Jobb híján az európai vezetők versenyt hízelegnek és hangosan előre megköszönnek mindent Donald Trumpnak. A daddy diplomacy ma már nem egyszerű megalázkodás, hanem mindent felülíró működési elv, amelyben egyetlen szabály számít: mosolyogj apura.
Az apudiplomácia kifejezés Mark Rutte júniusi alakítása óta terjedt el újságírói és elemzői körökben. A NATO főtitkára (akit egyébként a legügyesebb Trump-suttogóként tartottak számon) a szervezet csúcstalálkozóján egy kicsit túltolta az amerikai elnök iránti lelkesedését, és nemes egyszerűséggel apunak szólította. Az eset annyira komikus volt, hogy az azt követő sajtótájékoztatón még Marco Rubio külügyminiszter sem tudta magába fojtani a vihogást, amikor szóba került. Rutte szerencsétlen kommunikációja azonban gátat tört át – az európai vezetők pontosan értették a verseny lényegét: ha hízelegsz Trumpnak, nehezebben lesz ideges, ha pedig nem lesz ideges, könnyebben lehet vele üzletet kötni, merészebb esetben befolyásolni.
Mindannyian hatalmasat tévedtek.
Apu már a NATO-csúcson kötelezte a tagországokat, hogy az éves GDP-jük 5 százalékát költsék védelmi kiadásokra – Rutte azonban nem tudott leállni, és egy még lelkendezőbb üzenetben köszönte meg az elnöknek az európaiakra kirótt kötelezettséget. (Ezen már Trump is olyan jól szórakozott, hogy annak rendje és módja szerint megosztotta a NATO-főtitkár írását a közösségi médiában, nevessen és okuljon mindenki alapon.) „Donald, te olyasmit fogsz elérni, ami évtizedek óta EGYETLEN amerikai elnöknek sem sikerült. Európa fizetni fog, ahogy kell, és ez a te győzelmed lesz” – írta szenvedélyesen Rutte, példát mutatva az európai vezetőknek, akik még azt is nyilvánosan köszönték meg Trumpnak, ha az éppen lábtörlőnek nézte őket.
„Szeretném megköszönni Trump elnöknek a személyes elkötelezettségét és vezető szerepét az áttörés elérésében” – mondta például Ursula von der Leyen, miután az EU-s kereskedelemért felelős Európai Bizottság elnökeként megkötötte az EU-ra nézve katasztrofális hatással bíró vámmegállapodást Trumppal, majd igyekezett azt sikerként beállítani. (Az európai tagállamok ez esetben nem tudták osztani a lelkesedését.)
Az apudiplomácia azóta is tombol, bár ahogyan David Caretta friss írásában rámutat: Trump egyáltalán nem mutatja a hála jeleit, sőt nagyon úgy tűnik, hogy a túllihegett megfelelési kényszer az EU-s vezetők részéről inkább azt a hitet erősíti benne, hogy Európa valóban csupán hitvány, gyönge báb, ami önként hódol be az Egyesült Államok hegemóniája előtt.
Pedig a trükk még a legveszélyesebb terepen, az ukrajnai háború kapcsán is működni látszott. Eddig. Mindig, amikor Trump előállt egy olyan ötlettel vagy béketerv-előkészítő kezdeménnyel, amelyet az oroszok is jó kiindulóalapnak vettek volna, az európaiak (élükön Németországgal, Franciaországgal, Nagy-Britanniával és természetesen a zsigeri oroszgyűlöletből táplálkozó Baltikummal) nem győzték kifejezni csodálatukat az elnök iránt, s elmondani, mennyire remek ötlete támadt már megint. Aztán elkezdődött az időhúzás és Kijev hergelése, aminek a vége mindig a nagy semmi lett. A tervek megfúrása ráadásul az apudiplomáciával kompenzálódott: miután az amerikai elnök szó szerint kirúgta Zelenszkijt a Fehér Házból, az Európai Bizottság visszavonulót fújt a kereskedelmi háborúban, elfogadta a ráerőszakolt vámmegállapodást, amit még meg is köszönt Trumpnak. Tette bevallottan mindezt azért, mert félt az ukrajnai háború lezárása elleni manőverek kiváltotta megtorlástól, amit a Fehér Ház a NATO-csapatok részleges kivonásával és Európa kezének elengedésével lengetett be.
Az európaiak azonban újra és újra ugyanazzal próbálkoznak. A legújabb (és eddig legkomolyabb, valóban reményt adó) béketervet francia–német vezetéssel máris elkezdték megfúrni – miután nem győzték agyondicsérni Trumpot a briliáns ötleteiért. Ez azonban az a pillanat, amely az apudiplomácia végét jelentheti: az elnök túl messzire jutott a békerendezési törekvéseiben ahhoz, hogy a szokásos hízelgés, ígérgetés és dörgölőzés megálljt tudjon neki parancsolni. Sőt: a jelek szerint látványosan ki is hagyja az európaiakat a tárgyalássorozatból, hogy azok hivatalosan még véletlenül se tudjanak belekotyogni a folyamatba.
Vazallusok és szolgák
Jól látható az a tendencia, amelynek során az Európai Unió sorban meghátrál az Egyesült Államokkal szembeni küzdelmeiben. Legutóbb Ursula von der Leyen gyakorlatilag leállította a digitális szolgáltatási jogszabályok alkalmazását és az új piaci törvények életbeléptetését, hogy a nagy amerikai vállalatok büntetései és agyonszabályozása miatt egyre dühösebb Trumpot lenyugtassa. A Fehér Ház azonban épp ettől kapott igazán vérszemet. Az Egyesült Államok kereskedelmi minisztere sietve Brüsszelbe utazott, de csak azért, hogy immár az egész technológiai szabályozás felülvizsgálatát követelje – cserébe megígérte, hogy Washington visszavonja az acéltermékekre kivetett, az EU-s ipart a legérzékenyebben érintő 50 százalékos vámot.
Ezek alapján nem úgy tűnik, mintha az apudiplomácia annyira flottul működne.
Az európaiak hajbókolnak, a saját szabályaikat rúgják fel, átformálják akár az egész uniós politikát a háború meghosszabbítása érdekében – teljesen feleslegesen, az amerikai elnökben ugyanis ezzel immár valóban csupán saját gyengeségüknek és reagálási képtelenségüknek a képét nagyítják fel.
Az apudiplomácia jelenségét egyébként nem is tagadja senki. Mint azt Brüsszelben és csatolt részein mondják: nincs más lehetőségük Trump kezelésére. (Valahol halkan felkuncog egy Orbán Viktor.) A probléma természetesen ismét a háborút állítja középpontba: Ukrajna esetében semmi sem helyettesítheti az amerikaiaktól vásárolt fegyvereket vagy az Egyesült Államok katonai hírszerző képességeit. Ha pedig Trump valóban beváltja a fenyegetését, azaz drasztikusan csökkenti az Európában állomásozó amerikai csapatok létszámát, a brüsszeli narratíva szerint „semmi nem rettentené el Putyint attól, hogy megtámadjon egy uniós tagállamot”. A kereskedelem terén hasonlóan rossz helyzetben van az EU: ha szembeszáll Trumppal, vagyis megkockáztat egy teljes kereskedelmi háborút, elveszítené nemcsak a legfontosabb piacát, de az ellátási láncok legfontosabb szemeit is, ami az iparának gyors összeroppanásához vezetne. Újabb sakk-matt.
Európának mindössze annyit kellene tennie, hogy elfogadja végre Trump vezetését és tervét az ukrajnai háború lezárása érdekében. Ebben az egyben azonban semmiféle kompromisszumra nem hajlandó. Augusztusban, a Trump–Putyin-csúcstalálkozó után egyszerre hét európai vezető szaladt Washingtonba, hogy lebeszéljék az elnököt egy formálódó paktum körvonalainak megerősítéséről, cserébe megígérve, hogy inkább ők fizetik tovább az Ukrajnába továbbítandó fegyverek számláját, de a háborúnak folytatódnia kell.
A történet tragikus vesztese természetesen minden esetben maga Ukrajna.
Zelenszkij annyira belesimult az európai érvrendszerbe, hogy közben már jó ideje nem hajlandó észrevenni: országát a biztos pusztulásba vezeti, Brüsszel igényeinek megfelelően.
A jelenlegi helyzet azonban más: Trump a végletekig eltökélt. Fenyegetése, amelynek értelmében egy ukrán nemleges válasz esetén elzárja a fegyvereladás és a katonai hírszerzés csapját, nagyon is komoly. Az apudiplomácia itt már nem fog segíteni: az európaiak háborúvágyát egyedül az tudná megmenteni, ha Moszkva utasítaná el az európai–ukrán egyeztetéssel felvizezett béketervvázlatot. Ha úgy lenne, ismét életbe lépne a sehová nem vezető, Európára nézve teljesen értelmetlen és önromboló apudiplomácia, a bukott emberek utolsó pillanatig kitartó hamis mosolyával. Ha a béketerv szándékaik ellenére is létrejön, akkor nemcsak a fals igyekezet pusztul el, de Európa teljesen téves geopolitikai izompolitikája és önnön kompetenciájába vetett hazug hitének utolsó szikrája is vele fog elenyészni.
***
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm álláspontjával.
Fotó: Fehér Ház
