Tokió egyre gyorsabban távolodik attól a diplomáciai óvatosságtól, amely évtizedekig uralta Kína-politikáját. A Tajvan melletti, fegyverrel fenyegető kiállás Pekingben a vörös vonal átlépése volt.
A Kína és Japán közötti feszültség, ami Tajvan miatt robbant ki, tovább éleződik, és ezúttal már túlmutat egy szimpla retorikai háborún. Takaicsi Szanae japán miniszterelnök egyre veszélyesebbnek tűnő lavinát indított el, amikor kijelentette: egy Kína által Tajvan ellen indított támadás országa „létét fenyegető” helyzetet teremtene, ebben az esetben pedig Japán fegyverrel is kész lenne beavatkozni. A szerencsétlen módon második világháborús retorikát idéző mondatok Peking rég nem látott dühét vívták ki, az ügy pedig mára hivatalosan is az ENSZ asztalára került, miután Kína bepanaszolta szomszédját a szervezetnél.
A lépés szokatlanul erős diplomáciai válasznak minősül. Kína ENSZ-nagykövete a japán miniszterelnök mondatait egy katonai agresszió első lépésének minősítette, egyúttal kijelentette, hogy országa „a leghatározottabban gyakorolni fogja” az ENSZ alapokmányában rögzített önvédelmi jogát szuverenitásának és területi integritásának védelmében. Egyben azt is jelzi, hogy Peking nem hajlandó szimplán retorikai túlzásként értelmezni a japán kormányfő szavait, aminek pedig (igen trükkösen egy multilaterális fórum elé citálva Tokiót) minden lehetséges következményét innentől a japánokra hárítja, deklarálva akár a leghatározottabb fegyveres választ is.
Viharos gyorsasággal romló kapcsolatok
Kína a botrány kirobbanása óta jól bejáratott módon (egyelőre) gazdasági büntetőeszközökhöz nyúlt, hogy érzékeltesse Japánnal a szavai súlyát. Az egyik legnagyobb csapást a szigetországra a tengeri élelmiszerek importtilalmával mérte. Ez mindössze néhány hónappal az után történt, hogy Peking részben feloldotta a 2023-as teljes tilalmat, amit azért hozott, mert Japán a sérült fukusimai erőmű „tisztított hűtővizét” a tengerbe kezdte el kiengedni. A kínai hatóságok most épp arra hivatkoznak a teljes importzár elrendelése kapcsán, hogy hiányos dokumentumokat kaptak a japán féltől, ezért a kínai piac ismét bezárja kapuit az onnan érkező élelmiszerek előtt.
Az import felfüggesztése mellett Kína más eszközökhöz is nyúlt. A kormány határozottan felhívta a kínai polgárok figyelmét, hogy kerüljék a Japánba utazást – a felszólítás hatására néhány nap alatt több mint félmillió repülőjegyet és szállásfoglalást töröltek, ami hatalmas csapást jelent a japán kiskereskedelmi, turisztikai, vendéglátási és szolgáltatói szegmensre.
Ezek a gazdasági csapások azonban eltörpülnének amellett, ha Kína bevetné az immár globálisan kipróbált – és a gyakorlatban hatásosan működő – kereskedelmi fegyverét, a ritkaföldfémek exporttilalmát Japán felé.
Ez az a terület, ahol a japán technológiai ipari szegmensek minden diverzifikációs szándék és kísérlet ellenére még mindig teljesen ki vannak szolgáltatva Kínának. A „ritkaföldfémkártya” előrántása ráadásul nem újdonság: 2010-ben szintén egy geopolitikai összezördülés alkalmával Kína már bevezetett egy exporttilalmat, ami majdnem végzetessé vált a japán gazdaság számára. Bár a problémát akkor sikerült elsimítani, a tokiói diverzifikációs erőfeszítések tizenöt év alatt még mindig csak annyit értek el, hogy a Kínával fennálló 90 százalékos függőségi rátát 60-ra sikerült csökkenteni. Hogy ez mennyire nem elegendő, annak ékes jele volt a közelmúltbeli amerikai–kínai kereskedelmi háború során bevezetett pekingi ritkaföldfémexport-korlátozás, amely rövid időn belül elkezdte megrengetni az ellátási láncokat, pánikba kergetve a japán autóipart és annak minden szegmensét.
Kockázat és még több kockázat
Kína gazdasági elrettentése tehát egy többrétű modell, amely messze túlmutat a szokásos diplomáciai torzsalkodáson. Azzal, hogy Peking máris aktiválta retorziós fegyvereit, célzottan alkalmazva azokat, a belügyeibe való beavatkozás elleni tiltakozás egyik legmagasabb szintjére emelte a konfliktust.
Amennyiben Japán kitart jelenlegi retorikája mellett, Kína várhatóan szigorítani fog a tiltó rendelkezéseken, olyan gazdasági kényszerítő eszközöket alkalmazva (például a ritkaföldfémek területén), amelyek hiánykezelésében Japán egyetlen szövetségese sem tud majd segíteni. Még az Egyesült Államok is „elvesztette” a kereskedelmi háborút Kínával szemben, amikor a ritkaföldfémek hiánya az amerikai technológiai és autóipart konkrétan leállással kezdte fenyegetni: Japán lehetőségei pedig az amerikaiaknál is korlátozottabbak. A leglogikusabb forgatókönyv az lenne, ha a japán miniszterelnök visszavonulót fújna, változtatva Tajvannal kapcsolatos (valóban meglehetősen fenyegető) véleménynyilvánításán, ezzel csillapítva a várható gazdasági megtorlások intenzitásán. Bár Tokió máris felső fokozatba kapcsolta diverzifikációs tervezőgépezetét, annak költségei és évekig tartó kiépítése messze nem fogja ellensúlyozni a rövid távon pusztító negatív kereskedelmi és gazdasági hatásokat.
A Kína–Japán-viszály tehát viharos gyorsasággal növekszik retorikai konfrontációból valós gazdasági konfliktussá. Peking a közelmúltban szerzett pozitív nyomásgyakorló tapasztalatait habozás nélkül kamatoztatja majd regionális befolyása és elrettentő ereje érdekében. Paradox módon ráadásul, amennyiben a helyzet tovább súlyosbodna és a globális ellátási láncok kelet-ázsiai része is veszélybe kerülne, a problémát az Egyesült Államok igyekezne a legintenzívebben kezelni, és a kínai idegesség csillapítása érdekében valószínűleg a japán miniszterelnök verbális ámokfutását állítaná le barátságosan, de annál határozottabban.
***
Kapcsolódó:
Fotó: japán miniszterelnökség
