Afrika a globális nagyhatalmi versengés egyik fő színtere lett: Kína több mint 10 éve építi a befolyását az Egy övezet, egy út infrastruktúra-mechanizmusával, valamint olaj- és bányászati beruházásokkal. Eközben az Európai Unió késve ébredt rá a lemaradására: a Global Gateway programmal próbál választ adni Peking gigaprojektjére, ám a forrásai és a tempója jócskán elmarad a keleti vetélytárs mögött. 

A luandai EU–Afrikai Unió csúcson a mosolyok és a kézfogások mögött a félelem is ott bujkált az európai delegációban. Európa ugyanis attól tart, hogy végleg elveszíti a hozzáférést a 21. század kulcsfontosságú nyersanyagaihoz, a kobalthoz, a lítiumhoz és a platinához. A felek által megújított elköteleződés a szabályalapú multilaterális együttműködés és a zöldátmenet mellett most először párosul tényleges megállapodással. 

A stratégiaváltás eszközei 

A nagy szavakat felváltotta az üzleti logika: a csúcsot megelőzően az EU és a Dél-afrikai Köztársaság aláírta a Clean Trade and Investment Partnership (CTIP) megállapodást. Ez a lépés azért kiemelt jelentőségű, mert az európai fél végre nemcsak segélyekben gondolkodik, hanem igyekszik befektetni az országban. A paktum a tiszta technológiákra, a beszállítói láncok biztonságára és a fenntartható beruházási szabályokra fókuszál. Ez a jogi-politikai keret pedig később az egész afrikai piacra való belépés mintájául szolgálhat. 

A szabályozás mellé pedig megérkezett a tőke is: az Európai Beruházási Bank (EIB) 350 millió eurós hitelprogramot hagyott jóvá a dél-afrikai Transnet logisztikai cég számára. A forrás célja a zöldátállás, a vasúti és logisztikai hálózat villamosítása, valamint hatékonyságának növelése. 

Ez a lépés pont azt a hiányosságot orvosolja, ami korábban az európai fellépés gyenge pontja volt: a célzott, nagy volumenű infrastrukturális finanszírozást. A CTIP révén az európai vállalatok kiszámíthatóbb környezetben versenyezhetnek, míg a Transnet-hitel kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy az EU kész finanszírozni is a zöldinfrastruktúrát, nem csak beszélni róla. 

Korridorháború 

Hogy megértsük mi forog kockán, tisztában kell lennünk a kontinens erőforrásaival. Afrika közepén, Zambiában és a Kongói Demokratikus Köztársaságban található a világ egyik leggazdagabb réz- és kobaltkészlete. Aki pedig ezt el tudja vinni a tengerparti kikötőkig, és onnan továbbszállítani, az uralhatja a technológia jövőjét. 

Nem véletlen, hogy az EU és az USA közös erővel finanszírozza a Lobito-folyosót, amely az Atlanti-óceán partján fekvő Angola felé szállítaná a nyersanyagot. Ez az a nyugati kapu, amelyre Brüsszel „mindent feltett”. A mostani EIB-bejelentéssel szinte párhuzamosan Kína 1,4 milliárd dolláros megállapodást kötött a TAZARA-vasútvonal teljes felújítására. Ez a vonal keletre, az Indiai-óceánnál lévő Tanzánia felé viszi a nyersanyagokat, és onnan tovább a kínai feldolgozóüzemekbe (lásd térképünket). 

Ez egy olyan klasszikus bekerítési művelet, amit a 19. században Anglia és Franciaország is előszeretettel alkalmazott Afrikában. 

Vagyis miközben Európa ünnepli a luandai csúcson elért eredményeit, Peking a kontinens másik oldalán betonozza be magát. A TAZARA felújítása stratégiailag azért érdekes, mert Kína hajlandó többet fizetni a politikai befolyása megszerzéséért, míg az európai projektek gyakran elvesznek a profitabilitás és a bürokrácia útvesztőiben. 

Kékkel a Lobito-folyosó, pirossal pedig a TAZARA-vasútvonal 

(Forrás: Financial Times) 

Technológiai alku 

Ahhoz, hogy megértsük a CTIP valódi súlyát, el kell szakadnunk a hagyományos kereskedelmi egyezmények logikájától. Ez ugyanis valójában nem más, mint egy ipari szimbiózis, aminek a kulcsa a geológia: a Dél-afrikai Köztársaság területén található a föld ismert platinatartalékainak több mint 70 százaléka, valamint az irídium és a ruténium döntő többsége. 

Ez azért lényeges, mert az Európai Unió teljes zöldipar-stratégiája – a RePowerEU-tól a német acélipar szénmentesítéséig – a hidrogénre épül, a zöldhidrogén előállításához szükséges leghatékonyabb technológia pedig elképzelhetetlen a platina és az irídium nélkül. Európa tehát jelenleg egy olyan technológiai jövőképet kerget, amelynek az alapanyaga fölött egyetlen országnak van kvázi monopóliuma. 

A Dél-afrikai Köztársaság évtizedek óta nem tud kitörni abból az ördögi körből, hogy  felszínre hozza a fémet, nyers állapotban eladja, majd drágán visszavásárolja a belőle készült technológiát – a CTIP ezt a dinamikát töri meg. Míg Kína jellemzően a nyersanyagot elviszi, hogy otthon dolgozza fel, addig az EU a CTIP keretében azt vállalta, hogy segít kiépíteni a feldolgozóipart, hogy a kitermelt platinából helyben készüljenek katalizátorok vagy akár komplett üzemanyagcellák. Emellett a Transnetnek nyújtott hitellel és a szabályozási környezet egységesítésével garantálja, hogy a dél-afrikai zöldhidrogénnek és a hozzá kapcsolódó termékeknek biztos felvevőpiaca lesz Európában. 

A megállapodás szabályalapú jellege itt válik fegyverré.  

Ugyanis az EU és a Dél-afrikai Köztársaság közös szabványokat fogad el a zöldtechnológiára és a beruházásvédelemre, így ha a dél-afrikai ipar az európai technológiai sztenderdekre áll át például a hidrogénszállítás vagy a bányászati fenntarthatóság terén, azzal hosszú távon inkompatibilissé válhat a lazább, kevésbé szabályozott kínai rendszerekkel szemben. 

Több mint aminek látszik 

Az EIB által folyósított 350 millió euró a Transnet számára nem csupán fejlesztés, hanem tűzoltás. A dél-afrikai állami logisztikai óriás az elmúlt években a működésképtelenség határára sodródott: a durbani kikötő előtt veszteglő hajók és a leromlott vasúti pálya miatt az ország bányászati exportja megrekedt.  

Márpedig ha a dél-afrikai kikötők nem működnek, az európai ellátási láncok is megakadnak. Kína már korábban bejelentkezett a durbani kikötő fejlesztésére, ami nemzetbiztonsági kockázatot jelentett volna a Nyugatnak. Az EU hitele tehát geopolitikai blokád is: európai pénzből, európai feltételekkel javítják meg a logisztikát, hogy ne Peking legyen a megmentő. 

Ugyanakkor hiba lenne azt hinni, hogy az európai hitelek elfogadásával a Dél-afrikai Köztársaság vagy az Afrikai Unió véglegesen oldalt választott volna. A kapcsolatukat ugyanis nem a közös értékek, hanem a kölcsönös kényszer fűzi össze. Dél-Afrika továbbra is a BRICS-szövetség elkötelezett tagja, és mesterien lavírozik a nagyhatalami játszmák között: fenntartja a politikai szövetséget a Kelettel, miközben a gazdaság modernizációjához a Nyugattal pénzét veszi igénybe. 

A luandai csúcs és a CTIP-megállapodás legfontosabb, és a ki nem mondott tanulsága éppen az, hogy az Európai Unió végre feladta a korábbi moralizáló, kizárólagosságra törekvő hozzáállását, és ráébredt arra, hogy a „soft power” korszaka lejárt. Afrikában ma már nem ígéretekkel, hanem csak pénzzel, technológiatranszferrel és konkrét, azonnali ajánlatokkal lehet versenybe szállni a kínai befolyással szemben. 

Kapcsolódó:  

Fotó: Dreamstime