatokban.
Schrödinger csatornája
Az 1936-os montreux-i egyezmény béke és háború idején egyaránt szabad áthaladási jogot biztosít a Boszporusz-csatornán keresztül a kereskedelmi és civil hajóknak a Fekete-tengerről a Földközire. A hadihajók azonban csak békeidőben és csupán korlátozott ideig (általában 21 napig) és meghatározott tonnatartalommal (ami alacsonyabb, mint a NATO-hadihajók zömének űrtartalma) lehetnek csak jelen a Fekete-tengeren, amit háborús időkben Törökország még szigorúbban ellenőriz. Az elmúlt években a NATO rendszeresen küldött hajókat a szorosokon keresztül a Fekete-tengerre, hogy fenntartsa a jelenlétét, de ezek csupán apró ladiknak számítottak a vizekről kitiltott nagy hadihajók vagy tengeralattjárók mellett. Törökország geopolitikai súlyának megfelelően véresen komolyan veszi az egyezményt, amely őt teszi felelőssé a korlátozások betartásának biztosításáért. A nyugati hadihajók jelenléte a Fekete-tengeren így is folyamatosan irritálja Moszkvát, olyannyira, hogy a Kreml újra és újra a montreux-i egyezmény felülvizsgálatát kéri, hogy kitilthassa a NATO-hajókat a térségből.
A jelenlegi problémát az okozza, hogy a kiszivárgott információk szerint az említett egyezmény kitételei az újonnan építendő Isztambul-csatornára nem vonatkoznának. Vagyis ez azt jelenti, hogy Törökország (busás nyereségért cserébe) gyakorlatilag ajtót nyitna a nyugati hadihajók előtt a Fekete-tenger, vagyis Oroszország irányába. Igaz ennek a fordítottja is, de Moszkva idegessége érthető: a mostani háborús (majd a háborút követő Európával valószínűsíthetően jó darabig fennálló hidegháborús) helyzetben más sem hiányzik az oroszoknak, mint egy nyitott átjáró a partjaik felé. Egyes moszkvai elemzők máris azt sugallják, hogy
a csatorna megépítése egy szélesebb körű nyugati politika része, amelynek célja Oroszország elszigetelése.
Aggályait tekintve Moszkva jelenleg valóban nem számíthat széles körű nemzetközi támogatásra, így kénytelen lesz egy B tervet alkalmazni: a csatorna építési tervének belső, török ellenzőinek kihasználását. A kritikusai szerint ugyanis az építkezés nemcsak a pénzügyi érvekkel, de a vízgazdálkodással, a globális ökológiai és a klímapolitikai elvekkel is homlokegyenest ellenkezik, ami a folyosót valójában potenciális biztonsági kockázattá tenné. A Kremlnek a török közvélemény elutasítása alapján van oka azt hinni, hogy ez a megközelítés sikerrel járhat, mivel a válaszadók 77,2 százaléka nyilatkozott úgy, hogy nem támogat egy olyan projektet, amely súlyos környezeti károkat okozhat és növelheti a földrengések kockázatát. Az ellenzők 53,8 százaléka környezetvédelmi aggályokat említett, míg 31,2 százaléka azt állította, hogy a projekt inkább a várható profit szűk körű szétosztási lehetőségét, mintsem a köz céljait szolgálná.
A csatorna megépítésének legnagyobb ellenzőjét, a 16 milliós Isztanbul polgármesterét (nem mellesleg Erdoğan egyetlen komolyan vehető politikai riválisát) Ekrem İmamoğlut idén márciusban letartóztatták, jelezve a török kormány ellenvéleményt nem tűrő akaratát. Ennek ellenére mind a parlamenti ellenzék, mind számos volt magas rangú török katonatiszt, mind a „civil” aktivisták ragaszkodnak a csatornaépítés elleni tiltakozáshoz – ezt a belső lázadást használhatja ki Moszkva, amennyiben Erdoğan a következő hónapokban tovább erőlteti a projekt kivitelezését. Márpedig a török elnök nem fog meghátrálni: többször is kijelentette, hogy az Isztambul-csatorna fontosságában a Szuezi- és a Panama-csatornával fog versenyezni. Ebben igaza van, a Kremlnek azonban ez édeskevés ahhoz, hogy megnyugodjon, ezért ott igyekszik erősíteni a társadalmi és politikai ellenállást a kivitelezése ellen, ahol csak tudja.
Valójában Erdoğan egyetlen dologgal tudná megnyugtatóan rendezni a helyzetet: ha garanciát vállalna, hogy az új átkelőre ugyanúgy érvényesek lesznek a montreux-i egyezmény kitételei, mint a boszporuszira. Ebben az esetben Moszkva valószínűleg támogatná az építkezést az észak–déli kereskedelem kiterjesztése érdekében – ennek hiányában azonban annak tekinti a projektet, ami szerinte a legfenyegetőbb a számára: támadási útvonalnak Oroszország ellen.
***
Kapcsolódó:
Fotó: orosz elnöki hivatal
