A 21. század gazdasági vitáinak egyik legkitartóbb toposza az a félelem, hogy az Egyesült Államok erejét lassan, de biztosan felőrli a feltörekvő országok rohamos felemelkedése. Kína termelési kapacitásai, Délkelet-Ázsia gyorsan bővülő ipara, India demográfiai lendülete — mind egyszerre jelenítik meg azt a jelenséget, amielyet sok amerikai a visszaszorulás bizonyítékának tekint. Mintha a század közepének világképe könyörtelenül azt üzenné: Amerika már nem a világ vitathatatlan gazdasági központja. 

Ezzel szemben egy friss kutatás egész más képet rajzol ki erről a történetről. A szerzők – Huang, Kleinman, Liu és Redding – hosszú távú adatsorokkal és modern nemzetközi kereskedelmi modellekkel vizsgálják, hogyan alakította át az 1960 és 2020 közötti időszak a globális termelést és az Egyesült Államok jövedelmi pozícióját. A következtetésük pedig meglepően derűlátó: miközben Amerika relatív súlya a világgazdaságban valóban csökkent, az átlagos amerikai mégis jobban él – részben éppen azért, mert más országok felemelkedtek. 

A megállapítás elsőre paradoxonnak tűnik. Hogyan lehetséges, hogy a versenytársak erősödése közben a jólét mégis emelkedik? A válasz a globalizáció kevésbé látványos, ám annál fontosabb mechanizmusaiban rejlik. Világgazdasági értelemben ugyanis a hatékonyság bővülése – legyen szó termelékenységről, technológiai fejlődésről vagy méretgazdaságosságról – nem zéró összegű játék. Ha egy ország hatékonyabban kezd termelni, az nem csupán saját magát, hanem a rendszer egészét is gazdagítja.

A kutatás szerint a feltörekvő régiók modernizációja több évtizeden át olcsóbb termékeket, jobb minőségű importot és gyorsabban bővülő világpiacot eredményezett. Mindez pedig közvetve az amerikai fogyasztókat is gazdagította. 

A folyamat persze nem úgy ment végbe, hogy mindenki egyformán nyert rajta. Az Egyesült Államokon belül hatalmas különbségek keletkeztek régiók, iparágak és munkavállalói csoportok között. A gyárbezárások, az ipari átalakulás és a kiszolgáltatott régiók leszakadása valós társadalmi sebeket hagyott maga után. Formálisan ez is része a történetnek, ám a kutatók most nem az eloszlási hatásokra, hanem a nemzetgazdaság egészére figyeltek. És ebben a tágabb képben a nyereség felülmúlja a veszteséget. 

A globalizáció tehát úgy növelte az amerikai jólétet, hogy közben a gazdaság szerkezete fokozatosan eltolódott a magasabb hozzáadott értékű ágazatok irányába. Miközben az összeszerelő kapacitások jelentős része valóban Ázsiába költözött, az Egyesült Államok nem veszítette el a technológiai, kutatás-fejlesztési és innovációs fölényét, sőt, megerősítette azt. A termelési láncok globálissá válása lehetővé tette, hogy a cégek az alacsonyabb költségű országokba szervezzék ki a munkaintenzív folyamatokat, míg az USA a tervezés, a mérnöki munka, a szoftverfejlesztés, a biotechnológia és a pénzügyi szolgáltatások területén vált még hangsúlyosabb szereplővé. Mindez magasabb béreket, fejlettebb iparágakat és jobb termelékenységet eredményezett. 

A tanulmány egyik legfontosabb és talán legprovokatívabb következtetése azonban az, hogy a globális átrendeződés hatása elhalványul a hazai termelékenység növekedéséhez képest. A szerzők szerint az Egyesült Államok jólétét sokkal inkább a saját innovációs teljesítménye, oktatási rendszere, infrastruktúrája és technológiai fejlődése alakította, mint az, hogy más országok mennyire váltak versenyképesebbé. Vagyis Amerika gazdasági jövőjét elsődlegesen nem Kína, nem India és nem Délkelet-Ázsia növekedési rátái határozzák meg, hanem azok a belső tényezők, amelyek a termelékenységet formálják. 

Ez a felismerés különösen akkor fontos, amikor a közvéleménynek gyakran ezzel ellentétes félelmei vannak. A nemzetközi pozíció elveszítése ugyanis könnyen társulhat azzal az érzéssel, hogy az ország „visszaszorul” vagy „szegényedik”, még akkor is, ha objektív mutatók szerint a jólét nő. A relatív és abszolút számok közötti zavar pedig könnyen politikai feszültségekhez vezet. A kutatás azonban arra figyelmeztet, hogy a relatív szerep csökkenése nem egyenlő az abszolút jólét romlásával, sőt a két jelenség gyakran éppen egymás ellenkezője. 

Ha a világ gyorsabban bővül, mint egyetlen ország, akkor az adott ország súlya óhatatlanul csökken, még akkor is, ha közben maga is gyarapszik. Ez történt az Egyesült Államokkal is: a világ sokkal gyorsabban növekedett, mint a már eleve fejlett amerikai gazdaság. A világ részesedésének elvesztése tehát sokszor csak azt jelenti, hogy mások gyorsabban zárkóznak fel, nem azt, hogy az USA hátrafelé haladna. 

Mindez nem csupán tudományos érdekesség. A jelenlegi geopolitikai feszültségek, a kereskedelmi háborúk, az iparpolitikai verseny és a protekcionizmus új hulláma mellett különösen fontos megérteni, hogyan működik valójában a világgazdaság. A kutatás ugyan nem állítja, hogy a globalizáció mindenki számára előnyös volt, de arra felhívja a figyelmet, hogy az amerikai nemzetgazdaság egészének teljesítménye szempontjából a nyitottság és a hatékony integráció hosszú távon többet hozott, mint amennyit elvitt. 

A kérdés tehát részben az, hogy az Egyesült Államok felismeri-e saját erejének valódi forrásait: az innovációs képességet, a kutatást, az oktatási rendszert, a magas szintű humán tőkét. Ha ezek megmaradnak és tovább fejlődnek, akkor a globális átrendeződés kevésbé fenyegetés, inkább lehetőség marad. A világ növekedése ugyanis nem Amerika gyengülése, hanem egy olyan környezet, amelyben az Egyesült Államok a saját adottságai alapján továbbra is képes nyertes lenni. 

Az elemzés egy kritikus geopolitikai és gazdasági feszültségpontra világít rá: a gazdasági jólét és a geopolitikai hatalom szétválására. A közbeszédben és a politikai döntéshozatalban gyakran zéró összegű játékként tekintenek a nagyhatalmi versengésre (pl. Kína felemelkedése rossz Amerikának). A bemutatott adatok azonban azt igazolják, hogy a globális gazdaság nem zéró összegű: lehetséges, hogy egy hegemón hatalom (USA) relatív befolyása csökken (kisebb szeletet hasít ki a tortából), miközben a polgárainak az életszínvonala abszolút értékben javul (a torta egésze nagyobbra nő).

Ez a dinamika magyarázza a jelenlegi nyugati politikai turbulenciákat is: a makroszintű jóléti növekedés nem feltétlenül csillapítja a státuszvesztésből fakadó politikai szorongást. A tanulmány által is azonosított, 2008 utáni „snowbalization” (lassulás) és a 2018 utáni deglobalizáció azt jelzi, hogy a világ a hatékonyságvezérelt növekedés felől a biztonság- és hatalomvezérelt fragmentáció felé mozdult el.  

Az elemzés legfontosabb üzenete a fókusz tévesztésének veszélye. A döntéshozók ugyanis hajlamosak a külső fenyegetésekre (versenytársak növekedése, tisztességtelen kereskedelem) koncentrálni, miközben a tanulmány feketén-fehéren bizonyítja, hogy a nemzeti jólét legfőbb motorja a saját termelékenység növekedése. Mindez azt is jelenti, hogy  

– a protekcionizmus kétélű fegyver: a kereskedelmi korlátok (vámok, szankciók) talán lassíthatják a riválisok (pl. Kína) relatív GDP-részarányának növekedését, de ezzel párhuzamosan közvetlenül rontják a hazai jólétet a megélhetési költségek növelése és a választék szűkülése révén.  

– az „ellenség” növekedése is hasznos: a versenytársak technológiai fejlődése – tisztán gazdasági értelemben – nem fenyegetés, hanem lehetőség az olcsóbb beszerzésre és a fogyasztói többlet növelésére. A fenyegetés kizárólag a relatív hatalmi pozíciót (GDP share) érinti, nem pedig a lakosság életszínvonalát.  

Kapcsolódó:

Borítókép: Wikimedia Commons