Vesztesek klubja

Európa betegsége éppen az a három ország, amely önjelölt orvosként hirdeti magát. Németország, Franciaország és Nagy-Britannia hatalmi státuszról szőtt fantáziái mögött azonban a gyengeség, a tehetetlenség és kudarcok sorozata húzódik meg.

Mára világosan látszik, hogy a „hajlandók koalíciója” (amely elméletileg azért jött létre Nagy-Britannia, Franciaország és kisebb részben Németország vezetésével, hogy átvegye az ukrajnai háború folytatásának dirigálását az egyre magatehetetlenebb Brüsszeltől és a konfliktust immár minden erejével lezárni akaró Washingtontól) valójában konkrét eszközök hiányában nem hajlandó semmire, ahogyan az említett országok sem vezetnek ténylegesen semmit.

A három vezető – egyre látványosabban kihagyva a kirakatprojektekből a lengyel Donald Tuskot – újra és újra színre lép annak érdekében, hogy Kijevnek esze ágában sem legyen elfogadni az amerikai békeajánlatot, fűt-fát ígérnek a háború további finanszírozása és a fegyversegélyek ügyében, időt húznak és feltételeket támasztanak az amerikai béketerv kapcsán, egyszóval pontosan azt csinálják, amit a proxyháborúk lelkes hívei ilyen esetben szoktak.

A probléma csak az, hogy a mögöttes erő messze nem tudja támogatni a PR-akciókká silányult szándékot. Macronnak, Merznek és Starmernek sem működőképes, reális alapokon nyugvó alternatív javaslatuk nincs a háború lezárására, sem hasonló jellegű vészforgatókönyvük (a folyamatos siránkozás azon, hogy az oroszok 2-3-5 tetszőleges év múlva megtámadják Európát, önmagában igen kevés), ellenben magukat már-már megalázó helyzetbe hozva ugrálnak ide-oda Európában, hogy az éppen aktuális amerikai kezdeményezéseket igyekezzenek minden valós háttér nélkül megfúrni. A jelentéktelenség ül tort ezeken a tárgyalásnak titulált marketingeseményeken, ahol a három vezető országa egykori nagyságának szakadt leplébe burkolódzva elbábozza, hogy a véleményük releváns, a követeléseik valósak, a fenyegetésük pedig ijesztő.

Bolondok aranya

A promóciós turné egyre átláthatóbb, a temus triász társadalmi támogatottsága zuhanórepülésben, országaik gazdasági állapota pedig vörös felkiáltójelként villog még a fotelközgazdászok előtt is – mindhiába. A csoport egyre hangosabban kiabál, a teljesítményük mögött azonban lassan semmi más nem áll, mint hogy ők Franciaország, Németország és Nagy-Britannia éppen aktuális vezetői. A trónok mindhárom helyen már porló téglákkal vannak kitámasztva, és elég lesz egyetlen nagyobb szellő, hogy össze is dőljenek. Hogy miért, azt Daniel Foubert francia–lengyel író, filozófus, közgazdász fogalmazta meg rendkívül frappánsan, tömören és tragikomikus szellemességgel. Az alábbiakban minden további előzetes és utólagos kommentár nélkül olvasható a véleménye az Európát egyre inkább a sírgödör szélére taszigáló delíriumról:

Európának nem egy, hanem három problémája van: három olyan európai ország, amely súlyos „posztbirodalmi másnaposságtól” szenved.

Először is ott van Nagy-Britannia, egy olyan nemzet, amely a brexit mellett szavazott, hogy „visszaszerezze az irányítást”, csakhogy aztán rájött, hogy teljesen elfelejtette, miként kell irányítani. A brit identitásválság olyan, mint egy nyugdíjas oroszlán vegán étrendre való áttérését figyelni. A birodalmi önbizalmat egy HR-osztály érzékenyítő képzésére cserélték. Churchill földjét ma egy kiterjedt „dajkaállam” bürokráciája irányítja, amely jobban retteg attól, hogy megsért valakit az X-en, mint a hanyatlástól. A brit rendőrség, amelyet egykor az egész világ irigyelt, most úgy tűnik, több erőforrást költ a járőrkocsijai szivárványszínűre festésére, mint a bűnügyek megoldására. Ez egy olyan nemzet, amely kétségbeesetten ragaszkodik a tradíciók esztétikájához – a királyi családhoz, a pompához, a teázáshoz –, miközben intézményeit kiüresítette a progresszív rothadás, amelyhez képest még egy kaliforniai egyetemi kampusz is konzervatívnak tűnik. A 19. századi önmagukkal hencegnek, de a 21. század érzelmi törékenysége megbénítja őket.

Aztán ott van Franciaország, Európa dühös, láncdohányos nagynénije, aki nem hajlandó beismerni, hogy évtizedek óta munkanélküli. Franciaország másnapossága egy állandó felkelés formájában nyilvánul meg, amely „polgári szerepvállalásnak” álcázza magát. Identitása megoszlik egy téveszmékben élő elit között, amely még mindig azt hiszi, hogy Párizs a világegyetem fővárosa, és egy olyan lakosság között, amely az „életörömét” azzal fejezi ki, hogy minden csütörtökön buszmegállókat gyújt fel. A franciák napóleoni komplexusban szenvednek Napóleon nélkül; egy hódító birodalom életszínvonalát követelik, miközben heti 35 órát dolgoznak, és olyan korban vonulnak nyugdíjba, amikor a legtöbb amerikai éppen csak belelendül a munkába.„Republikánus értékeket” és agresszív szekularizmust hirdetnek, mégis az állam elvesztette az irányítást a saját városai felett. Franciaország lényegében egy gyönyörű szabadtéri múzeum, ahol a kurátorok sztrájkolnak, az őrök félnek a látogatóktól, a vezetőség pedig azzal van elfoglalva, hogy a világ többi részét a „nagyságról” oktassa, miközben a villanyszámlát sem tudja kifizetni.

Végül pedig itt van Németország, a neurotikus óriás, amely úgy döntött, hogy a történelméért csak úgy vezekelhet, ha lassított felvételű ipari öngyilkosságot követ el. Németország posztbirodalmi másnapossága egy erkölcsi autoimmun betegség: az ország annyira retteg a saját árnyékától, hogy a nemzeti büszkeséget agresszív önostorozással és újrahasznosított szabályozásokkal helyettesítette. Identitása az „erkölcsi szuperhatalomra” épül, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy leállítják a tökéletesen működő atomerőműveiket, hogy szennyező szenet égessenek – miközben szomszédaikat a karbonlábnyomukról oktatják. Egy olyan mérnöknemzet, amely egy működésképtelen társadalmat hozott létre. A német szellem, amelyet egykor a hatékonyság és a fegyelem határozott meg, megbénult bürokráciává mutálódott, ahol a megfelelő űrlap kitöltése fontosabb, mint az eredmény. Annyira kétségbeesetten próbálja elkerülni a „fenyegetést”, hogy lényegében egy nagy NGO-vá vált, amelynek a hadserege seprűnyeleket használ puskák helyett, és amely retteg attól, hogy bármilyen gerincessége visszaesésként lenne értelmezhető.