Az európai védelmi ipar 2024-ben olyan ütemben bővült, amelyre évtizedek óta nem volt példa, de az iparág arra ösztönzi a tagállamokat, hogy a külföldi, már meglévő berendezésekkel szemben a hazai gyártásúakat részesítsék előnyben, azzal érvelve, hogy ez a stratégiai autonómia és az ellátási lánc szuverenitásának kérdése. 

Az Európai Repülőgépipari, Biztonsági és Védelmi Ipari Szövetség (ASD) friss adatai szerint a védelmi szektor árbevétele 183 milliárd euróra nőtt, ami csaknem 14 százalékos ugrás egyetlen év alatt, miközben a teljes – polgári repüléssel és űriparral együtt számolt – árbevétel 325,7 milliárdot ért el. Az ASD által képviselt 4 ezer vállalatnál a polgári repülés csupán 6 százalékos növekedést mutatott fel. 

A foglalkoztatás szintén rekordokat döntött, és 6,9 százalékkal, 1,1 millió főre nőtt. Ennek a nagy részét ismét a védelmi szektor tette ki, 633 ezer fővel, ami 8,6 százalékos bővülés az előző évhez képest. 

Európa ezzel gyakorlatilag végképp szakított a „békeosztalék” két évtizedes illúziójával: a hadiipar ismét a geopolitikai realitások egyik fő mércéjévé vált. 

A fellendülés mögött a 2022 óta tartó újrafelfegyverzési hullám áll. Míg az uniós tagállamok 2021-ben csupán 251 milliárd eurót fordítottak védelmi kiadásokra, 2024-ben már 343 milliárdot, és a Bizottság következő hétéves költségvetési terveiben 131 milliárd eurót különítene el kifejezetten védelmi célokra. A jelenlegi ciklus tízmilliárdos nagyságrendjéhez képest ez radikális váltás.  

Emellett megjelent a SAFE néven ismert 150 milliárd eurós hitelkeret és számos zászlóshajóprojekt, köztük a keleti „drónfal”, amelyek hosszú évekre leköthetik az európai hadiipari kapacitásokat. A szektor szereplői azonban figyelmeztetnek: ez a bővülés csak akkor válhat fenntarthatóvá és hozhat tartós ipari előnyt, ha a mostani megrendelési hullám évekig fennmarad, és nem ismétlődnek meg a 2010-es évek vágásai.   

A szektor stratégiai vitája ugyanakkor nem a számokról szól, hanem arról, kié legyen a jövő európai fegyvergyártása. Az iparág egyre határozottabban szorgalmazza a „vásárolj európait” logikát, vagyis hogy az uniós tagállamok ne az amerikaiaktól vagy a britektől vásároljanak, hanem európai gyártóknál kössék le a rendeléseiket. Ez azonban nem pusztán iparpolitikai kérdés: az ellátási láncok feletti kontrollról, a technológiai szuverenitásról és arról szól, hogy Európa képes-e saját forrásból fenntartani a haderejét. A vállalatok hangsúlyozzák, hogy nemcsak az iparágba, hanem Európa versenyképességébe, fenntarthatóságába is befektetnek, és a következő többéves uniós költségvetésnek erre prioritásként kell tekintenie. 

A gyors katonai szükségletekre hivatkozó kormányok gyakran a külső beszerzést preferálják, ám az iparág szerint most dől el, hogy lesz-e valódi európai hadiipari bázis az évtized végére. 

Európa néhány év alatt a békeosztalék logikájáról a fegyverkezés iparvezérelt növekedésének pályájára állt át, viszont a beruházásokat hosszú távon fenn kell tartani, hogy elkerülje a múltbeli hibák megismétlődését. A következő időszak nagy kérdése az, hogy a most felpörgő forrásokat mennyiben sikerül tartós, európai tulajdonú kapacitásokba és technológiákba csatornázni – vagyis hogy a háborús kényszerhelyzet végül amerikai importot jelent vagy önálló európai hadiipart épít-e. 

A most kibontakozó európai hadiipari fellendülés Magyarország számára egyértelmű stratégiai ablakot nyit. Az uniós beszerzési trendek – különösen a „vásárolj európait” irány – kedvezhetnek a hazai kapacitások gyors bővítésének, legyen szó kézifegyver- és lőszergyártásról, járműipari projektekről vagy a formálódó dróniparról. Ugyanakkor ezt a lehetőséget csak akkor lehet kiaknázni, ha a magyar hadiipar nem csupán összeszerelő kapacitásként működik, hanem exportképes, saját technológiákon alapuló szereplővé válik.  

Egy erősödő, szuverenitásra építő európai védelmi iparban a közép-európai gyártóbázisok felértékelődnek. Magyarországnak most esélye van arra, hogy ezek között előkelő helyet foglaljon el, de a fokozódó iparpolitikai verseny azt is jelenti, hogy a hazai hadiipar csak akkor őrizheti meg a mozgásterét, ha saját, hosszú távon is fenntartható kapacitásokat épít ki, és nem szorul kizárólag külső technológiai importokra. 

Kapcsolódó: