Brüsszel újabb Frankensteinje: a világ egyik legfeleslegesebb „tiszta technológiás” alapja lényegében magát finanszírozza, hiszen az összegeket lehívni kívánó cégek zöme több időt és pénzt költ a pályázásra, mint amennyi támogatást valaha látni fog. Az EU közben csodálkozik, miért menekülnek a vállalatai a kontinensről. Pont ezért.
Amikor bő egy évvel ezelőtt Mario Draghi letette az Európai Bizottság asztalára híres jelentését az európai versenyképességről (azaz annak hiányáról), a dokumentumban nem csak a száraz és riasztó tényeket közölte, hanem javaslatokat is tett a változtatás és a nullpontról való elrugaszkodás érdekében.
Ursula von der Leyen a csodarecept láttán olyan hurráoptimista sikerkommunikációba kezdett, amit csak ritkán látni tőle. Nem mintha Draghi nélkül az európai vállalatok nem lettek volna pontosan tisztában azzal, hogy mi a probléma, de mivel az Európai Bizottság elnöke kevésbé látja a Berlaymont 13. emeletéről a valóságot, kellett neki egy írásos megerősítés arról, hogy mekkora bajban is van Európa. Megkapta, majd miután minden létező fórumon elmondta, hogy a cél a jelentésben foglaltak megvalósítása – nem tett semmit. A dokumentumban sorakozó javaslatoknak egy év alatt mindössze 11 százaléka vált valósult meg, a többiről ma már inkább hallgatnak. Von der Leyen azt állítja, az Európai Bizottság mindent megtett, de a tagállamok nem igazán partnerek az együttműködésben, az utóbbiak szerint azonban az EB változatlanul belefullasztja őket a bürokráciába, így amíg azt fel nem számolják (Draghi egyik legfontosabb megállapítása az agyonszabályozás mint innovációs gyilkos mihamarabbi racionalizálására való felhívás volt), meg sem tudnak moccanni.
A Draghi-jelentés mára nem azért vált roppant kínossá, mert nem lehetne megvalósítani, hanem azért, mert megvalósíthatósága ellenére az Európai Bizottság valójában nem akarja megvalósítani – ha megtenné, saját elhibázott lépéseit és kudarcait ismerné be, az pedig semmiképpen nem illene bele az egyre brutálisabb centralizációs lépéseinek sorába. Az európai versenyképesség így továbbra is haldoklik, a bürokratikus akadályok pedig a legabszurdabb forgatókönyveket váltják valóra.
Alaptalan alap
Az Európai Unió zöldtechnológiai támogatási rendszere látványos összegekkel rendelkezik, ám a valóságban alig képes pénzt juttatni a vállalkozásokhoz: a 2021-ben létrehozott Innovációs Alap 7,1 milliárd eurónyi odaítélt támogatásából eddig mindössze 4,7–5 százalékot fizettek ki ténylegesen.
Nem azért, mert a vállalatok nem kívánnak élni a lehetőséggel, hanem azért, mert hozzájutni a forrásokhoz olyan mértékű adminisztratív terhet jelent, amely a gyakorlatban sokszor évekre visszaveti a projekteket, ahelyett, hogy segítené azokat. Több vállalat
3 ezer munkaórát kényszerül eltölteni egy-egy pályázat összeállításával – amelyek átlagos adminisztratív költsége eléri a 85 ezer eurót.
Az Európai Bizottság egy belső jelentésben maga is elismeri, hogy a pályázók 77 százaléka külső tanácsadókra szorul a folyamat bonyolultsága miatt. A beérkező pályázatok kevesebb mint egyötöde jut támogatáshoz, és az eddig nyertes projektek is lelassulnak: csupán 6 százalék működik ténylegesen, további 15–20 százalék folyamatos késésben van.
Az Innovációs Alapot az EU kibocsátáskereskedelmi rendszerének bevételeiből finanszírozzák, és elvileg a világ „egyik legjobb és legbőkezűbb” programja az alacsony szén-dioxid-kibocsátású technológiák támogatására. A kezdeményezést az unió ráadásul saját válaszaként igyekezett bemutatni Joe Biden inflációcsökkentési törvényére, amely 369 milliárd dollárnyi támogatást és adókedvezményt tervezett pumpálni az amerikai zöldiparba. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy az uniós összegekhez csak a lehető legtöbb pénzzel, idővel és türelemmel lehet hozzájutni, miközben a sikeres pályázat esélye (és még inkább a projekt megvalósulása) a bürokrácia mocsara miatt minimális.
Otthagyni az ócska piacot
Az iparági szereplők szerint a helyzet tarthatatlan. A Financial Timesnak nyilatkozó egyik cementipari vállalat főnöke szerint a legutóbbi pályázatuknál egy egész csapatot kellett több hónapra ráállítani a papírmunkára, ami több százezer euró pluszköltséget okozott. A legnagyobb vállalatok vagy konglomerátumok valahogyan még képesek kezelni ezt a terhet, ám a kisebb, valóban áttörést hozó technológiákkal foglalkozó cégek számára a rendszer inkább kizáró akadály, semmint segítség és gyors pályára állítás.
A pénzelosztás szerkezete is problémás. A rendelkezésre álló összegek túlnyomó része olyan technológiákra megy – például szén-dioxid-leválasztásra és -tárolásra vagy zöldhidrogénprojektekre –, amelyek éppen lassú megvalósíthatóságukról és magas kivitelezési kockázatukról ismertek. Emiatt a támogatások nagy része évekig parkolópályán várakozik, mielőtt bármilyen gyakorlati eredményt hozna – a startupok azonban, amelyek robbanásszerű gyorsaságukkal kipótolnák a hiányokat, egyszerűen nem jutnak el odáig, hogy éljenek a forrásokkal.
A piac sem kedvez az európai projekteknek. Ennek látványos példája a Financial Times cinikus írásában is szereplő Vianode vállalat, amely 2023-ban 90 millió eurós támogatást nyert el szintetikus grafit gyártására elektromosjármű-akkumulátorokhoz. Aztán mégis úgy döntött, hogy nem épít üzemet Európában. A vállalat a kínai grafit olcsó dömpingje miatt versenyképtelennek ítélte az európai piacot, és inkább Kanadába települt, ahol azonnali és hosszú távú megállapodást kötött a General Motorsszal. A cég vezetése szerint Észak-Amerikában az akkumulátorgyártóknak konkrét ösztönzőik vannak arra, hogy ne kínai beszállítókat válasszanak – Európában ilyen mechanizmusok gyakorlatilag nem léteznek.
Bár az EU szerint a lassú kifizetések részben a nagy, első generációs projektek természetes nehézségeit tükrözik, iparági vélemények szerint a helyzet rendszerszintű. A Bizottság úgy számol, hogy 2030-ig mintegy 40 milliárd euró érkezhet az Innovációs Alapba. De minek? Ha a jelenlegi adminisztratív struktúra marad, a pénz jelentős része a fiókokban marad, miközben Európa alternatív költsége egyre csak nő, a források ellenben nem jutnak el oda, ahol valódi versenyképességi fordulatot eredményezhetnének.
A zöldátmenet uniós zászlóshajója jelenleg saját bürokráciájának foglya. A pénz rendelkezésre áll, de az iparág szereplői szerint az agyonszabályozott rendszer működésképtelensége éppen azokat a vállalkozásokat taszítja el a megvalósításoktól és magától a piactól, amelyekre Európának legnagyobb szüksége lenne. Ez pedig már rövid távon is sokkal kínosabb, mint a Draghi-jelentés.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Dreamstime
