Ritka, hogy rövid időn belül két olyan nemzetközi tanulmányt is visszavonjanak, amelyekre kormányok, szabályozóhatóságok és nagyvállalatok döntései épülnek.  

Most mégis ez történt: egyrészt egy a Monsanto glifozátalapú gyomirtóját (Roundup) „biztonságosnak” minősítő áttekintéstől vonták meg utólag a szakmai pecsétet, miután kiderült, hogy a cikk jelentős részét valójában a cég munkatársai írták, egyúttal elhallgatták az iparági finanszírozást. Másrészt egy rangos klímagazdasági tanulmányt is visszavontak, amely 2100-ra akár 62 százalékos globális GDP-visszaeséssel riogatott – később azonban kiderült, hogy egyetlen ország hibás adatsora torzította fel a becsléseket, a korrigált modell „csupán” nagyjából 23 százalékos veszteséget mutatna. 

A glifozát ügye nemcsak tudományetikai botrány, hanem a globális növényvédőszer-szabályozás egyik sarokkövének megdőlése.

Az érintett cikket évtizedekig hivatkozták annak bizonyítékaként, hogy a szer egészségügyi kockázatai csekélyek, miközben a vállalati háttér és az érdekkonfliktus rejtve maradt, ezért ma már nehéz változatlan magabiztossággal kijelenteni, hogy a glifozát kockázatai „megnyugtatóan rendezettek”. Ugyanakkor a szer a talajkímélő, vízmegtartó, forgatás nélküli művelés egyik kulcseleme – különösen az olyan, termelésre építő országokban, mint hazánk. Egy gyors, politikai indíttatású tiltás nemcsak a gazdálkodók költségeit emelné meg, hanem visszalépést is kényszerítene ki a talajpusztító technológiák felé. A valódi kérdés ezért az, hogyan lehet fokozatosan csökkenteni a függőséget, párhuzamosan erősítve a technológiai alternatívákat. 

A klímaválsággal foglalkozó visszavont tanulmány más jellegű, de hasonlóan tanulságos eset. Az eredeti számítások szerint a század végére a világgazdaság kibocsátása akár közel kétharmaddal is alacsonyabb lehetett volna a „klímaváltozás nélküli” világhoz képest – ez a rendkívül magas szám gyorsan beépült a klímapolitikai, pénzügyi és befektetői narratívákba. Amikor azonban kiderült, hogy az eredményt egyetlen ország torz adatai felfelé húzták, a korrigált hatás pedig „csak” nagyjából a harmada az eredetileg kommunikáltnak, megingott a végzetnarratíva.

A klímakockázat ettől még valós, de láthatóvá vált, mennyire sérülékeny az a politikai kommunikáció, amely egyetlen látványos modellszámra építi a „nincs alternatíva” érvelést. 

A két ügy közös üzenete világos. Egyrészt nem szabad sem a növényvédőszer-szabályozást, sem a klímapolitikát egy-egy „csodatanulmányra” alapozni, legyen az ipari érdekeket kiszolgáló vagy éppen apokaliptikus forgatókönyveket felnagyító munka. Másrészt a józan, konzervatív megközelítés ma azt kívánja, hogy a kockázatokat ne bagatellizáljuk, és ne használjuk politikai zsarolóeszközként se: a glifozát esetében fokozatos, technológiára és támogatáspolitikára építő kivezetési pályára, a klímában pedig versenyképességi, energiabiztonsági és innovációs logikára van szükség, nem pedig a gazdasági világvége ígéretére. Ez a fajta kiegyensúlyozott, adatalapú önkorrekció szolgálja hosszú távon a magyar gazdák, vállalkozások és háztartások érdekeit. 

Kapcsolódó: