Az EU korábbi vakhite a digitális piacok feletti szabályozásra épülő uralomban mára teherré vált: Brüsszel párhuzamosan próbál kitartani a saját normái mellett és menekülni az amerikai nyomás elől – egyre kevesebb sikerrel. Az amerikai elnök egyszerre szorítja sarokba a vámokkal Európát és számolja fel a brüsszeli modell globális befolyását.
Mindössze négy hónap telt el azóta, hogy Ursula von der Leyen és Donald Trump egy napsütötte skóciai golfpályán kezet fogott egymással, látszólag megelőzve ezzel egy éppen kirobbanni készülő kereskedelmi háborút. Hogy az EU-s termékekre beígért 30 százalékos vámok helyett az Európai Bizottság elnöke által elfogadott 15 százalékosak mennyire számítanak sikernek, az azóta is heves vita tárgyát képezi, az Egyesült Államok mindenesetre győzelemként értékeli a skót paktumot, míg az EB a kissé szegényes „a 15 mégsem 30” megközelítést választotta sikerkommunikációként. Amiről nem lehet elégszer hangsúlyozni azt, amit az EU makacsul nem akar tudomást venni: egy elvi megállapodásról van szó, amelynek teljesülését Trump szigorú feltételekhez kötötte, s amit emiatt azóta is a lehető legrugalmasabban kezel. Az Európai Bizottság akkor azt vállalta, hogy az Európai Unió 750 milliárd dollár értékben vásárol amerikai energiát, a fegyverkészletét jelentős részben az Egyesült Államokból növeli, valamint további 600 milliárd dollár értékben fektet be az óceánon túl. Utóbbi kitétel látszik a legártatlanabbnak, de a Fehér Ház világossá tette, hogy nagyon szigorúan fogja ellenőrizni az előrehaladást, a vámpolitikáját pedig annak megfelelően változtatja majd.
És volt ott még valami: figyelmeztető fegyverként az Egyesült Államok 50 százalékos vámot vetett ki az európai alumínium- és acéltermékekre, ami egyre nagyobb problémát okoz az egyébként is egyre betegesebb EU-s iparnak. Olyannyira, hogy a közelmúltban Brüsszelbe utazott Howard Lutnick, az Egyesült Államok kereskedelmi minisztere, hogy az EU-s kereskedelmi biztos Maros Šefčovič kérését meghallgatva konstruktív javaslatot tegyen a valamit valamiért gondolat jegyében. Ajánlata és figyelmeztetése egyértelmű és határozott volt: egyrészt Washington nem látja a megígért beruházási lendületet az EU részéről, ezért türelmetlenül várja az erre vonatkozó bejelentéseket, másrészt az 50 százalékos vámcsökkentésnek egyetlen feltétele van: Brüsszelnek enyhítenie kell a technológiai szabályozásán, amely megkeseríti az amerikai vállalatok mindennapjait, hatalmas veszteséget okozva nekik.
Lutnick a lehető legérzékenyebb pontra tapintott rá. Az Egyesült Államok szerint az EU digitális szabályai – különösen azok, amelyek kimondatlanul, de nagyon is az amerikai technológiai óriásokra, mint a Google, az Amazon, a Meta vagy a Microsoft, vonatkoznak – a büntetések irányította alapelveknél fogva visszatartják a befektetéseket. Trump már elnöksége kezdetén (a Big Tech vállalatok kemény lobbijától támogatva) megüzente Európának: az, hogy a versenyképességi és technológiai elmaradottságát szabályozással és büntetési tételekkel próbálja kompenzálni, elfogadhatatlan az Egyesült Államok számára, amely
az EU-s törvényeket jogi köntösbe bújtatott kereskedelmi zsarolásként és annak megfelelő sápszerzési lehetőségként értelmezi.
Brüsszel azonban nem hagyta magát: az Európai Bizottság többször kijelentette, hogy az uniós technológiai szabályozás nem tárgyalási alap, azokon nem hajlandó változtatni. Ezúttal sem tett másképp, annak ellenére, hogy immár az európai lobbi is Trump oldalán szállt csatába, azzal fenyegetőzve, hogy ha az EU nem tesz valamit sürgősen az acélvámok csökkentése érdekében, az az amerikai piac bezáródását jelenti a nagy ipari tagállamok előtt.
A patthelyzetben most Trump térfelén pattog a labda, az elnök pedig minden valószínűség szerint azzal válaszol, hogy folytatja és fokozza az Európával szembeni kereskedelmi szorítást. Ami azt illeti, nyerésre áll: az Európai Unió máris látványosan távolodik korábbi, globálisan meghatározó technológiai szabályozói szerepétől. A Brüsszel-hatás évei után – amikor a GDPR-tól a digitális piacokról és szolgáltatásokról szóló törvényekig a világ az EU mintáját követte – az Európai Bizottság, amellett, hogy a legfontosabb és már működő törvényi alapokhoz nem nyúl, sorra finomítja vagy halasztja el új technológiai szabályozásait, engedve az európai versenyképesség helyreállítási kényszerének és persze Trump fokozódó nyomásának. A globális technológiai normák meghatározásában immár tehát nem Brüsszel, hanem Washington diktálja az ütemet, az amerikai elnök azonban ennél többet akar: globálisan be akarja biztosítani, hogy az európai szabályozásból ne váljon exporttermék. Ennek érdekében egymás után köti a megállapodásokat Ázsiában és a Közel-Keleten, visszaszorítva ezzel az EU-s szándékok (a „ha nem tudod megcsinálni, hozz rá egy törvényt”) alkalmazását – nem mellesleg tovább rombolva ezzel az európai technológiai versenyképességet.
A háború elkezdődött
Az Európai Unió szabályozási rendszere mindenhol jelen van a külföldi vállalatok életében: a streamingszolgáltatások árlimitjétől kezdve a felhasználóknak szóló hirdetéseken át egészen addig, hogy az új mesterségesintelligencia-eszközök milyen gyorsan jutnak el a vevőkhöz a piacon – ha eljutnak egyáltalán, és az adott vállalat nem választja azt az utat, amit az Apple idén szeptemberben, amikor bejelentette, hogy bizonyos szolgáltatások az iPhone-okon a digitális piacokról szóló EU-s törvény (DMA) miatt nem lesznek elérhetők az uniós felhasználók részére.
A DMA-n kívül ott van a digitális szolgáltatásokról szóló törvény (DSA) vagy az idén életbe lépett mesterségesintelligencia-rendelet, amelyek összességében – az amerikaiak szerint – diszkriminatív jellegüknél fogva már nem egyszerűen piactorzító hatásúak, de valójában egy centralizált brüsszeli hatalomgyakorlási mintát kínálnak fel, amely a tiltásokra és büntetésekre alapozva termel profitot a külföldi vállalatok kárára. A DMA például szigorú szabályozásokat vezetett be az úgynevezett kapuőr cégekkel szemben, amelyekről az EB úgy véli, hogy túlméretezett befolyásuk van a digitális piacokon. Ezek a szabályok magukban foglalják a saját rendszerek megnyitására, az adatok versenytársakkal való megosztására, valamint az ingyenes vagy olcsó szolgáltatások hirdetéseinek csökkentésére vonatkozó előírásokat.Trump megítélése szerint az intézkedések kifejezetten az amerikai vállalatokat célozzák– és ez nem véletlen. Az EU, miután csak elvétve vannak saját, globális élvonalba illő technológiai óriásvállalatai,
az amerikaiak sikerét nem követendő modellnek, hanem kiaknázható erőforrásnak tekinti.
Az pedig, hogy a szabályozási rendszert a kereskedelmi vagy politikai konfliktusokban az Európai Bizottság fegyverként is hajlandó bevetni, különösen idegesítő Washington számára, amely csírájában akarja elfojtani a Brüsszeltől esetleg kedvet kapó hasonló globális kezdeményezéseket.
Többek között erről szólt Trump októberi ázsiai körútja, amelyen a megállapodásokba gondosan beleszövegezték a korlátozó digitális szabályozások tiltását vagy minimalizálását – megfékezve ezzel Brüsszel legfőbb exportcikkének, a tiltásokon alapuló üzletmenetnek a terjedését. Vagyis az elnök a diplomáciát hívta segítségül a Brüsszel-hatás ellen, nem is visszafogottan és messze nem eredménytelenül. A Malajziával és Kambodzsával kötött megállapodásban szinte szóról szóra ugyanúgy szerepelnek a kötelezettségvállalások a digitális kereskedelem, szolgáltatások és beruházások terén, beleértve az elektronikus adatátvitelre vonatkozó vámok állandó moratóriumának támogatását, valamint a digitális szolgáltatási adók vagy más diszkriminatív intézkedések kivetésétől való tartózkodást – ugyanebben állapodott meg Trump a dél-koreai elnökkel történt találkozója során is. Rövid volt az út egy skót golfpályától a dél-ázsiai dzsungelig.
Távol Európától
Bár Trump ázsiai turnéjának ezen fontos részletei jelentéktelennek tűnhetnek Európából nézve, a megállapodásokat az elnök valójában éppen Európa miatt kötötte meg. A Brüsszel-hatás elleni küzdelem Washington globális harcává vált. Egy idei tanulmány szerint az amerikai vállalatok évente körülbelül 98 milliárd dollárt veszítenek az uniós szabályokkal kapcsolatos költségek miatt, míg 2024-ben az ezen vállalatokra kiszabott bírságok az EU vámjellegű bevételeinek 20 százalékát tették ki.
A konklúzió egyértelmű. Az EU a szabályozást bevételi forrásként használja fel, megpróbálva támogatni saját vállalatait és előmozdítani belpolitikai céljait, amelyek a gyakorlatban legalább három módon tükrözik a vámok hatásait: aránytalanul nagy számban célozzák meg az amerikai technológiai vállalatokat, jelentős bevételt szereznek ezekből a cégekből, valamint olyan protekcionista hatásokat váltanak ki általa, amelyek az EU hazai technológiai iparának kedveznek.
Ha visszaemlékszünk J. D. Vance-nak a februári müncheni biztonságpolitikai konferencián mondott beszédére, valójában az volt a háború első célzottan leadott lövése. Az alelnök tudta, mivel kell megaláznia európai hallgatóságát, és váratlan módon a demokrácia szemszögéből ostorozta az EU szabályozási rendszerét. Beszéde vegytiszta politikai támadás volt a Brüsszel által irányított liberális európai rend ellen, kétséget nem hagyva afelől, hogy az új amerikai kormányzat nemhogy partnernek nem tekinti a jelenlegi, gazdaságilag és geopolitikai súlya szempontjából végzetesen meggyengült Európai Uniót, de a brüsszeli politikával kifejezetten ellentétes irányba megy, ahol nem valószínű, hogy túl sok közös találkozási pontja lesz vele. Hosszasan vádolta a liberális gyakorlatot a másképpen gondolkodók elnémítására, beleértve a közösségi platformokra vonatkozó cenzúrázási, hírhamisítási és a véleményszabadság gyakorlását tiltó intézkedéseket, a technológiai vállalatok ellen indított támadásokat és általában az európai demokratikus értékek pusztulását. „Nem Oroszország az a fenyegetés, amely miatt a legjobban aggódom Európa kapcsán. Nem is Kína vagy más külső szereplő. Ami miatt aggódom, az a belülről jövő fenyegetés, és Európa visszavonulása az egykor az Egyesült Államokkal közös értékektől – mondta, szavait pedig csak erősítette Marco Rubio külügyminiszer, aki kifejezetten arra utasította az amerikai diplomatákat és nagyköveteket, hogy a lehető legerősebb lobbitevékenységet fejtsék ki az európai szabályozási rendszer „online véleménynyilvánítást korlátozó” törvényeinek hatályon kívül helyezésére vagy módosítására.
Lesz másik
Ha az EU-nak sikerülne globális szabvánnyá tenni a szabályozási rendszerét, Washington szerint az amerikai vállalatokat gigantikus malacperselyként kezdené használni, amit bármikor ki lehet fosztani, ha pluszpénzre lenne szüksége egy kormánynak. (2018 óta a Big Technek az EU-tól vagy tagállamaitól származó bírságai összesen legalább 15-20 milliárd eurót tettek ki.) Ez a Trump-kormányzat szemében pedig az innováció és a technológiai fejlesztés lassulását vonja majd maga után, hosszabb távon Kínának adva át a terepet a mesterséges intelligencia és végső soron annak szabványrendszere versenyében.
Az Egyesült Államoknak tehát gyors cselekvési tervre van szüksége. Az európai szabályozási rendszer hosszú távú hatásai már túlmutatnak az amerikai vállalatok folyamatos megsarcolásán: a Fehér Ház értelmezésében a tét immár a globális technológiai dominancia megőrzése és erősítése. Az unió kvázi zsarolása a vámokkal járható útnak tűnik, a brüsszeli rendszer elleni globális támadás (Malajzia és Kambodzsa példájából kiindulva) pedig azt mutatja, hogy Washington a közvetlen befolyási övezetén kívül eső államokban is sikert érhet el,
így kialakíthat egy EU-ellenes tömböt a technológiai szabályozások területén.
A „mit nem lehet” eldöntésén túl azonban mást is tehet: kongresszusi segítséggel kialakíthat egy olyan,adatvédelemmel és MI-szabályozással kapcsolatos egységes jogszabályt, amely gyorsan riválisává és alternatívájává válhat az európainak – a szabványt aztán az amerikai technológia elválaszthatatlan részeként exportálhatná a világ minden pontjára, lassan, de biztosan rombolva a brüsszeli modellt. És éppen ezt teszi: első körben egy szövetségi szabványt dolgoz ki, amely minden amerikai tagállamra kötelező érvényű lesz. Ha ez a törvényi háttér kialakul és megszilárdul, az exportálható technológia mellett gyakorlatilag ott fog állni egy olyan központosított szabályrendszer, amelyet a termék részeként lehet csomagolni.
Mivel Európa továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy a világ a valós, fizikai produktumot nélkülöző, kizárólag elméleti termékként kezelt szabályrendszerét tekintse prioritásnak, így Washington szemében nem partnert, hanem súlyos gazdasági kockázati tényezőt jelent. Az amerikai technológiai hegemóniáért folytatott harcban már nem csupán Kína számít ellenfélnek, hanem minden olyan szereplő, amely megpróbálja kisajátítani a globális normagyártás jogát. Trump ázsiai körútja tulajdonképpen ennek a tételnek volt a diplomáciai kivetülése: a világ vezető gazdasági és technológiai hatalma nem fogja eltűrni, hogy egy szabályozási apparátus, amely a saját blokkján belül sem képes életben tartani a versenyképességet, másokra kényszerítse a modelljét. Az Egyesült Államok a saját törvényének kidolgozásával alternatívát is kínál: egy egységes szövetségi keretrendszeren alapuló szabványt, amely nem a tiltásokra, hanem magára a technológiai képességre épít. Az üzenet Európa felé hosszú évek után először egészen nyers formában érkezik: ha nem adja fel a tiltáspolitikát, akkor végleg kiszorul a versenyből – ha viszont feladja, akkor be kell ismernie, hogy a brüsszeli hatás korszaka véget ért. Tekintve az Európai Unió szabályokba fulladó geopolitikai, gazdasági és technológiai erőtlenségét, nem úgy tűnik, mintha lenne harmadik lehetőség.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Fehér Ház
