Vlagyimir Putyinról a Nyugat gyakran állítja, hogy elhibázott stratéga, aki saját háborújába ragadt bele Ukrajnában. De mi van, ha Oroszország valójában Kína proxyjaként egy hosszú, erőforrásőrlő konfliktust visz a Nyugat ellen? Ennek a háborúnak az irodalmi analógiája a kínai klasszikus, A három királyság regényes története. 

Putyin jó stratéga? 

Gabriel Elefteriu brit stratégiai elemző cikke azt a mára közhelyszámba menő nyugati narratívát veszi célba, amely szerint Vlagyimir Putyin súlyos stratégiai dilettáns: elhibázottan rohant be Ukrajnába, elakadva egy véres, drága és kilátástalan háborúban, miközben elszigetelte Oroszországot Európától és megerősítette a NATO-t. A szakember úgy látja, ez a kép leegyszerűsítő és erősen Nyugat-centrikus. Felidézi: a 2022-es inváziót a legtöbb nyugati szakértő „epikus hibaként” értékelte, de a Kremlben valószínűleg elkerülhetetlen, utolsó eszközként tekintettek rá – abban a hitben, hogy egy későbbi háború még nehezebb lett volna, ha például Ukrajna a NATO-ba kerül. A szerző nem azt állítja, hogy az invázió „jó döntés” volt, hanem azt, hogy a puszta tény, hogy sor került rá, önmagában nem elegendő Putyin stratégiai alkalmatlanságának bizonyítására. 

Érvelésének központi eleme, hogy

a háború több mint három évével a hátunk mögött Oroszország – minden nyugati várakozással szemben – továbbra is állva maradt, sőt katonailag is fokozatosan előrehalad.

A „benzinkút atombombákkal” típusú gúnyos nyugati toposzokkal szemben az orosz gazdaság nem omlott össze a példátlan szankciós nyomás alatt, a háborús termelés felfuttatása és a viszonylag alacsony államadósság nagyrészt Putyin hosszabb távon épített gazdaságpolitikájának eredménye – olvasható a cikkben. Emellett Moszkva gyorsan keletre és a globális dél felé fordította külgazdasági kapcsolatait, miközben Kínával, Iránnal és később Észak-Koreával is mélyítette a stratégiai együttműködését. A Nyugat által várt nemzetközi izoláció elmaradt:

Oroszország aktív szereplő maradt a BRICS-ben, és olyan kulcsországokat, mint India, nem sikerült Moszkvától elfordítani. 

A katonai mérleggel kapcsolatban Elefteriu óvatos: nem beszél egyértelmű orosz győzelemről, de hangsúlyozza, hogy a frontvonalon és a stratégiai csapásmérésben az orosz fél előnyben van, miközben a hadsereg alkalmazkodott az új nyugati fegyverrendszerekhez, különösen a drónháborúhoz. A belpolitikai dimenzióban is Putyin javára írja, hogy a rezsim stabil maradt, a hatalomnak sikerült a konfliktust létkérdésként „eladni” az orosz társadalomnak.

Az elemző úgy véli, a legerősebb érv Putyin ellen a NATO-bővülés és az európai fegyverkezés – de itt is felemás a kép: miközben Finnország és Svédország csatlakozása formálisan erősíti a szövetséget, Európa óriási összegeket kényszerül hitelből védelemre költeni egy olyan időszakban, amikor versenyképességi beruházásokra lenne szüksége. Ha Moszkva nem is tervezte NATO-tagok megtámadását, az európai túlfegyverkezés, az eladósodás és a gazdasági gyengülés végső soron mégis Putyin stratégiai egyenlegét javíthatja – és

a Nyugatnak éppen ezért lenne létérdeke, hogy józanabbul, illúziók nélkül értékelje az orosz elnök teljesítményét. 

Fordítsuk meg a kérdést? 

Mondják, hogy az ukrajnai konfliktus egy proxyháború, ahol Ukrajna küzd a Nyugat helyett. De mi van akkor, ha a másik oldalon is egy proxy van, azaz Oroszország ebben az esetben Kína helyett küzd. Tehát nem teljesen beszélhetünk putyini stratégiáról, és az orosz (illetve kínai) cél nem is a gyors győzelem, hanem a Nyugat forrásainak erodálása és a globális dél rokonszenvének megszerzése. Ebben az értelmezésben

Moszkva nem egy önálló „nagyjátszmát” folytat, hanem egy Peking által is jóváhagyott hosszú háborút menedzsel: olyat, amely folyamatosan leköti az amerikai és európai kapacitásokat, fegyverkészleteket, politikai figyelmet – eltérítve az energiákat például Tajvanról.  

Kína számára Oroszország egyszerre stratégiai ütközőzóna és hasznos tesztpálya: az orosz haderő a saját bőrén próbálja ki a nyugati fegyverrendszerek képességeit, miközben Peking viszonylag olcsón jut energiához, nyersanyaghoz és katonai tapasztalathoz. A konfliktus időhorizontja is inkább kínai logikát tükröz: Pekingnek nem sürgős a rendezés, hiszen minden elnyújtott hónap tovább gyengíti a nyugati védelmi ipart, a költségvetéseket és a társadalom türelmét, miközben a globális délben egyre inkább az „antikoloniális”, Nyugattal szembeni narratíva válik vonzóvá – amit az orosz diplomácia és a kínai médiagépezet egymást erősítve épít. 

A kínai stratégiai minta 

A kínai politikusok és értelmiségiek egyik alapműve A három királyság regényes története. Ha az ember végigolvassa a több mint kétezer oldalas regényt,

könnyen talál benne olyan fejezetrészeket, amelyek kísértetiesen emlékeztetnek a mai ukrajnai helyzetre: egy hárompólusú erőegyensúly-mintát, ahol a harmadik szereplő tudatosan kivár, miközben a másik kettő egymást gyengíti.

A regény második fele jó irodalmi analógia arra a szituációra, amelyben Kína hagyja, hogy Oroszország és a Nyugat Ukrajna frontjain merítse ki egymást. 

A regény közepétől kezdve kialakul a klasszikus háromszög: 

– Vej: az északi nagyhatalom Cao Cao és utódai alatt a legnagyobb területű és erőforrással gazdálkodó kvázi „hegemón”. 
– Su-Han: Liu Pej, majd Csu Ko-liang vezetésével egy kisebb, hegyvidéki hatalom, amelynek ugyan gyengébb az anyagi bázisa, de erős ideológiai legitimitást élvez, mint a Han-dinasztia örököse. 
– Vu: a keleti, folyami-tengeri hatalom Szun Csüan dinasztiájával, gazdag, kereskedelemre támaszkodó állam, amelynek elsődleges érdeke a status quo és saját régiója védelme, nem pedig egy döntő, mindent kockára tevő háború. 

A regény utolsó harmadában Su Csu Ko-liang elkeseredett, de kitartó északi hadjáratok sorozatát indítja Vej ellen, aki védekezik, időnként ellentámad, ám a két fél egymást őrli. Vu eközben csak korlátozottan avatkozik be: időnként kihasználja Vej lekötöttségét, támad egy-egy stratégiai erősséget, de alapvetően kerüli a végső összecsapást. A narrátor ezt a kiváró stratégiát szinte didaktikusan meg is nevezi: amíg Vej és Su egymással vannak elfoglalva, Vu számára kedvező a helyzet, mert a két rivális erőforrásai apadnak, miközben ő kíméli a saját haderejét és a gazdaságát. 

Ez a logika pedig ismerősen csenghet a mai kínai stratégiai gondolkodásban. A regény azért fontos, mert a kínai döntéshozók és értelmiségiek jelentős része ezen az irodalmi „nyelven” szocializálódott: elég annyit mondani egy helyzetre, hogy „ez most olyan, mint Vu kivárása Vej és Su háborúja idején”, és a háttérüzenet – a harmadik pólus kiváró, erőforrás-kímélő stratégiája – azonnal érthető.  

Nemcsak A három királyságra jellemző, hanem a tágabb kínai geopolitikai tradícióra is az a motívum, hogy „idegennel verjük vissza az idegent”, vagyis egy külső fenyegetést egy másik külső erővel egyensúlyozunk ki, miközben mi magunk – lehetőleg – a háttérben maradunk, és a hosszú távú stratégiai pozícióra koncentrálunk. 

Az ukrajnai háború értelmezhető ebben az irodalmi-stratégiai kódrendszerben is, ahol Kína számára Oroszország és a Nyugat kölcsönös kimerülése a „harmadik királyság” klasszikus előnyhelyzetét idézi. 

És miképp végződik a híres kínai regény? 

A három királyság talán leghíresebb epizódja a Vörös sziklák csatája (filmen is megtekinthetjük), ahol két gyengébb fél – Liu Pej és Szun Csüan – szövetségben győzi le az északi hegemónt, a Cao Cao vezette Vej-birodalmat. Ez a séma gyakran kerül elő egy lehetséges jövőbeli ázsiai konfliktus analógiájaként: egy regionális koalíció az Egyesült Államok ellen, vagy épp fordítva, egy regionális szövetség Kína felemelkedésének megfékezésére.  

A regény vége azonban ennél jóval kijózanítóbb. Nem Vej, nem Su és nem Vu arat végső győzelmet, hanem a háttérben építkező Szima-klán, amely előbb bekebelezi a fronton harcoló hegemónt, majd Csin-dinasztia néven egyesíti Kínát.

A hosszú háború kimeríti a szereplőket, és végül egy negyedik, türelmesen kiváró hatalom alakítja át a geopolitikai térképet. 

Ha az ukrajnai háborút és a Nyugat–Oroszország–Kína-háromszöget ebben az irodalmi kódrendszerben nézzük, Kína szemszögéből a Vörös sziklák képe csak az egyik lehetséges metafora. A másik – talán ez a kellemetlenebb nyugati olvasat – az, hogy miközben mi a fronton álló „királyságok” mozgását figyeljük,

a valódi stratégiai kérdés az: melyik lesz a 21. század Szima-klánja, amelyik a háború utáni világ új egyensúlyát végül a saját képére formálja. 

(A Három Királyság regényes története elérhető a Caleta kiadó honlapján.)

Kapcsolódó: