Washington sikeres megállapodásokkal ünnepelte a C5+1 formátum születésnapját, de a háttérben már a nagyhatalmi játszma új frontja rajzolódik ki: az USA stratégiai nyersanyagokért és befolyásért száll ringbe Kínával és Oroszországgal szemben Közép-Ázsiában – a kérdés csak az, hogy a régió államai meddig tudnak lavírozni a három óriás „vörös vonalai” között.
November elején a közép-ázsiai országok (Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán, Üzbegisztán) vezetői megérkeztek a Fehér Házba, hogy megünnepeljék a C5+1 keret egy évtizedes fennállását. A megbeszélések során számos stratégiai megállapodást írtak alá, így a csúcstalálkozó nem csupán diplomáciai összejövetel volt, hanem egy új fejezetet nyitott az Egyesült Államok és a régió közötti kapcsolatokban. Trump megjegyezte: „A C5+1 formátum hozzájárul a gazdasági partnerségek megerősítéséhez, a biztonsági együttműködés javításához és az általános együttműködés bővítéséhez.” A találkozó előtt és után is a legtöbben gazdasági szempontból közelítették meg az együttműködést, hangsúlyozva a kereskedelmi és befektetési megállapodásokat. Azonban a jelenlegi nemzetközi rendszer kontextusában nem csak erről van szó.
A Közép-Ázsiában fokozódó geopolitikai változások, valamint az USA kritikus nyersanyagok iránti érdekei egy alapvető, de összetett kérdést vetnek fel: Közép-Ázsia hogyan fogja alakítani a pozícióját az USA-val való egyre mélyülő gazdasági kapcsolatok az orosz és kínai befolyás közepette.
Az Egyesült Államok motivációja az orosz és kínai érdekekkel szemben
Az amerikai külpolitika fejlődésével Közép-Ázsia igényei is változnak. Az elmúlt tíz évben a régió a feltörekvő gazdasági összeköttetések, a bőséges természeti erőforrások, valamint Peking és Moszkva potenciális ellensúlyának központjává vált. Az új diverzifikációs stratégiák ellenére azonban mindez nagyrészt retorikai jellegű marad, mivel a régió továbbra is fontos hídként működik Kína és Oroszország között, és mindkét országgal szoros gazdasági és biztonsági kapcsolatokat ápol. Különösen figyelemreméltó, hogy az orosz–ukrán háború óta a kettős felhasználású áruk, köztük a szerszámgépek, a pilóta nélküli légi járművek és a távközlési eszközök exportja robbanásszerűen megnőtt, megkerülve a nyugati szankciókat és potenciálisan vitapontot jelentve az Egyesült Államok és a régió között.
Meg kell jegyezni, hogy Oroszország, Kína és az USA közösen érdekeltek Közép-Ázsiában például a regionális stabilitás, az energia- és ásványi erőforrásokhoz való hozzáférés, valamint a terrorizmus elleni együttműködés terén, a stratégiai prioritásaik azonban gyakran ütköznek egymással. A jelenlegi nemzetközi rendszer jellegére és a nagyhatalmak közötti fokozott feszültségekre tekintettel a közeljövőben valószínűleg érdekütközésbe kerülnek a kritikus erőforrások ellenőrzése miatt: Kína dominál a ritkaföldfémek és a nyersanyagok feldolgozásában, Oroszország prioritásként kezeli az energetikai projekteket, az Egyesült Államok pedig törekszik a beszállítói láncok diverzifikálására és alternatív partnerségek kialakítására. A Trump-kormányzat alatt az Egyesült Államok részvétele a régióban nagyrészt tranzakciós jellegű, arra törekedve, hogy a közép-ázsiai államokat olyan üzleti tevékenységek és projektek megvalósítására ösztönözze, amelyek az USA stratégiai és gazdasági érdekeit szolgálják. Ez a megközelítés nem a hidegháborús stílusú elszigetelési stratégia, inkább szelektív nyomásgyakorlás a kulcsfontosságú stratégiai területeken, ami lehetővé teszi Amerika számára, hogy túlzott elkötelezettség nélkül fenntartsa a befolyását. Ebben az összefüggésben a C5+1-hez hasonló keretek célja az orosz és kínai befolyás kiegyensúlyozása, miközben megőrzik az Egyesült Államok stratégiai jelentőségét a régióban.
A Trump-féle realizmus
Az amerikai külpolitika tranzakciós jellege – különösen a Kínával és Oroszországgal folytatott nagyhatalmi versengés kontextusában – azt jelenti, hogy a kereskedelmi és befektetési kapcsolatok önmagukban nem biztosítanak stabil, hosszú távú partnerségeket. Realista szemszögből Washington nem a befektetések volumene vagy a gazdasági együttműködés alapján foglalkozik Közép-Ázsiával, hanem inkább úgy, hogy a régió hogyan illeszkedik a Pekinggel és Moszkvával folytatott szélesebb körű stratégiai versengésbe.
A történelmi bizonyítékok számos példát hoznak arra, hogy az amerikai külpolitikában a stratégiai érdekek következetesen felülmúlják a gazdasági kapcsolatokat. Washington többször is fellépett azon államok ellen, amelyekkel komolyabb kereskedelmi, befektetési vagy biztonsági kapcsolatokat ápolt, amikor a szélesebb körű stratégiai célkitűzései veszélybe kerültek. Többször is előnyben részesítette a stratégiai érdekeket a gazdasági kapcsolatokkal szemben, szankciókat vagy diplomáciai nyomást gyakorolva a közeli kereskedelmi és biztonsági partnereire is. Például szankciókat vetett ki Törökországra és kizárta az F–35 programból, mert megvásárolta Oroszország S-400 rendszerét, nyomást gyakorolt Németországra az Északi Áramlat 2 szankcióival, hogy ellensúlyozza Oroszország befolyását és kényszerítette Indiát, hogy szüntesse be az iráni olajimportot annak ellenére, hogy az országok energiaellátása szorosan összefonódik. Hasonlóképpen nyomást gyakorolt Dél-Koreára is a tehermegosztás és az 5G-biztonság kérdésében, illetve megtorló intézkedésekkel fenyegette meg Szaúd-Arábiát a 2020-as olajárháború során.
Közép-Ázsia stratégiai csomópontot jelent az Egyesült Államok és Kína, valamint az Egyesült Államok és Oroszország közötti versenyben, ahol Washington reakcióit elsősorban a geopolitikai befolyás változásai, nem pedig a kétoldalú jó szándék vezérli. Következésképpen az USA valószínűleg nyomást gyakorol majd azokra az államokra, amelyek kiterjesztik a biztonsági együttműködésüket Oroszországgal vagy elmélyítik a gazdasági integrációjukat Kínával, különösen az olyan ágazatokban, mint a technológia, a digitális infrastruktúra és az energia, ami azt mutatja, hogy a befektetések önmagukban nem védenek meg egy országot a stratégiai átrendeződéstől.
A régió többirányú diplomáciájához hozzá kell tenni, hogy Washington általában tolerálja a közép-ázsiai országokat, amíg azok kiegyensúlyozottak maradnak a külkapcsolataikban. Ha azonban valamelyik túlzottan Kína vagy Oroszország felé hajlik, szankcionált vállalatokat támogat, mélyen integrálódik a kínai technológiai hálózatokba vagy segít a büntetőintézkedések kijátszásában, az Egyesült Államok valószínűleg szankciókkal, banki korlátozásokkal, diplomáciai nyomással vagy a technológiaátadás korlátozásával reagál. Üzbegisztán, Kazahsztán és Kirgizisztán esetében az USA Ipari és Biztonsági Hivatala (BIS) a szervezetek listájára 15-öt vett fel, illetve több tucatot a Külföldi Vagyonkezelő Hivatal különleges kijelölésű állampolgárok listájára (OFAC SDN), köztük több pénzintézetet, például a kirgizisztáni Keremet Bankot és az orosz VTB Bank kazahsztáni fiókját. Ezek a regionális szankciók azt jelzik, hogy Amerika politikáját a régióban elsősorban stratégiai megfontolások vezérlik, nem pedig kizárólag a gazdasági elkötelezettség, és aláhúzza a térség sebezhetőségét a másodlagos szankciók hatásaival szemben.
A közép-ázsiai befektetések az Egyesült Államokban minimálisak Washington szélesebb globális prioritásaihoz képest. Még a milliárdokat érő projektek is túl kicsik ahhoz, hogy jelentősebb függőséget vagy sebezhetőséget teremtsenek, így jelentősebb befolyásuk sincs, ami lehetővé teszi az USA számára, hogy komolyabb költségek nélkül nyomást gyakoroljon vagy szankciókat vezessen be a közép-ázsiai kormányok ellen.
Ha Amerika érdekeit veszélyezteti Kína és Oroszország jelenléte Közép-Ázsiában, akkor valószínűleg lépéseket fog tenni a közép-ázsiai államok ellen akkor is, ha azok jelentős összegeket fektetnek be az Egyesült Államokban vagy jó kereskedelmi kapcsolatokat ápolnak Amerikával.
Az elkövetkező évtizedben az USA és Közép-Ázsia kapcsolata jó eséllyel továbbra is baráti, még ha alapvetően törékeny is, attól függően, hogy a közép-ázsiai államok elkerülik-e a biztonsági vagy technológiai együttműködés terén Kínával és Oroszországgal a vörös vonalak átlépését. Washington nyomása valószínűleg nő, ha Kína kiterjeszti a biztonsági kezdeményezéseit, Oroszország a CSTO vagy hírszerzési hálózatok révén újra megpróbálja érvényesíteni a befolyását, vagy a közép-ázsiai államok elősegítik a szankciók kijátszását, ami egyre nehezebbé teszi a többirányú diplomáciát, míg az egyesült államokbeli befektetések alig nyújtanak védelmet. Végül is a kapcsolat stabilitása kevésbé függ a közép-ázsiai beruházások értékétől, mint inkább attól, hogy a C5-országok továbbra is képesek-e sikeresen navigálni és korlátozni Kína és Oroszország stratégiai befolyását anélkül, hogy átlépnék a vörös vonalat.
A közép-ázsiai államok közötti szoros együttműködés Üzbegisztánnal és Kazahsztánnal párosulva jelentős az elkövetkező években nyereséget hozhat a kereskedelemben, a befektetésekben és a technológiában. Jó példa erre az Egyesült Államok–Üzbegisztán Üzleti és Befektetési Tanács létrehozása, amelyet Sergio Gor nagykövet és Saida Mirziyoyeva, Üzbegisztán elnöki adminisztrációjának vezetője közösen vezetnek. A kezdeményezés erősíti a kereskedelmi és befektetési kapcsolatokat, valamint lehetőségeket teremt a digitális innováció és a technológiatranszfer számára, ami tükrözi az Egyesült Államok érdeklődését a régióval való stratégiai gazdasági együttműködés iránt.
Európának nem mindegy
A C5+1 együttműködés amerikai erősödésének közvetlen európai jelentősége van, mert Közép-Ázsia a globális erőforrásverseny és a nagyhatalmi befolyás egyik ütközőpontja.
A térség a ritkaföldfémek és más kulcsfontosságú nyersanyagok egyik fő forrása, ha azonban az USA a C5+1 keretében mélyíti a gazdasági és nyersanyagpartnerségeit, az csökkenti Európa hozzáférését egy olyan időszakban, amikor az EU a kínai függés mérséklésére törekszik. Washington jelenléte a régióban így közvetlenül konkurál az európai erőfeszítésekkel. A térség fontos szerepet játszik az unió stratégiáiban, ezért ha az USA megerősíti a pozícióit, azzal megelőzi az EU-t, míg Oroszország és Kína továbbra is mélyen beágyazott szereplő marad.
Az amerikai tranzakciós logika és az orosz–kínai befolyás kettős nyomása rávilágít arra, hogy az Európai Unió jelenlegi kapcsolatai nem elég mélyek, nincs koherens közép-ázsiai stratégiája, sőt az energia-, illetve ásványianyag-biztonságban túlzottan függ a külső szereplőktől. Az amerikai aktivitás emiatt versenykényszert generál. Ha Washington nyomásgyakorlása felerősíti a feszültségeket Kína, Oroszország és a közép-ázsiai államok között, az hatással lehet az EU energiaszállítási útvonalaira többek közt a Kaszpi-tenger irányából, valamint a migrációra és a terrorizmus elleni együttműködésre is.
Az amerikai stratégiai előrenyomulás Közép-Ázsiában egy új versenyterületet hoz létre, amelyben Európa egyszerre szembesül erőforrásbeli, diplomáciai és biztonsági kihívásokkal. Az unió számára a legfontosabb a regionális jelenlétének megerősítése, hogy ne szoruljon ki egy olyan térségből, amely a jövő gazdasági és energetikai biztonsága szempontjából kulcsfontosságú.
Kapcsolódó:
Fotó: Dreamstime
