„A legfontosabb, Merz kancellár úr, hogy tanuljon a történelemből – és legyen őszinte. Őszinteség nélkül nem lehet bizalom. Bizalom nélkül nem lehet biztonság. És diplomácia nélkül Európa azt kockáztatja, hogy megismétli azokat a katasztrófákat, amelyekből azt állítja, hogy tanult.” 

Vádiratnak is beillő nyílt levelet tett közzé Jeffrey Sachs sztárközgazdász, a Columbia Egyetem professzora a Berliner Zeitung hasábjain. A címzett nem más, mint az egyre aggasztóbb és agresszívabb háborúpárti retorikát alkalmazó német kancellár, Friedrich Merz. Személyében és azon keresztül támadja Sachs a jelenlegi mainstream európai biztonságpolitikai gondolkodást, egyben kísérletet tesz arra, hogy rámutasson az egykor az európai államok által is tiszteletben tartott, a hidegháború utáni rendezés elfeledettnek vélt alapelveire.  

Sachs kiindulópontja egyszerű, de a jelenlegi geopolitikai viszonyok között valóban provokatív: Európának nincs és nem is lehet tartós biztonsága Oroszország bevonása nélkül. Mint írja, a fő célkitűzést nem az „Oroszország ellen”, hanem az „Oroszországgal együtt” elve kellene, hogy meghatározza: minden olyan stratégia, amely ezt figyelmen kívül hagyja, szerinte szükségszerűen instabilitásba és háborúba fog torkollni. Levelének központi eleme a „biztonsági oszthatatlanság” gondolata, amelyet az EBESZ, a helsinki záróokmány és az európai biztonsági rendszer alapdokumentumaiból vezet le. Ennek lényege, hogy egyetlen állam vagy szövetség sem növelheti a saját biztonságát másoké rovására. Sachs értelmezésében a NATO keleti bővítése éppen ezt az elvet sértette meg:  

a Nyugat fokozatosan úgy építette ki saját katonai biztonsági rendszerét Kelet-Európában, hogy közben szisztematikusan figyelmen kívül hagyta Oroszország deklarált biztonsági aggályait. 

Írásában hosszabban időzik a történelmi előzményeknél: állítása szerint a jelenlegi válság nem 2022-ben, hanem legalább 1990-ben kezdődött. Felidézi a német újraegyesítés idején tett – bár jogilag nem kodifikált – nyugati ígéreteket, amelyek szerint a NATO nem fog kelet felé terjeszkedni. Ezeket az ígéreteket szerinte a Nyugat politikailag csupán addig tekintette relevánsnak, amíg az érdeke úgy kívánta, majd később egyszerűen „elfelejtette” azokat. A NATO 1999-es szerbiai bombázását az ENSZ Biztonsági Tanácsának megkerülésével precedensként értelmezi: attól a ponttól kezdve Moszkva szemében világossá vált, hogy a nyugati „szabályalapú rend” valójában egy rugalmasan értelmezendő blöff, amit mindenki lábbal tipor, ha a stratégiai érdeke úgy kívánja. 

Ha békét akarsz, ne készülj a háborúra… 

A levél egyik logikailag legkövetkezetesebb állítása, hogy Ukrajna NATO-tagságának kérdése egyáltalán nem egy szuverenitási elvbe csomagolt jogi absztrakció, hanem klasszikus nagyhatalmi biztonsági dilemma. Sachs nem vitatja Ukrajna szuverenitását, de azt állítja, hogy a katonai szövetségi rendszerhez való csatlakozás olyan vörös vonal volt Oroszország számára, amelynek az átlépése előre látható módon vezetett fegyveres konfliktushoz. Éppen ezért az oroszok által elvárt és a Kijev részéről oly sokszor megígért semlegességet nem Ukrajna megalázásának, hanem potenciális stabilizáló megoldásnak tekinti. 

„Ukrajna biztonsága nem a német, francia vagy más európai csapatok odaküldéséből fog származni – az csak elmélyítené a megosztottságot és elnyújtaná a háborút. A biztonság a semlegességen keresztül fog megvalósulni, hiteles nemzetközi garanciák támogatásával. A történelmi példa egyértelmű: sem a Szovjetunió, sem az Orosz Föderáció nem sértette meg a semleges államok szuverenitását a hidegháború utáni rendben – Finnország, Ausztria, Svédország, Svájc vagy mások esetében sem. A semlegesség azért működött, mert minden fél a jogos biztonsági aggályait kezelte. Nincs okunk azt feltételezni, hogy ez ne működhetne újra.” 

Sachs hangsúlyozza, hogy a jelenlegi európai stratégia – fegyverkezés, előretolt NATO-jelenlét, katonai elrettentés – nem békét eredményez, csupán a tartós feszültséget konzerválja. Szerinte Európa gyakorlatilag lemondott a diplomáciai eszköztáráról és átengedte a stratégiai gondolkodást Washingtonnak. A levélben visszatérő motívum az európai politikai infantilizmus kritikája: Sachs szerint az EU vezető államai nem autonóm biztonsági szereplőként viselkednek, hanem egy amerikai vezetéssel működő katonai rendszer alvállalkozóiként. 

A megoldási javaslatok szintjén általános irányelveket fogalmaz meg. Azonnali tűzszünetet, tárgyalásokat, Ukrajna katonai semlegességét, a NATO további keleti bővítésének leállítását, valamint az európai fegyverzet-ellenőrzési és párbeszédmechanizmusok – elsősorban az EBESZ – újjáélesztését sürgeti. A demilitarizációt tehát racionális kockázatcsökkentési eszközként mutatja be egy őrületes tempóban fegyverkező kontinensen. 

Németországot a levélben mint a kontinens kulcsszereplőjét említi, amelynek sajátos történelmi tapasztalata és politikai súlya miatt különleges felelőssége lenne az európai biztonsági rend alakításában. Szerinte  

Friedrich Merz tudatosan mondott le erről a felelősségről, és ezzel Berlin nem fékezője, hanem gyorsítója lett az európai konfrontációs és háborús logikának. 

Sachs értelmezésében Németország jelenleg aktív végrehajtója annak a stratégiának, amely a NATO-bővítést és az Oroszországgal szembeni elrettentést a diplomácia elé helyezi. Vagyis – saját történelmi tapasztalataival szembemenve – elfogadta azt a narratívát, amely szerint a katonai erő és a fegyverkezés a stabilitás elsődleges eszköze. Különösen élesen bírálja Berlin fegyverszállítási politikáját és az Ukrajnának nyújtott katonai támogatás normalizálását, amely szerinte nem a békét szolgálja, hanem elmélyíti Németország részvételét egy proxyháborúban. Így éppen azzal veszti el közvetítői hitelességét, hogy egyoldalúan beáll a katonai logika mögé. 

A közgazdász úgy véli, Merz legnagyobb mulasztása az, hogy nem használja ki Németország különleges pozícióját Oroszországgal szemben. A levél utal a hidegháború utáni német–orosz kapcsolatokra, az Ostpolitik örökségére és arra a felismerésre, hogy Németország biztonsága a második világégés után mindig a párbeszédre és nem a katonai elrettentésre épült. Szerinte Merz kancellársága alatt Berlin nemhogy továbbvinné ezt a hagyományt, hanem kifejezetten szakít vele, ezzel pedig Németországot egy olyan stratégiai szerepbe tolja, amely idegen saját történelmi érdekeitől. A német vezetés ezért elmulasztja azt a pillanatot, amikor Európa legnagyobb gazdasága önálló biztonságpolitikai szereplővé válhatna, és ehelyett egy olyan konfrontációs irányt választ, amely  

Németországot nem védelmezővé, hanem kockázati tényezővé teszi a kontinens jövőjében. 

A közgazdászprofesszor levele világosan érzékelteti azt a meggyőződést, hogy a jelenlegi narratíva – miszerint Európa biztonsága csak és kizárólag Oroszország elszigetelésével teremthető meg – történelmileg megalapozatlan, stratégiailag pedig kimondottan veszélyes. Nem mentegeti Moszkvát, de egyértelműen azt állítja: a konfliktus nem érthető meg pusztán morális kategóriák mentén, a „jók kontra rosszak” logikája pedig alkalmatlan a béke megteremtésére. Európának szerinte nem Oroszország és Ukrajna, hanem a tartós konfrontáció és egy inkluzív, bár kényelmetlen kompromisszumokra épülő biztonsági rend között kell választania. 

„A legfontosabb, Merz kancellár úr, hogy tanuljon a történelemből – és legyen őszinte. Őszinteség nélkül nem lehet bizalom. Bizalom nélkül nem lehet biztonság. Diplomácia nélkül Európa azt kockáztatja, hogy megismétli azokat a katasztrófákat, amelyekből azt állítja, hogy tanult. A történelem fogja megítélni, hogy Németország mire kíván emlékezni – és mit kíván elfelejteni. Ezúttal Németország válassza a diplomáciát és a békét, és tartsa magát a szavához.” 

*** 

Kapcsolódó: 

Fotó: ukrán elnöki hivatal