Olaszország papíron a világ harmadik legnagyobb aranytartalékával büszkékedhet, a gyakorlatban azonban egyre kevésbé világos, hogy ki dönthet róla. A Meloni-kormány kezdeményezése, amely kimondaná az állami tulajdont, frontális kihívás az Európai Központi Bank hatalmával szemben.
Bár született valamiféle kompromisszumos megoldás, továbbra is hatalmas vitákat generál a Meloni-kormány és az Európai Központi Bank (EKB) között kirobbant konfliktus az olasz aranytartalékok ügyében. Olaszország – az Egyesült Államok és Németország után – a világ harmadik legnagyobb (több mint 2450 tonnányi) aranykészletével büszkélkedhet. Az értéke nagyjából 300 milliárd euró, vagyis Olaszország GDP-jének körülbelül 13 százaléka. A tartalékot az Olasz Nemzeti Bank felügyeli, a tényleges arany egyik fele olasz területen, a másik az Egyesült Államokban található.
A botrány akkor robbant ki, amikor a Giorgia Meloni vezette Fratelli d’Italia párt módosítást nyújtott be a 2026-os költségvetési tervezethez, amelynek célja, hogy törvénybe iktassa: az aranytartalékok az állam és az olasz nép tulajdonát képezik. Az első pillantásra meghökkentő felvetésre (mégis kinek a tulajdona az olasz arany, ha nem az olasz népé?) az Európai Központi Bank azonnal vehemensen reagált, és felszólította a törvényhozást a javaslat újragondolására, külön felhívva a figyelmet az Olasz Nemzeti Bank függetlensége megőrzésének fontosságára.
Kié az olaszok aranya?
A kérdés összetett. Minden országban a kormányzat kezeli a költségvetést, míg az adott állam jegybankja tartja kézben a monetáris politikát, szabályozva a forgalomban lévő pénz és hitel mennyiségét. Általában a kormányzat és a központi bank tevékenysége független egymástól, vagyis az uralkodó elit nem utasíthatja az intézetet semmire, az pedig a kormányszándékoktól függetlenül akadályozhat meg minden olyan lépést, ami például egy rövid távú siker érdekében hosszú távú inflációhoz vezethet. „Békeidőben” ez a viszony többnyire működőképes, nagyobb gazdasági válságok vagy háborúk idején azonban a harmonikus vagy éppen rossz kapcsolat gyakran felbomlik, a központi bank pedig a kormány szolgálatába állítja a kapacitásait a vészhelyzet megszüntetése érdekében.
Az euróövezet tagállamainak a helyzete azonban különleges: amikor csatlakoznak a klubhoz, és bevezetik a közös pénzt, a monetáris politikájuk átkerül az Európai Központi Bank (EKB) kvázi felügyelete alá, vagyis a tartalék papíron továbbra is „a nemzet aranya”, a kezelését azonban már a legszigorúbban szabályozza az európai jog. Más szavakkal: az EKB-nak kizárólagos hatásköre van az eurórendszer devizatartalék-politikájának meghatározására, beleértve az aranyra vonatkozót is. Így minden jelentős tranzakcióhoz – eladás, kölcsön, csere vagy visszavásárlási megállapodás – az előzetes jóváhagyása szükséges. Az Olasz Nemzeti Bank aranytartalékának mozgatását így az európai jegybank – élve vétójogával – bármikor megakadályozhatja. Ráadásul – és ez igen erős érv – az EKB-nak jogában áll az európai jegybanki aranytartalékokat felhasználni olyan vészhelyzetben, amikor az eurózóna biztonságát súlyosan fenyegetettnek érzi.
A törvényjavaslat célja ennek az alárendeltségi viszonynak a megszüntetése. Az EKB azonnal megnyomta a vészcsengőt, érthetetlennek és pénzügyileg rendkívül károsnak minősítve a törvényjavaslatot, annak sem eredeti, sem semmilyen finomított változatát nem fogadva el. A kritikusok (teljes joggal) attól tartanak, hogy a módosítás valódi célja az, hogy a nemzeti tartalékokat közvetlenül a kormány hatáskörébe utalja. Ez a lépés érthető lenne a rendkívül súlyos adóssággal küzdő Olaszország számára, azonban olyan precedenst teremtene, amely által a monetáris politika függetlensége megszűnne és beláthatatlan következményekkel járna.
Az euróövezet országai nagy bajban vannak: Franciaország államadóssága elérte a GDP 113 százalékát, Olaszországé a 135-öt. Az, hogy gyakorlatilag nincs hatalmuk a saját tartalékaik felett, valóban csökkenti a mozgásterüket és a jövőbeli pénzügyi sokkok kivédésére való képességüket.
Az ügy azonban felvetett egy szintén jogos kérdést, amely immár a közéleti diskurzus részét képezi: kié valójában az Olasz Nemzeti Bank aranya?
Az olasz népé, amely generációk óta felhalmozta, vagy az eurórendszeré, amely úgy véli, hogy szüksége van rá a fennmaradása biztosításához?
A vita valójában az euróövezet egyik legmélyebb, elfojtott feszültségét teszi láthatóvá. Az olasz arany ügye nem arról szól, hogy Meloniék holnap el akarnák adni a tartalékot, hanem arról, hogy egy erősen eladósodott, strukturálisan gyenge növekedési pályán mozgó ország meddig hajlandó elfogadni azt a helyzetet, hogy válság idején sem rendelkezik teljes mértékben a végső biztosítékként szolgáló stratégiai eszközei felett. Az EKB reakciója ugyan jogilag és intézményileg érthető, politikailag azonban pontosan azt az érzetet erősíti, hogy az eurórendszer a stabilitás nevében egyre inkább meggyengíti a nemzeti szuverenitás maradékát is. Ebben az értelemben az olasz arany nem is pénzügyi tartalék, hanem politikai biztosítási kötvény: ha valóban bekövetkezne az a forgatókönyv, amelyről ma még csak félhangosan beszélnek – az eurózóna, az EU vagy akár a NATO végzetes megrendülése –, akkor könnyen lehet, hogy a mostani perpatvar az első nyílt jelzésnek bizonyul majd arról, hogy egyes tagállamok már nem a rendszer megmentésére, hanem a túlélésére készülnek.
***
Fotó: Roberto Monaldo / LaPresse / picturedesk.com
