Évekig ment a mantra, hogy Amerika „kivételes”, míg Kína „befektethetetlen”, azonban a tavalyi év elejétől fordult a széljárás, és a kínai piac elkezdett felülteljesíteni.
A világpiacok 2018 és 2024 közötti egyik uralkodó magyarázata az volt, hogy az Egyesült Államok „kivételes”, tartósan átlag feletti teljesítményre képes, míg Kína „befektetésre alkalmatlan”, mert a kockázatok miatt sokan elkerülik. A Gavekal Research szerint ez a befektetői narratíva 2024 elejétől megváltozott: a kínai részvények a tavaly januári mélypont óta érdemben felülteljesítettek, miközben az „USA-túlsúly, kínai alulteljesítés” megközelítés megingott.
A fordulatot a 2018-as év jelentette, amikor az amerikai félvezető-embargó – a csúcskategóriás chipek exportjának korlátozása – egy új korszak nyitánya lett. Ezzel véget ért a nagy globalizációs együttműködés, és elindult egy ellátásilánc-konfliktus – a beszállítói hálózatok körüli verseny és korlátozás –, amelynek során a technológia, a kereskedelem és a biztonságpolitika egyre inkább összekapcsolódik.
Tőkeátirányítás és ipari önellátás
Erre Kína válasza nem egy gyors, látványos ellenlépés volt, hanem egy hosszabb alkalmazkodási program. A cél az ellátási láncok „nyugattalanítása”, vagyis a kritikus nyugati beszállítók kiváltása lett, ennek érdekében Peking a hazai megtakarításokat intenzívebben szabályozta: szigorúbb tőkekorlátokkal, a tőzsdei bevezetések (IPO) felfüggesztésével, valamint a banki hitelezés koncentrálásával. Az így elterelt pénz döntően ipari beszállítói láncokba és preferált technológiákba áramlott, miközben a részvényesek szempontjából a hozamok hosszabb ideig csalódást keltettek, ezért kaptak teret a „befektetésre alkalmatlan” jelzők.
E stratégia kifejezetten a sérülékenység csökkentésére ment rá. Ha ugyanis az USA képes volt tiltóintézkedéseket hozni a chipek terén, elvben később tilthatott volna vegyipari termékeket, autóalkatrészeket vagy akár nukleáris fűtőelemeket is. Kína ezért is vállalta a rövid távú költségeket – a deflációs nyomást (az árak és a kereslet gyengülését) és a gyengébb belső fogyasztást –, hogy hosszabb távon az ellátási pontokon keresztül kevésbé lehessen nyomást gyakorolni rá.
Adósságpálya, szociális kiadások, elmaradt „kínátlanítás”
Az amerikai oldalon azonban 2018 és 2025 között nőtt a költségvetési hiány, mivel jelentős összegek mentek el a szociális juttatások bővítésére, főleg a nyugdíjrendszerre (Medicare) és az egészségügyi programokra (Medicaid). Ugyanebben az időszakban az államadósság 21 ezermilliárd dollárról 38,4 ezermilliárdra emelkedett, miközben a pluszforrásból nem lettek új, nagy infrastruktúra-építési hullám (vasutak, autópályák, gátak), és az ellátási láncok „kínátlanítására” (kínai kitettségének csökkentésére) sem jutott elég fókusz.
A stratégiai sebezhetőség idén vált tagadhatatlanná. Trump visszatérése után a hangnem élesebbé vált, és bár a feszültség több partnerrel szemben is érezhető volt, Washington mégis hátrébb lépett. Ennek az oka prózai: a kínai ritkaföldfémek és mágnesek, azaz a kritikus ipari alapanyagok nélkül az amerikai fegyveripar ellátása súlyosan akadozna, és az autógyárak leállása egyetlen hivatalban lévő elnöknek sem férne bele.
A Gavekal Research külön kiemeli, hogy a „Kína összeomlik” narratívát a pénzpiaci jelzések sem támasztották alá. Miközben a figyelem a részvényekre tapadt, a kínai államkötvények hozamai és a jüan inkább lassulást jeleztek, nem pedig gyors összeomlást. Sokan azért nem vették komolyan ezt a jelzést, mert a kötvénypiacok ritkán olyan látványosak, mint a részvényindexek napi hullámzása.
Az ábra a kínai tőkeallokáció radikális átrendeződését szemlélteti: az ingatlanpiaci hitelezés (piros) összeomlásával párhuzamosan a forrásokat Peking tudatosan az ipari szektor (kék) felfuttatására csoportosította át, megalapozva a globális ellátási láncok feletti dominanciáját.
A sokkoló Szputnyik-pillanat
A technológiai fordulópontot a DeepSeek és a Qwen mesterségesintelligencia-rendszerek hozták el. Ez volt az úgynevezett „Szputnyik-pillanat” (sputnik moment – sokkoló technológiai ébredés), amely azt demonstrálta, hogy Kína a korlátozások ellenére képes elérni a technológia csúcsára. Ez részben hatástalanította a szankciók erejét és erősítette Peking önbizalmát a keményebb válaszlépésekhez.
Washington számára a tanulmány két fő opciót rajzol fel. Az első egy államilag irányított iparpolitikai fordulat: a tőke átterelése a magas hozamú szektorokból, például a technológiából a hajógyártásba, a ritkaföldfémekbe, az alumíniumba és más stratégiai ágazatokba, több állami beavatkozással. Azonban az USA intézményi felépítése nem feltétlenül alkalmas erre a korrupció, a lobbitevékenységek, a tőkepazarlás, az infláció és a társadalmi feszültség kockázata miatt. Például a kaliforniai nagy sebességű vasútprogramra 2008 óta elköltött 15 milliárd dollár után is csak mintegy 110 km pálya készült el, ami szerény teljesítmény, főleg, ha azt a „kínai típusú” iparpolitikával hasonlítjuk össze.
A második út a kapcsolatok pragmatikus javítása Kínával. A mostani helyzet azért is kölcsönösen torz, mert Kína nem vehet meg mindent az USA-tól, amit szeretne (például a csúcskategóriás chipeket), az utóbbi pedig már nem tud mindent megvenni Kínától, amit igazán akarna (ritkaföldfémeket, mágneseket). Eközben Washington nem engedi be azokat a magasabb hozzáadott értékű kínai termékeket (például autókat és ipari berendezéseket), amelyekre a fogyasztók és egyes ágazatok valójában vevők lennének.
Hogy az irány pragmatikusabb lett, azt jól mutatja Scott Bessent amerikai pénzügyminiszter, aki arra utalt rá, hogy Trump és Hszi akár négy alkalommal is találkozhat a következő évben. Ez a sűrű diplomáciai egyeztetés pedig utat nyithat a kapcsolatok javulásának. Emellett a friss amerikai Nemzetbiztonsági Stratégia is pragmatikusabb hangnemű, és a prioritás átrendeződését jelzi, aminek egyik eleme az amerikai kontinensre irányuló nagyobb fókusz.
Végeredményben úgy tűnik, hogy bár az amerikai adósság képes finanszírozni sok mindent, nem helyettesíti automatikusan a beszállítói képességeket, az ipari alapanyagokat és a gyártókapacitást. Kína pedig azért tudott erősebb tárgyalási pozícióba kerülni, mert a 2018-as sokkot nemcsak túlélte, hanem válaszul megváltoztatta az iparpolitikai és kereskedelmi szerkezetét: a megtakarításokat az ipari önellátás felé terelte, csökkentve a külső nyomásgyakorlás hatékonyságát. A következő évek kulcskérdése az, hogy Washington a drágább, lassabb iparpolitikai építkezést választja-e, vagy inkább egy kontrollált enyhülést, miközben próbálja elkerülni az ellátási láncok újabb sokkjait.
Kapcsolódó:
