A szudáni polgárháború a Vörös-tenger térségének egyik legjelentősebb konfliktusává fejlődött. Az, ami 2023-ban a Szudáni Fegyveres Erők (SAF) és a Gyorsreagálású Támogató Erők (RSF) közötti hatalmi harcnak indult, ma már a globális tengeri biztonság, a regionális rivalizálás és a nagyhatalmak közötti verseny metszéspontjában áll. A nemrég Washingtonban tartott találkozó Donald Trump amerikai elnök és Mohammed bin Szalmáan szaúdi koronaherceg között arra utal, hogy Washington már nem hajlandó tétlenül nézni, ahogy ez a konfliktus a teljes geopolitikai összeomláshoz vezet. Trump egyértelmű kijelentése, miszerint a szudáni háború befejezése most prioritás, jelzi az Egyesült Államok politikai súlyának visszatérését egy olyan területre, ahol a stratégiai vákuumok egyre veszélyesebbé válnak. 

Ez a pillanat egy hónapokig tartó diplomáciai munkára épül. Főleg április 1-je óta, amikor az afrikai ügyek Massad Boulos hatáskörébe kerültek, aki az arab és afrikai kérdések főtanácsadójaként központi koordináló szerepet játszott az Egyesült Államok szudáni politikájának kialakításában. Ő volt a kapcsolattartó az SAF és az RSF közötti kommunikáció fenntartásában, Egyiptom, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek álláspontjainak összehangolásában, valamint a versengő közvetítési csatornák megjelenésének megakadályozásában. Az erőfeszítései döntő szerepet játszottak a szeptember 12-én bejelentett Quad útiterv összeállításában, amelynek célja a harcok fokozatos leállítása, a humanitárius helyzet stabilizálása és a politikai átmenet alapjainak megteremtése. Bár a folyamat erősen regionális jellegű volt, Washington végig kontrollálta azt, főként a kormányzat által irányított diplomáciai munkán keresztül. 

A Szudán kiemelt geopolitikai szerepe miatt egyre sürgetőbbé vált a térség államainak összehangolása. Irán ugyanis arra törekedett, hogy a konfliktust felhasználva visszatérjen a vörös-tengeri politikába, kapcsolatba lépve azokkal az iszlamista hálózatokkal és közvetítőkkel, amelyek egyik célja az állami hatalom összeomlása. Emellett Oroszország továbbra is érdeklődik a hozzáférés biztosítása iránt egy haditengerészeti létesítményhez Port Szudánban, amely Moszkvának értékes meleg vízi támaszpontot biztosítana. Kína pedig, amely már megvetette a lábát a Vörös-tenger partvidékén, tovább bővítheti a befolyását egy olyan Szudánban, amely gazdasági függőségbe kerül vagy politikailag széttöredezetté válik. Mivel az Egyesült Államok figyelme az elmúlt években másfelé fordult, ezek a szereplők igyekeztek mindent megtenni, hogy kitöltsék az általa teremtett űrt. 

Washington számára Szudán összeomlása komoly következményekkel járna: veszélybe kerülne a Szuezi-folyosón átmenő tengeri forgalom, a szélsőséges csoportok új búvóhelyeket találnának, nőne a nyomás Egyiptomon és fokozódna az Európába irányuló migráció. Mindezek súlyos terhet rónának az Egyesült Államok szövetségeseire, miközben növelnék a rivális államok befolyását. Bár a humanitárius áldozatok száma – több mint 150 ezer halott és több tízmillió éhínséggel küzdő ember – még sürgetőbbé teszi a helyzetet, de az elmúlt hónapokban az Egyesült Államok bevonódása leginkább a térség geopolitikai pozíciójának köszönhető. 

A Quad-útiterv célja, hogy Kairót, Rijádot, Abu-Dzabit és Washingtont összefogva koherenciát teremtsen egy olyan konfliktusban, amelyet hosszú ideje széttagolt diplomáciai erőfeszítések jellemeznek. Az Egyesült Arab Emírségek kapcsolata az RSF vezetésével, Egyiptom történelmi viszonya az SAF-fel, Szaúd-Arábia befolyása a szudáni kereskedelmi és politikai hálózatokra, valamint az Egyesült Államok szankciókon és diplomáciai koordináción keresztül gyakorolt hatása miatt ez az első komoly kísérlet arra, hogy a külső szereplőket egyetlen folyamat mögött egyesítsék. A Trump–MBS találkozó megerősíti ezt az összehangolást, és a korábban hiányzó magas szintű támogatást biztosít a tervnek. 

Ez a stratégia több, mint puszta közvetítés. Az amerikai pénzügyminisztérium szankciói az Iránhoz kapcsolódó és a konfliktusban részt vevő iszlamista szereplőkkel szemben már a része ennek, és a célja a háborút fenntartó külföldi támogatók hatásának csökkentése. A Boulos vezette amerikai diplomaták azon dolgoztak, hogy ezeket a pénzügyi nyomásgyakorló eszközöket integrálják a diplomáciai pályába, összekapcsolva az együttműködés ösztönzőit az akadályozás következményeivel. Ennek a célja, hogy a szudáni frakciók számára ne érje meg a külső támogatásra való támaszkodás, miközben ösztönzi őket arra, hogy újból bekapcsolódjanak a politikai folyamatokba. 

Azonban ez nem olyan egyszerű, az SAF és az RSF továbbra is bizalmatlan egymással és a külső partnereivel szemben. Szudán intézményei összeomlottak, ami szintén nehézzé teszi az átmenetet. A végrehajtási mechanizmusok – amelyek hagyományosan a békefolyamat leggyengébb elemei a régióban – eredményei ismét kétségesek. Az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia megújult elkötelezettsége ellenére sem lesz könnyű elérni, hogy a két fél kompromisszumra lépjen. 

Pedig a diplomáciai környezet most jobban összehangolódott, mint a háború kezdete óta bármikor, köszönhetően a négyes koalíció koherenciájának. A regionális szereplők, amelyeknek korábban egymással ellentétes érdekeik voltak, most a szudáni helyzet romlását közvetlen fenyegetésnek tekintik. Az Egyesült Államok visszatérése a folyamatba lehetőséget teremt arra, hogy a politikai összehangoltság elhozza az ország tényleges deeszkalációját. 

Erre pedig azért van szükség, mert a szudáni háború már nem egy elszigetelt afrikai konfliktus, hanem meghatározza a Vörös-tengeren átívelő erőviszonyokat, befolyásolja a globális kereskedelmi útvonalakat és eldönti, hogy az Egyesült Államokkal ellenséges külső hatalmak új stratégiai támaszpontokat szerezhetnek-e. Az elkövetkező hónapok megmutatják, hogy a kialakuló diplomáciai konszenzus jelentősebb előrelépéshez vezethet-e. A siker egyáltalán nem garantált, de az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia megújult szövetsége, a strukturált Quad-útiterv és a következetes háttér-koordináció együttesen komoly lehetőséget kínál Szudánnak arra, hogy befejezze a háborút. 

Európa szempontjából a konfliktus súlya jóval nagyobb, mint amennyire azt a kontinens közvéleménye érzékeli.  

A mintegy 52 milliós népességű Szudán körüli instabilitás közvetlen hatással van a Vörös-tengerre és a Szuezi-csatornára, amelyen Európa kereskedelmének közel 40 százaléka halad át. A konfliktus elhúzódása, illetve az olyan külső hatalmak, mint Oroszország és Irán pozíciószerzése növelné a kereskedelmi útvonalak katonai és politikai kockázatait, tovább drágítva a szállítást és fokozva Európa ellátási bizonytalanságait.  

Szudán már most is kulcsfontosságú tranzitország Kelet- és Közép-Afrika irányából, az összeomlása pedig tízmilliós menekülthullámot indíthat el Egyiptomon és Líbián keresztül Európa felé. Ez súlyosan érintené a mediterrán országokat, tovább terhelve az EU migrációs rendszerét.  

Ahogy említettük, a mostani válság Oroszország, Irán és részben Kína számára lehetőséget teremt: Oroszország meleg vízi támaszpontot nyerhet a Vörös-tenger partján, ami haditengerészeti előnyt jelentene az unióval szemben, Irán befolyása erősödhet a vörös-tengeri folyosón, összekapcsolva azt a jemeni, szíriai és iraki pozícióival, Kína pedig tovább építheti az afrikai–vörös-tengeri jelenlétét, szintén növelve a befolyását. Mindhármuk erősödő jelenléte szűkíti az EU mozgásterét egy olyan térségben, amely a globális kereskedelem egyik legfontosabb csomópontja.  

Az amerikai–szaúdi összehangoltság erősödése azt jelenti, hogy a válság megoldásának a fő motorja nem Európa. Ez hosszú távon az EU geopolitikai súlyának csökkenését eredményezheti a Vörös-tenger térségében, ami pedig közvetlen stratégiai érdeke lenne.  

Kapcsolódó:

Borítókép: Wikimedia Commons