Claudia Buch, az Európai Központi Bank bankfelügyeleti ágának vezetője egy olyan javaslattal állt elő, amely alapjaiban rendezheti át az európai bankszektor erőviszonyait. Azt sürgeti, hogy a frankfurti felügyelet kapjon jogot a nemzeti „tőke- és likviditáselkülönítés” (ring-fencing) felülírására. Vagyis amikor valamelyik eurót használó ország nemzeti felügyelete előírja, hogy a bankcsoport tőkéje és likviditása az adott országot ne hagyja el, akkor az EKB jogosultságot kapna ennek felülbírálására. Becsléseik szerint jelenleg mintegy 225 milliárd eurónyi banktőke és 250 milliárdnyi likviditás rekedt be ilyen nemzeti korlátok mögött az euróövezetben.  

A bankszektor lobbiszervezete, a nagy bankokat és brókercégeket tömörítő szövetség, az Association for Financial Markets in Europe (AFME) hónapok óta azt hangoztatja, hogy ez a „bebetonozott” tőke rontja az európai bankok versenyképességét, visszafogja a határon átnyúló akvizíciókat és hátrányba hozza az uniós szereplőket az egységes hazai piacot működtető amerikai bankóriásokkal szemben. A német közgazdász ugyanakkor nem puszta deregulációt hirdet: miközben lazítana a nemzeti tőkekorlátokon, óvatosságra int a kockázatátruházási konstrukciókkal, különösen a lényeges kockázatátruházásokkal szemben (amikor a hitelek kockázatát befektetőkre vagy biztosítókra viszik át) és a szintetikus értékpapírosítás (amikor a hitelek a bank mérlegében maradnak, csak a kockázatot adják tovább) terjedése kapcsán. Az EKB nemrég bírálta azokat az uniós terveket, amelyek könnyítenék az ilyen értékpapírosítási ügyletek szabályait, emlékeztetve: a 2008-as válság épp az átláthatatlan, túlbonyolított struktúrák miatt gyűrűzött be.  

Ha lehántjuk a technikai részleteket, a történet magja egyszerű: a nagy európai bankcsoportok olyanok, mint egy több országban jelen lévő áruházlánc, amelynél minden tagállam előírja, hogy a kasszában lévő pénzből mennyit szabad elvinni a központi pénztárba. A helyi felügyeletek érthető módon ragaszkodnak ahhoz, hogy válság esetén legyen helyben elegendő tőke és likviditás a betétesek védelmére – ők ugyanis nem szeretnék, ha egy külföldi anyabank problémái miatt a saját adófizetőiknek kellene kimenteni a leánybankot.  

A bankok és az AFME azonban azt állítják, hogy a túl szigorú, országonként eltérő korlátok miatt a tőke, amely bár elméletben megvan, gyakorlatban viszont nem használható akkor és ott, ahol tényleg szükség lenne rá. Innen nézve érthető, miért sürgetik a „ring-fencing” lebontását: a szabadabban átcsoportosítható tőke és likviditás olcsóbb finanszírozást, nagyobb mozgásteret és több határon átnyúló tranzakciót ígér.  

Buch azonban egy fontos különbséget tesz:  

az EKB nem a felügyeleti fékek kiiktatására, hanem azok áthelyezésére törekszik. Azaz nemzeti helyett frankfurti féket javasol – vagyis az a döntés, hogy melyik bankcsoport mennyi tőkét tarthat „közös készletben”, egyre inkább az EKB kezébe kerülne, miközben a kockázatos kockázatátruházási trükköket szorosabban fogná.  

Ez a csomag így egyszerre szól a profitabilitás növeléséről és a pénzügyi stabilitás feletti központosított kontroll erősítéséről. 

Transzatlanti versenyhelyzet 

A motivációk mögött jóval több húzódik, mint bankárok panasza a túl sok szabályra. Az európai bankszektor évek óta küzd az amerikai versenytársakhoz képest alacsonyabb nyereségességgel: kisebb a hazai piac, lassabb a gazdasági növekedés, valamint sok országban túlságosan széttagolt a bankszektor – ez az overbanking, amikor túl sok bank osztozik ugyanazon a piacon, így mindegyiknek kevesebb a profitja. Emellett gyengébb az európai bankok azon tevékenysége, amely a részvény-, kötvény- és más értékpapírpiacokhoz kötődik, például kibocsátásszervezés, kereskedés, vagyonkezelés (tőkepiaci láb), vagyis a díj- és jutalékbevételek aránya alacsonyabb, mint az USA-ban.

Ráadásul eközben az EKB elemzése szerint a geopolitikai, valamint a klíma- és technológiai sokkok kockázata „példátlanul magas”, ezért a felügyelet szerint erős, jól tőkésített, de rugalmasan működő bankrendszerre van szükség. Nem csoda, ha a tőke jó része „bent ragad” a leánybankokban, hiszen a csoportszintű menedzsment nem tudja optimálisan szétosztani a forrásokat a különböző piacok között, illetve minden országba külön védőfalat kell építenie.  

A tét a válságkezelés  

Innen nézve a Buch javaslata a hatékonyság irányába mutat: a tőkét ott lehessen használni, ahol a növekedés, a zöldátmenet vagy éppen a védelempolitikai beruházások finanszírozása ezt indokolja. A kockázat oldalán viszont megjelenik egy másik motiváció: ha a tőke szabadabban áramlik, akkor a bonyolult kockázatátruházási technikák (például a szintetikus értékpapírosítás) könnyen válhatnak „hátsó ajtóvá”, amelyen keresztül a bankok meg akarnak szabadulni a kockázatoktól – az EKB ezért egyszerre szeretné nagyobbra nyitni a „bankközi ajtókat” és szorosabbra húzni a kockázatátruházási és értékpapírosítási előírásokat. 

Stratégiai szempontból Buch javaslata viszont arról szól, hogy ki kontrollálja majd az európai bankszektort a következő válságban.  

A bankunió már félig működik: megvan a közös felügyelet és az egységes válságkezelési mechanizmus, de hiányzik a harmadik pillér, a közös betétbiztosítási rendszer. Ez azt jelenti, hogy egy komolyabb bankcsőd költségeit ma is döntően nemzeti szinten viselik az adófizetők.  

Nem véletlen, hogy az úgynevezett „fogadó országok” (ahol leánybank működik) ragaszkodnak az országonkénti tőke- és likviditáskorlátokhoz: ezek számukra védőhálók, amelyek megakadályozzák, hogy baj esetén az anyabank egyszerűen „lecsapolja” a leánybankok forrásait a saját mérlegének megmentésére. A 2008 utáni években ezért volt szükség arra a koordinációs fórumra, ahol megakadályozták a régiós leánybankok forráskivonását, hogy a kelet-közép-európai országok ne maradjanak hitelezés nélkül. Buch mostani javaslata ebbe a kényes egyensúlyba avatkozna be: a nemzeti védőfalak egy része helyett a frankfurti felügyelet döntene arról, mennyi tőke marad helyben és mennyi kerül közös készletbe.

Normál időkben ez valóban növelheti a hatékonyságot és akár a periféria országainak – köztük Magyarországnak – a hitelezési kapacitását is, hiszen a nagy bankcsoportok rugalmasabban csoportosíthatnák át a forrásokat azokra a piacokra, ahol épp van kereslet. Válságban viszont nagy a kísértés, hogy a „központ” a saját hazai piacát védje először, és a régiós leánybankok forrásait használja pufferként – ha a nemzeti szabályozó már nem tarthat vissza annyi tőkét, a mozgástér a bankközpont és az EKB kezébe kerül.

Buch javaslata ezért valójában egy teszt arra, hogy az EU hajlandó-e a tőke- és likviditáskorlátok lazításával párhuzamosan érdemben előrelépni a kockázatmegosztásban, a közös betétbiztosítási rendszer és a közös válságkezelő eszközök megerősítésében. Ha a kettő együtt halad, a lépés valóban új szintre emelheti az uniós pénzügyi integrációt, ezzel erősebb, versenyképesebb, de kontrolláltan kockázatvállaló bankrendszert hozhat létre. Ha viszont csak a központosítás nő kockázatmegosztás nélkül, akkor a periféria – így Magyarország – számára a tőke felszabadítása könnyen jelenthet több sérülékenységet, mint védelmet. 

Kapcsolódó: