Az Egyesült Államok a 2010-es években fokozottan fejlesztette a palaolaj- és a palagáz-kitermeléshez kapcsolódó technológiákat és kapacitásokat, ennek köszönhetően a világ legnagyobb kőolaj- és földgázexportőrei közé emelkedett. Ezzel párhuzamosan megfordította a globális energiaipar hatalmi viszonyait, hiszen az 1973-as első olajembargót követő válság óta Washington csupán ellenőrizni igyekezett a közel-keleti olajállamok hatalmát. E speciális ágazatban is fejlett technológiákat felmutató USA-ra most a tudás forrásaként, nem pedig versenytársként tekintenek az olyan kőolaj-monarchiák, mint Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek.  

A földgáz iránti igény növekedése az előrejelzések szerint a közeljövőben nem lassul a globális konfliktusokból adódó aggodalmak és az adatközpontok rohamos terjedése miatt. Rijád és Abu-Dzabi ennek fényében szeretné fejleszteni a földgázkitermelési kapacitásait, különös tekintettel a palaforrásokhoz szükséges technológiákra. Washingtont ez kedvező pozícióba hozza: a technológiáért cserébe a fejlesztések segítségével integráns részévé válhat a közel-keleti olajtermelő szövetségesek energiatermelésének – ezzel hatékonyabban tudja érvényesíteni az érdekeit a térségben. 

Az olajválságtól a palaforradalomig

A globális kőolajipart évtizedeken keresztül a hét nővér, azaz a legnagyobb nyugati olajipari vállalatok ellenőrizték – a feltárásokat, a fejlesztéseket, a szállítást és az árazást egyaránt. Ám 1973-ban nagyot fordult a világ, mivel a Kőolaj-exportáló Országok Szervezete (OPEC) Szaúd-Arábia vezetésével – Egyiptommal, Szíriával és Tunéziával kiegészülve – októberben embargót hirdetett az Egyesült Államokba, az Egyesült Királyságba, Japánba, Kanadába és Hollandiába irányuló kőolajexportra. Ez a lépés volt a válasz arra, hogy a nyugati államok támogatták Izraelt az arab országok ellen vívott jom kippuri háború során.

A korlátozás miatt 1974 márciusára a kőolaj hordónkénti ára 3 dollárról közel négyszeresére, 11-re emelkedett. Később egy ideig stabilizálódott, majd újra nőtt, aminek a hatására a globális gazdaság lelassult – és ez különösen a Nyugatnak fájt. Rijád figyelmeztetett, hogy  

az embargónak a nyugati gazdaságokra gyakorolt negatív hatásai a fejlődő és a fejlett országok – a termelők és a fogyasztók – közötti erőegyensúly felborulásának a jele volt. 

Innentől kezdve Washington kénytelen volt kordában tartani a közel-keleti termelőországok hatalmát – amit nagyrészt az „oszd meg és uralkodj” elvre alapoztak, hogy fokozatosan megrengessék a stabilitást. Az egyik oldalt a másik ellen játszották ki a közösségi, nemzeti vagy egyéb – gazdasági, politikai vagy vallási – törésvonalakra építve, ami egészen a 2014–16-os amerikai palaolaj-forradalomig meghatározta az USA Közel-Kelet-politikáját.

A segítség Washington érdekeit is szolgálja 

A 2014–16-os olajárháború idejére az USA-nak sikerült átalakítania az ébredező palaolaj-ágazatot egy hatékony, alacsony költségű kőolajtermelő gépezetté, és hasonló fejlődést ért el a palagázágazatban is, így a vezető exportőrök közé került. Szaúd-Arábia és az Emírségek éppen ezért most az amerikai tapasztalatokra – és nem utolsósorban a tőkére – építene, hogy a kapacitások fokozása érdekében felvirágoztassa a palagázágazatát. Mindkét államban már 2019 óta jelentős amerikai beruházások segítségével működnek az ilyen projektek. 

Szaúd-Arábiában Jafurah térségben a hidraulikus repesztésre épülő műveletek zajlanak. A projektbe az amerikai BlackRock is beszállt egy konzorciumon keresztül, amely 11 milliárd dollárral segíti a fejlesztéseket. Egy 2025-ös pénzügyi kimutatás szerint a jafurahi üzem 2030-ra napi 40-45 ezer tonna kapacitással termelhet, ami beleillik Rijád törekvésébe, hogy 2030-ig 80 százalékkal növelje a földgázkitermelést. 

Az Egyesült Arab Emírségek saját fejlesztéseket folytat a palagázkészletek körül, azzal a céllal, hogy növelje az energiaellátást a helyi energiaigény kielégítése érdekében – miközben az exportot is szem előtt tartják. A nemzeti olajvállalat jelezte, hogy az amerikai hidraulikus kőzetrepesztésből szerzett ismereteket és módszereket alkalmazzák a saját mezőiken, illetve egy amerikai vállalattal együttműködve fejlesztik a kőolaj- és földgázprojekteket. A Ruvais ipari városnál futó fő projekt célja, hogy még 2030 előtt napi 20-21 ezer tonna gázt termeljenek, ennek érdekében a hagyományos olajfinomító mellé itt egy új cseppfolyósítottföldgáz-, azaz LNG-létesítmény is épül. A projekt a tervek szerint 9,6 millió tonnával növelné az éves földgázexport-kapacitást, ami több mint kétszerese a nemzeti olajvállalat jelenlegi kitermelésének. 

Az LNG az ukrajnai háború kitörése óta a világ legfontosabb vészhelyzeti energiaforrásává vált,  

Méghozzá azért, mert a csővezetéken szállított gázzal ellentétben gyorsan megvásárolható, majd azonnal oda szállítható, ahol szükség van rá. Az orosz inváziót megelőző 12 hónapban Kína gondosan – és látszólag óriási „szerencsével” – több hosszú távú LNG-szerződést kötött kedvezményes áron, ami igencsak előnyös helyzetbe hozta az energiaárak emelkedésének idején.  

Azóta az Egyesült Államok gondoskodott arról, hogy azok az országok, amelyek korábban nagymértékben függtek az orosz földgázellátástól – például egyes európai államok –, hosszú távú LNG-szerződéseket köthessenek más beszállítókkal. Eközben az előrejelzések szerint  

a mesterséges intelligencia, a felhőalapú szolgáltatások és a hőhullámok miatti energiaigény legalább 40-50 százalékkal növeli a globális földgázkeresletet 2040 végéig.  

Ráadásul az iparági előrejelzések szerint addigra – főként az adatközpontok terjedése miatt – a földgázigény 3,6-4,9 százalékkal növekedhet. 

Kapcsolódó:

Címlapfotó: DALL-E