Az orosz Vzgljad véleményrovata szerint az orosz–ukrán konfliktus főszereplőinek a viselkedése annyira előre jelezhető, hogy a diplomáciai folyamat inkább hasonlít egy alagútban való mozgásra, mint nyitott politikai játszmára.  

A szerző, Gevorg Mirzajan, az orosz kormány alá tartozó Pénzügyi Egyetem docense olvasatában minden egyes lépés, gesztus és visszalépés egy „logikus” végkifejlet felé tereli a háborút. Ebbe beletartozik az USA fokozatos kivonulása vagy aktivitásának csökkenése, Európa „túlfeszülése”, valamint az ukrán vezetés katonai-politikai veresége.  

Négy szereplő, egy alagút 

Mirzajan elemzése négy kulcsszereplő – Ukrajna, Európa, az Egyesült Államok és Oroszország – motivációira épít. Ukrajna oldalán Volodimir Zelenszkij egy olyan csapdahelyzetben van, amelyből szerinte nincs jó békeopció: ha elfogadná a Moszkva és Washington felől érkező fő követeléseket (például a Donbász feladását), az belpolitikai összeomlással, puccsal, akár egy új „Majdan” kockázatával járna, ám ha elutasítja azokat, azzal az amerikai támogatást kockáztatja. Ezért – állítja a szerző –

Kijev csak szavakban támogatja a békefolyamatot, a gyakorlatban szabotálja, a tárgyalóasztalnál és a katonai akciókkal egyaránt.  

Európát az ukrán állásponthoz közelinek látja: a jelenlegi viszonyok között a béke szerinte csak „orosz feltételekkel” lenne elérhető, amit viszont az uniós elit nem elfogadna el. Ugyanakkor az európai oldalon megjelennek hosszú távú félelmek: miből finanszírozzák 2026-ban is Kijevet, miként akadályozzák meg, hogy Moszkva és Washington „Európa feje felett” állapodjon meg és hogyan kezelik azt a helyzetet, hogy egyre több tagállam tekint Moszkvára pragmatikus, nem pedig ideologikus nézőpontból.  

Az USA-t ezzel szemben „relatíve konstruktívnak” írja le: a Trump-adminisztráció szerinte valóban le akarja zárni a háborút és rendezni a viszonyt Oroszországgal, de belpolitikai és szövetségi korlátai miatt nem tud elegendő nyomást gyakorolni sem Európára, sem Ukrajnára, illetve nem „adhat túl sokat” Moszkvának, nehogy az számára „vereségnek” tűnjön.  

Oroszországot a legstabilabb szereplőként láttatja:

bármikor kész megállapodni, de mereven ragaszkodik a maga „vörös vonalaihoz”, és hajlandó kivárni, amíg Washington vagy érvényesíteni tudja az akaratát a szövetségeseivel szemben, vagy „mossa kezeit” és hátrébb lép.  

E négy pozíció összessége adja az „alagúteffektust”: a folyamat szerinte egy olyan végkifejlet felé halad, ahol az USA részben vagy egészben kivonul a konfliktusból, Európa pénzügyi-politikai értelemben túlfeszíti magát, az ukrán vezetés pedig vereséget szenved.

A mostani tárgyalások ebben a logikában inkább „politikai díszletek”, semmint valós kompromisszumkeresések.  

Vészkijáratok az alagútból 

A szakértő ugyanakkor elismeri: a helyzet nem teljesen determinisztikus, vannak „ablakok” az alagút falán. Három ilyen lehetséges forgatókönyvet vázol fel.  

Az egyik egy amerikai támogatással végrehajtott „alkotmányos fordulat” Kijevben, amelynek során a hatalom a Verhovna Radához, az ukrán parlamenthez kerülne, és az új politikai felállás már kész lenne elfogadni az orosz–amerikai javaslatokat. A másik lehetőség az egységes európai politika felbomlása: ha az EU-konszenzus szétesik, Kijev  kénytelen lehet az amerikai feltételeket külön is elfogadni. Végül a harmadik út az ukrán front összeomlása – egy olyan katonai katasztrófa, amely után az „ukrán rezsim maradéka” bármilyen feltételt elfogadna, hogy legalább a területének egy részét és a hatalmi pozícióját megőrizze.  

Ugyanakkor szerinte mindhárom kimenetelnek kicsi a valószínűsége.

A hangsúly nála nem a gyors lezáráson, hanem azon van, hogy ha ezek közül valamelyik bekövetkezik, a háború Kijev teljes katonai kifáradása előtt véget érhet. Addig azonban marad az alagútban való manőverezés – a tárgyalások folytatása úgy, hogy valójában egyik fél sem akar vagy tud érdemi engedményt tenni.  

Megjegyeznénk 

Mirzajan alagút-metaforája lényegében egy moszkvai nézőpontból felrajzolt determinisztikus erőpolitikai forgatókönyv, amelynek a vége – Ukrajna katonai-politikai veresége, az USA fokozatos kivonulása és Európa túlfeszülése – szinte elkerülhetetlennek tűnik. Elemzésének értéke, hogy rámutat: a kijevi vezetés mozgástere valóban szűk, a washingtoni belpolitika korlátozza az amerikai pragmatizmust, az EU pedig egyszerre pénzügyileg túlterhelt és intézményesen megosztott. Ez a kép emlékeztet arra, hogy a jelenlegi status quo hosszú távon nem tartható fenn. 

Ugyanakkor a cikk alábecsüli a háború kimenetelének bizonytalanságát, az ukrán társadalom ellenálló képességét és azt is, hogy a nyugati politikai elit – különösen Európában – képes lehet taktikai korrekciókra anélkül, hogy nyílt stratégiai fordulatot hirdetne. Az alagútlogika erős, de nem fedi le a politikai kreativitás és a váratlan belső fordulatok lehetőségét egyik oldalon sem. Talán a cikk legfontosabb tanulsága nem a fatalizmus, hanem az, hogy

ha a szereplők valóban ennyire beszűkült struktúrában gondolkodnak, akkor minden késlekedő, féloldalas kompromisszum csak növeli a konfliktus végső költségeit – köztük Európa, benne hazánk számára is. 

Kapcsolódó: