Kína ma már nem partner, hanem rendszerhiba a globális kereskedelemben: olyan ország, amely egyre kevesebbet hajlandó importálni, miközben az exportjával szétveri más régiók piacát. A kínai gazdasági szereplők lényegében nem tudnak olyan terméket mondani, amit Kína a jövőben valóban meg akarna vásárolni a világtól – véli a FT szerzője.
A Financial Times friss véleménycikkének az állításával nagyon is lehet vitatkozni, de első blikkre nevetségesnek tűnő mivoltában is elgondolkodtató. Robin Harding írásának kiindulópontja az, hogy Kína olyan gazdasági modellt épít, amelyben a világ többi része egy idő után nem tud mit eladni a számára. A kereskedelem alapja mindig az, hogy a felek egymás közt adnak és kapnak is valamit, ezzel szemben a közeljövőben Európa, Japán vagy akár az Egyesült Államok nem tud mit kínálni egy olyan országnak, amely mindent maga akar előállítani.Az önellátási ambíciók hatását a kínaiak szerint nemes egyszerűséggel kikényszerítették belőlük – elsősorban az Egyesült Államok a maga exportkorlátozásaival, tilalmaival és Kína-ellenes gazdasági politikájával. A motiváció azonban a következmény szempontjából tulajdonképpen másodlagos: ha Kína nem akar vásárolni, akkor a fejlett gazdaságok elveszítik azt a lehetőséget, hogy kiegyensúlyozott kereskedelmet folytassanak vele – és ha nem tudnak exportálni, akkor előbb-utóbb nem tudják finanszírozni a kínai importot sem.
Jelenleg még nem tartunk itt, hiszen a felszínen úgy tűnik, minden rendben. Peking bőszen vásárolja a nyersanyagot, a szoftvereket, a repülőgépeket, a precíziós berendezéseket, a szóját és mindent, amit be lehet spájzolni a rossz időkre. Csakhogy minden nagy kereskedelmi tétel mellé elhangzik halkan kínaiul az a mondat: „csak addig, amíg magunknak meg nem tudjuk csinálni”. Ezt pedig az ő rendszerükben nem üres szóvirág, hanem iparpolitikai axióma. Az önellátási projekt rendszerszintű elvvé vált: Kína mára úgy tekint minden külső technológiára, importra, mintha az egy szükséges kellemetlenség lenne, olyasmi, amitől gyorsan meg kell szabadulni – a támogatott iparágak, a gigantikus központi ösztönzők, az exporttöbbletre épülő valutapolitika és az államilag felpumpált technológiai szektor pedig épp arra szolgál, hogy meg is szabaduljanak tőle.
Csak egy maradhat
Egy darabig úgy tűnhetett – folytatja a szerző –, hogy a kínai növekedés a húzóhatása miatt jó a világgazdaságnak, ma azonban épp a fordítottját jelenti. A nagyobb kínai kibocsátás ugyanis már nem több fogyasztást jelent, hanem több exportot, vagyis más régiók piacvesztését. A számítások szerint különösen Európa – és azon belül is Németország – áll vesztésre, mivel a kínai ipar agresszívan szorítja perifériára az európai gyártókat.A helyzet megoldására elvileg létezne „jó” opció, ha Kína fellendítené a belső fogyasztást, hagyná erősödni a jüant, visszafogná az ipari támogatásokat és csökkentené az exportfüggőségét. Csakhogy a következő ötéves terv prioritásai egyértelműek: a gyártás és a technológiai erősödés áll az első két helyen, és csak ezek után jön bármi, ami fogyasztásösztönzésre emlékeztet. Európa így két rossz lehetőség közül választhat. A „nehéz” opció egy brutális versenyképességi fordulat, amely a jóléti rendszerek és az EU védjegyévé vált szabályozás visszavágását jelentené. A „rossz” pedig a kőkemény protekcionizmus, amely mindenki számára káros, hiszen Kína részéről várhatóan agresszív ellencsapásokhoz vezetne, és tovább fokozná a globális kereskedelmi rendszer széthullását – ugyanakkor talán az egyetlen, amellyel Európa még képes lehet valamiféle ipari gerincet növeszteni.
A konklúzió Harding szerint egyszerű és kegyetlen: Kína olyan kereskedelmi modellt épít ki, amelyben ő mindent elad, de szinte semmit nem vesz. Ha ez valóban megvalósul, akkor a világ többi részének is ezt a példát kell követnie: meg kell tanulnia visszavonulni a saját piacaira. Végeredményben ezzel a globalizáció nem egyszerűen összeomlik, hanem a saját logikájából font hurokkal fojtja meg magát.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Dreamstime
