Sok tévhit kering Spanyolországról, melyek közül az egyik legnagyobb, hogy Spanyolország gazdasága, az EU negyedik legnagyobbja, „virágzik”. Számos fontos mutató, köztük a termelékenység növekedése, a munkanélküliség és az ország polgárainak megkérdezése alapján ez nem így van. 

A spanyol „csodás” gazdaságot dicsérő cikkek túlnyomó többsége azon a tényen alapul, hogy az ország GDP-je – azaz a termelt áruk és szolgáltatások összértéke – gyorsan növekszik. 

Más EU-tagállamokhoz képest valóban igaz, hogy a dél-európai ország GDP-je az elmúlt években rendkívüli növekedést mutatott. A CaixaBank, a legnagyobb helyi hitelező a héten jelentette, hogy kibocsátás 2019 óta 10 százalékkal nőtt, ami jóval meghaladja az euróövezet 6,4 százalékos átlagát, és százszorosa Németország gyenge 0,1 százalékos növekedésének. 

És nincs is jele, hogy lassulna: a hónap elején az Európai Bizottság és a Spanyol Nemzeti Bank egyaránt 2,9 százalékra emelte az előrejelzését az idei évre, ami több mint kétszerese az EU 1,4 százalékos átlagos várható növekedésének. 

De ahogy José Boscá, a madridi FEDEA gondolkodóközpont közgazdásza rámutat, Spanyolország GDP-adatai „nem annyira ígéretesek”, ha figyelembe vesszük a népesség növekedését, amely az elmúlt években szintén megugrott. 

És valóban, a GDP-növekedés nagyrészt a növekvő népesség közvetlen következménye. A bevándorlás – különösen Latin-Amerikából – az elmúlt években az ibériai ország teljes népességének ugrásszerű növekedését okozta, ezzel a fogyasztás növekedését is eredményezte. 

Az Elcano Intézet szerint a spanyol bevándorló népesség a világjárvány vége óta évente körülbelül 600 ezer fővel nőtt, ami a népességet rekordmagasságba, majdnem 50 millió főre emelte. Jelenleg az országban élő emberek körülbelül egyötöde külföldön született. 

A munkavállalók beáramlása növelte az állami bevételeket, emellett a béremelések mérséklésével hozzájárult ahhoz, hogy az infláció alig haladja meg az Európai Központi Bank 2 százalékos célértékét. 

Ugyanakkor ez tovább súlyosbította a krónikus lakáshiányt és a megélhetési költségek válságát – különösen a fiatalok számára, akiknek túlnyomó többsége még mindig a szüleivel él, sőt egynegyedük munkanélküli. Az Eurostat legfrissebb rendelkezésre álló adatai szerint az átlagos spanyol csak 30 éves korában költözik el otthonról, ami jóval meghaladja az EU-átlagot (26 év). 

A bevándorlási hullám miatt egyre nehezebb csökkenteni az általános munkanélküliségi rátát, amely 10,45 százalékkal továbbra is a legmagasabb az EU-ban. Az Elcano Intézet adatai alapján a 2024 januárja és 2025 márciusa között létrehozott munkahelyeket nézve tíz közül kilencet külföldi munkavállalók töltöttek be. 

Ezek a tényezők magyarázzák, hogy Spanyolország gazdasági „csodáját” a polgárok túlnyomó többsége miért nem érezte meg. A Funcas kutatóközpont legutóbbi felmérése kimutatta, hogy a spanyolok 55 százaléka szerint a gazdasági helyzet rosszabb, mint a világjárvány előtt, míg 90 százalékuk úgy véli, hogy csökkent a vásárlóereje. 

A bevándorlás nem az egyetlen oka a gyors növekedési ütemnek, a világjárvány utáni turizmus fellendülése is fontos tényező, csakúgy, mint az ország általános átállása a magas hozzáadott értékű szolgáltatási szektorra, beleértve az ingatlan-, pénzügyi és informatikai szektort. 

Miért fontos ez Európának? 

Spanyolország a hivatalos statisztikák alapján az unió egyik leggyorsabban növekvő gazdasága, a számok szerint fontos ellenpontja a stagnáló németnek és a lassuló franciának, ha azonban a növekedés döntően a népességbővülésből fakad, akkor ez nem fenntartható szerkezeti előnyt, hanem egy sebezhető, bevándorlásfüggő modellt jelez. Európa egésze szempontjából ez azt jelenti, hogy az EU „növekedési motorja” kevésbé stabil, mint amilyennek látszik. 

Ez az extrém gyors népességnövekedés precedenst teremthet más uniós országok számára, különösen a munkaerőhiánnyal küzdő gazdaságoknak, ugyanakkor az is látszik, hogy a tömeges bevándorlás nem oldja meg automatikusan a strukturális problémákat (fiatal munkanélküliség, termelékenységi lemaradás).

Az utóbbiak az EU-ban zajló bevándorláspolitikai viták szempontjából kulcsfontosságúak, mivel rávilágít a modell korlátaira. 

Az ingatlanpiac túlterheltsége és a fiatalok kilátástalan lakhatási helyzete olyan társadalmi feszültséget generál, amely más uniós országokban is jelentkezik. Az ibériai példa figyelmeztető, hiszen a népességnövekedésre épített gazdasági modell könnyen társadalmi elégedetlenséghez vezethet, ami politikai polarizációt és a hagyományos pártok gyengülését eredményezi. 

Spanyolország a magas hozzáadott értékű szolgáltatások felé mozdul, ami hosszú távon javíthatja ugyan az unió versenyképességét, különösen az IT és pénzügyi szolgáltatások terén, ugyanakkor ez a növekedés így még inkább a szolgáltatószektor felé tolódik, miközben a kontinens ipara – főként Németországé – gyengül. Mindez stratégiai kockázatot jelent az USA és Kína ipari és technológiai újraiparosítása szempontjából. 

A lakosság erősödő elégedetlensége és a valós életminőség-romlás azt jelzi, hogy a „makroadatok által mutatott európai sikertörténet” kézzelfoghatóan nem jelenik meg a társadalmi valóságban, ami pedig csökkenti az EU-ba vetett bizalmat, sőt inkább az euroszkeptikus politikai erőknek kedvez. Spanyolország tehát a jövőben nemcsak gazdasági, hanem politikai instabilitási ponttá is válhat. 

Kapcsolódó:

Borítókép: Wikimedia Commons