Robert McNamara generációja egyik legfényesebb csillagának számított. Kiválóan teljesített a Harvard Business Schoolon, ahol később tanított, a Ford Motor Company vezérigazgatója lett, majd 44 évesen Kennedy elnök kinevezte védelmi miniszterré. A karrierjét pedig több mint egy évtizedes világbanki elnöki tisztséggel koronázta meg. 

1961 és 1968 között Kennedy és Lyndon Johnson elnök alatt a Pentagon vezetőjeként a vietnámi háború egyik fő támogatója volt. Ez a konfliktus azonban a személyes bukását is jelentette. 

1965-től McNamara felügyelte az amerikai csapatok vietnámi bevetését, amelyek létszáma az 1960-as évek végén meghaladta a félmilliót. A legnagyobb katonai tévedésének azt tartják, hogy több mint két évig folytatta a konfliktust, pedig olyan hírszerzési információkat kapott, amelyek szerint a háború megnyerhetetlen. Ennek ellenére nem bírta rá Johnsont, hogy csökkentse a veszteségeket és vonuljon vissza. 

McNamara öröksége

A béke csak évekkel Johnson és McNamara távozása után jött el. A konfliktus több mint 60 ezer amerikai és becslések szerint 1–3 millió vietnámi katona és civil életét követelte. A védelmi miniszter nagy részben magára vállalta a felelősséget a háborúért, ami egész életében nyomasztotta. 

Az újonnan nyilvánosságra hozott naplókra, levelekre és interjúkra támaszkodva Philip és William Taubman a McNamara at War című könyvükben új képet festenek erről a vitatott személyiségről, feltárva szakmai és személyes sebezhetőségét. Emellett betekintést nyújtanak azokba a tanulságokba, amelyeket a miniszter a vietnámi háborúból levont.  

Philip Taubman, a The New York Times washingtoni irodájának volt a vezetője, jelenleg a Stanford Egyetemen dolgozik, és ő írta meg George Schultz amerikai államférfi életrajzát. Társszerzője és testvére, William az Amherst College-ban tanít politikatudományt, és Pulitzer-díjas könyvet írt Nyikita Hruscsovról. 

McNamara gyermekkora óta arra törekedett, hogy mindenben kiemelkedő teljesítményt nyújtson, és híres volt a számok iránti megszállottságáról. 1945-ben a guami főhadiszálláson a Tokió elleni bombázásokért felelt, amikor megállapította, hogy az amerikai bombázó pilóták azért, hogy elkerüljék a lelövésüket, magassabban repültek, csakhogy emiatt gyakran elvétették a célpontjaikat. Ezután parancsba adták, hogy sokkal alacsonyabban repüljenek, ami rontotta a biztonságukat, de javította a hatékonyságot. 

A Pentagonban töltött évei alatt McNamarának szembe kellett néznie a közvéleménynek a vietnámi háborúval kapcsolatos ellenállásával. A szerzők részletesen leírják, hogyan került McNamara Johnson – akivel szemben nagy lojalitást érzett – a kormányzat sólymai, Dean Rusk külügyminiszter és a Pentagon magas rangú tábornokai, valamint a háború kritikusai – köztük John Kennedy befolyásos özvegye, Jackie és testvére, Robert Kennedy, akik McNamara közeli családi barátai is voltak – közé. 

Végül a lojalitást helyezte előtérbe, és jóval az után is védelmi miniszter maradt, hogy elvesztette a hitét a háborúban. Végül Johnson távolította el a Pentagonból, a Világbankba helyezte át, ahol McNamara, miközben a szegénység csökkentésén dolgozott, ugyanúgy a számokra és a célokra összpontosított, mint a Fordnál és a Pentagonban. 

Vietnam tapasztalatai

A könyv legértékesebb fejezetei a korábbi miniszter saját hibáinak megítéléséről, valamint a vietnámi háborúból és a kubai rakétaválságból – amely szintén az ő felügyelete alatt zajlott – levont tanulságairól szólnak. A vietnámi tapasztalatai fordulópontot jelentettek az USA határaitól távol eső területeken történő katonai beavatkozásokkal kapcsolatos stratégiai gondolkodásában, emellett megtanították az amerikai vezetőket a katonai erő korlátaira és a közvélemény fontosságára. 

Tisztában volt a nukleáris fenyegetés katonai döntésekre gyakorolt hatásával is, és az általa McNamara-törvénynek nevezett elvben kiemelte, hogy a nukleáris korszakban nehéz megjósolni a fegyveres erő alkalmazásának hatásait „a balesetek, a téves észlelések, a hibás számítások és a figyelmetlenség kockázata miatt”. 

Védelmi miniszterként rájött, hogy az amerikai döntéshozók valójában milyen keveset tudnak Vietnámról, majd utólag visszatekintve hangsúlyozta a helyi viszonyok megértésének és a kivonulási stratégiának a fontosságát: „Minden művelet előtt készíteni kell egy tervet a kivonulásról. És ha nem lehet kivonulni, akkor bele se kezdj.” 

A nyugdíjas éveit írásokkal és előadásokkal töltötte, amelyekben vietnámi tapasztalatairól beszélt, de csalódott volt, hogy azok nem annyira érdekelték az amerikai vezetőket. Átugorva a jelenbe, Oroszország szintén olyan konfliktusba gabalyodott Ukrajnával, amelyből nincs egyértelmű kiút, így McNamara tanulságai ma is relevánsak, ezért érdemes újra átgondolni őket. 

Az orosz–ukrán háborúra vetítve 5 kulcsüzenet emelhető ki:  

1. Az elhúzódó háborúkban a stratégiai realitások felülírják a politikai akaratot: McNamara már korán tudta, hogy a vietnámi háborút nem lehet megnyerni, mégis, az arcvesztés elkerülése érdekében folytatta a konfliktust. Ugyanez a dinamika figyelhető meg Ukrajnában. Oroszország számára Kijev katonai legyőzése nem reális cél, mégis, a politikai logika kényszeríti a folytatást, ahogy a másik oldalról ugyanez elmondható a területvesztés elkerüléséről.  

2. A helyi viszonyok félreismerése háborús kudarcot szül: az amerikai vezetés nem értette Vietnám társadalmi és politikai berendezkedését. Oroszország hasonló hibát követett el, amikor alulértékelte az ukrán nemzeti identitást és a társadalmi ellenállás erejét, míg Európa ugyanígy hibázott a szankciók kivetése kapcsán.  

3. A kivonulási stratégia hiánya a háború legnagyobb kockázata: McNamara szerint „ha nincs kivonulási terv, a műveletet el sem szabad kezdeni”, jelen helyzetben pedig sem Oroszországnak, sem Ukrajnának nincs ilyen stratégiája. Sem katonai győzelemre, sem kompromisszumos politikai rendezésre nincs áttörő esély.  

4. A háborúhoz való belpolitikai támogatás erodálódik: McNamara megtapasztalta, hogy a közvélemény elvesztése felőrli még a legnagyobb hatalom mozgásterét is. Oroszország és Ukrajna számára a társadalmi fáradtság és a veszteségek növekedése hosszú távon destabilizálóvá válhat, különösen akkor, ha a háború nem ígér kézzelfogható eredményeket.  

5. A kiszámíthatatlan eszkaláció kockázata magasabb, mint valaha: McNamara figyelmeztetése, hogy egy tévedés, egy félreértelmezés komoly következményekkel járhat, az orosz–ukrán fronton ma különösen aktuális. A nukleáris retorika, a hibrid műveletek és a NATO–Oroszország érintkezési pontjai kiszámíthatatlan, nehezen kontrollálható helyzeteket teremthetnek.  

McNamara öröksége arra figyelmeztet, hogy a katonai erő önmagában nem képes politikai célokat elérni, a félreértett realitásokból indított háborúk pedig előbb-utóbb visszafelé sülnek el. A vietnámi tanulságok alapján az orosz–ukrán háború jövője nem a katonai megoldásokon, hanem azon múlik, hogy a felek mikor ismerik fel a stratégiai korlátokat és képesek-e politikai kiutat találni a költségek spiráljából.  

Kapcsolódó: