Nem kicsi az olasz jegybank aranykészlete: több mint 2450 tonna, ami a világ harmadik legnagyobb állománya az USA és Németország után. Csakhogy ezt Meloni pártjának képviselői az olasz nép tulajdonának minősítenék, ami miatt igencsak prüszkölnek Frankfurtban. 

A Forum Geopolitica portál szerzője az olasz aranykészlet becsült értékét közel 300 milliárd euróra teszi (ami kb. 13 százaléka az olasz GDP-nek), és kiemeli, hogy az a Banca d’Italia mérlegében szerepel. Nagyjából a fele Olaszországban, a maradék nagyobb része az Egyesült Államokban, a kisebb pedig az Egyesült Királyságban és Svájcban van.  

A mostani politikai csavar egy költségvetési módosító indítványból jön:  Giorgia Meloni pártja,  a Fratelli d’Italia szenátorai a 2026-os büdzséhez egy olyan szöveget csatoltak, amely törvényben rögzítené, hogy

az arany „az államé, az olasz nép nevében”.

Papíron ez szuverenitási gesztusnak tűnik, a szerző szerint viszont ez ennél több: nemzeti kincs ide vagy oda, itt arról folyik a vita, hogy ki rendelkezhet vele válsághelyzetben – és ki nem.  

A reakció gyors volt Frankfurtból: az Európai Központi Bank jogi állásfoglalásában felszólította az olaszokat, hogy gondolják újra a javaslatot, hangsúlyozva a jegybanki függetlenséget, megjegyezve azt is, hogy a módosítás célja nem teljesen világos.  
Közben az egész aranyügy kezdeményezője, Lucio Malan a nyilvánosság felé inkább „józan adminisztrációnak” állítja be a lépést: ha ugyanis minden autót meg hajót nyilvántartanak, akkor egy 300 milliárd eurós vagyon esetében miért ne legyen kristálytiszta, kié. A szerző finoman jelzi: a kérdés pont azért kényes, mert túl nagy a tét ahhoz, hogy csak leltárvitának tekintsük. 

Miért ilyen ködös a tulajdonjog? 

A „kié az arany” kérdés azért csúszik át rendre a jogi szürkezónába, mert a modern államban szándékosan kettéválasztották a két nagy hatalmi ágat: a kormány a költségvetést viszi (kiadások, adó, hitelfelvétel), a jegybank pedig a pénzt és a hitelt próbálja kordában tartani.  

Normál időkben a jegybanki függetlenség elvileg azért „szent tehén”, hogy a politika a választási években ne tudjon az olcsó pénzből csodát ígérni, aminek hosszabb távon infláció lesz az ára. Persze itt is érvényes a klasszikus „szükség törvényt bont” mondás: válságban a függetlenség hirtelen „rugalmasabbá” válik, azaz pénzügyi összeomlás, háború vagy járvány idején gyakran a jegybank is beszáll az állami tűzoltás finanszírozásába.  

Az euró bevezetésével ez a képlet még érzékenyebb lett: Olaszország (és a többi eurótag) a monetáris politikáját átadta az EKB-nak, miközben a költségvetés formálisan nemzeti kézben maradt. És itt jön a lényeg: az olasz aranykészlet a Banca d’Italia devizatartalékainak része, a devizatartalékok pedig – bármely jegybanknál – a valuta hitelességének és válságállóságának egyik utolsó védvonalai (ha nagy baj van, legyen miből megmenteni a rendszert).  

Vagyis a tulajdonjog körüli kétértelműség nem adminisztratív véletlen, hanem a fiskális szuverenitás és a közös valuta logikájának ütközése. Amíg jó idők vannak, mindez elfér a fiókban, ám amikor szűkül a mozgástér, hirtelen mindenki rájön, hogy a „nemzeti kincs” kifejezésnek nagyon is konkrét költségvetési jelentése lehet.  

Az arany státusza az eurórendszerben 

Innentől nem tekinthetjük puszta jogi szőrszálhasogatásnak az olasz arany ügyét:  

formálisan nemzeti tulajdon, aminek a mozgástere euróövezeti keretek közé szorított. 

Jogilag tehát az aranykészlet nemzeti eszköz, Olaszországban a Banca d’Italia tulajdona. Csakhogy a kezelését az európai jog szigorúan szabályozza, vagyis az EKB-nak „exkluzív” szerepet tulajdonít az eurórendszer devizatartalék-politikájának meghatározásában.  

Magyarul az arany „olasz”, csak épp a kérdés az, ki dönthet róla, ha arra kerül a sor.  

Bármely jelentős tranzakció – eladás, kölcsönzés, swap, repo – kormányzótanácsi jóváhagyáshoz kötött. A Banca d’Italia csinálhat kisebb műveleteket, de egy „jelentős mobilizáció” esetén ott van a stop gomb Frankfurtnál. 

Tehát, ahogy arra már utaltunk rá, nem az számít, mi van a vitrinben, hanem hogy kié a kulcs. Malan szenátor és társai pedig ezt a függőségi láncot próbálnák megtörni. A cél nem pusztán szimbolikus, hanem az, hogy a jövőben az EKB részéről ne jöhessen olyan instrukció, amely az olasz aranyat az eurórendszer érdekében mozgósítaná. 

Vagyis ha az euró bajba kerül, lehet-e (kell-e) az olasz aranyat a „közös ügyre” bevetni, és ha igen, ki dönt erről? 

Az EKB a cikk szerint keményen reagált: a reformot „érthetetlennek” minősítette és a Banca d’Italia függetlenségére nézve károsnak tartotta. Az olasz portál azonban odaszúr: Frankfurt valójában az effektív kontrollját védi az olasz arany felett, nagyjából azt sugallva, hogy a kétértelműség addig jó, amíg az EKB-nak jó. 

Válság esetén az EKB az aranytartalékokat az egységes valuta védelmére mozgósítaná, nem pedig egyetlen tagállam finanszírozására. Így nem csoda, hogy a javaslat visszavonását kéri, miközben az ügy a nyilvánosság elé került. A kérdés pedig a következő: 

az arany az olasz népé (amely azt generációk alatt felhalmozta) vagy az eurórendszeré (amely a túléléséhez szükségesnek tartja)? 

Egy vita, ami megmutatja az európai repedéseket 

A szerző úgy gondolja, az olasz arany körüli csörte tökéletes tünete annak, hogy az euróövezet egyszerre akar „közös” lenni (kockázat, rendszerstabilitás) és „nem közös” (végső szuverenitás, vagyon, menekülőút), ami válságközeli hangulatban ritkán szokott békésen összeérni.  

A növekvő belső feszültségek egyik fő oka persze a magas államadósság: Franciaország és Olaszország példája azt üzeni, hogy a „következő sokkot” már jóval kisebb költségvetési pufferekkel kellene kibírni. Az olcsó orosz energia kiesése továbbra is teher a német iparnak,  az eurózóna exportmotorjának. Ebben az egészben az az ironikus, hogy miközben Brüsszel sok mindent „értékalapon” szeret magyarázni, a kontinens versenyképességét gyakran az olyan prózai tételek döntik el, mint az energiaár, az ellátásbiztonság és az ipari költségszint.  

A NATO jelenleg vereségre állása Ukrajnában az amerikai katonai jelenlét európai mérséklődéséhez vezethet, ami rontaná a kontinens stabilitását, önbizalmát. Márpedig ha a biztonsági ernyő bizonytalanabb, akkor minden ország jobban ragaszkodik a „végső tartalékaihoz”.  

A Forum Geopolitica cikke azt állítja, hogy Oroszország a 2022 utáni szankciós környezetet részben azért volt képes kibírni, mert a jegybank aranya „érinthetetlenebb” volt, mint a külföldön tartott pénzügyi eszközök; az orosz eszközök befagyasztása pedig rontotta az euró és a dollár „tartalékdevizás” reputációját, és hozzájárult ahhoz, hogy a globális dél jegybankjai nekiálljanak aranyat vásárolni. Kiemelik azt is, hogy a dollárban számolt aranyár kevesebb mint három év alatt több mint 130 százalékkal ugrott.  

Így nem meglepő, hogy Olaszország biztosítani akarja a saját mozgásterét, mert egy NATO/EU/euróövezeti szétesési forgatókönyvben az arany feletti teljes rendelkezés egy észszerű biztosítás lehet. Ez a logika ismerős: amikor a közös szerkezetek stabilitása kérdésessé válik, hirtelen mindenki rájön, hogy a szuverenitás nem szlogen, hanem opciós jog egy válságban.  

A cikk megjelenése után a Reuters arról írt, hogy az olasz kormány végül rendezte a vitát az EKB-val, és a módosítás szövegét úgy igazították, hogy az ne sugallja az arany áthelyezését a jegybank mérlegéről: 

„az olasz nép aranytartalékainak birtoklása és kezelése a Banca d’Italia felelőssége”. 

Kapcsolódó: