Az amerikai elnök újabb lépést tett Grönland megszerzése felé, amikor különmegbízottat nevezett ki a szigetre. A lépés azt jelzi, hogy nem tett le az Északi-sarkvidék kulcsszereplőjének bekebelezéséről. 

Újra kitört a pánik az Európai Unióban, amikor (remek időzítéssel karácsony előtt) Donald Trump bejelentette, hogy Jeff Landryt, Louisiana republikánus kormányzóját nevezte ki különleges megbízottá Grönland ügyében. Utóbbi megtiszteltetésnek vette a feladatot, és annak ellenére, hogy még nem teljesen világos, milyen konkrét feladatokat kapott, maga a diplomáciai lépés egyértelművé teszi, hogy az elnök nem tett le arról a korábban sokak által blöffnek vagy politikai performance-nak tekintett elképzeléséről, hogy az Egyesült Államoknak valamilyen formában ellenőrzést kellene szereznie a hatalmas, ritkán lakott, de stratégiailag kiemelkedően fontos sarkvidéki sziget felett.  

Trump saját közösségi felületén azzal indokolta a döntést, hogy Landry „megérti, mennyire létfontosságú Grönland az Egyesült Államok nemzetbiztonsága szempontjából”, ezért képes lesz előmozdítani az amerikai érdekeket nemcsak az USA, hanem „szövetségesei és a világ biztonsága” érdekében is. Az elnök tehát új magyarázattal szolgált: míg második ciklusának első hónapjaiban világos volt, hogy a sziget energia- és ásványkincskészletét igyekszik amerikai „fennhatóság” alá vonni, most kifejezetten biztonsági indoklást ad arra, miért akarja megszerezni azt. Szerinte a szigetnek egyáltalán nincs önálló védelme, Dánia pedig alig költ Grönland biztonsági kiadásaira. (Mindkettőben igaza van.) A kvázi protektor, Landry sem csinált titkot belőle, hogy elsődleges célja Grönland beolvasztása az Egyesült Államokba, ugyanakkor az a tény, hogy megtartja louisianai kormányzói tisztségét, új kinevezése kapcsán egy lazább kapcsolatra enged következtetni – legalábbis egyelőre.  

Trump első ciklusa óta beszél Grönland megszerzéséről, beleértve azt az ötletet is, hogy az Egyesült Államok egyszerűen megvásárolná a szigetet Dániától. Kijelentései komoly feszültséget keltettek mind Koppenhágában, mind Nuukban, Grönland autonóm kormányzatának központjában. A mindössze 57 ezer lakosú, Dániához tartozó, de széles körű önkormányzati jogokkal rendelkező terület vezetői és a dán kormány egyaránt következetesen hangsúlyozták, hogy Grönland nem eladó. Ezzel párhuzamosan azonban igyekeztek nyitva hagyni az együttműködés lehetőségét az Egyesült Államokkal, különösen a biztonságpolitika és a gazdasági fejlesztések – például a bányászat és a turizmus – területén. 

Trump kezdeti stratégiája durván konfrontatív volt: a célja az lehetett, hogy politikai és diplomáciai nyomásgyakorlással rákényszerítse Koppenhágát legfontosabb sarkvidéki területének átadására. Ennek egyik csúcspontja egy januári, kifejezetten indulatos telefonbeszélgetés volt Trump és Mette Frederiksen dán miniszterelnök között. 

A jelenlévők szerint az egész villámtárgyalás nagyon rosszul sült el: az elnök ellentmondást nem tűrően, már-már agresszíven beszélt a dán kormányfővel, és megismételte fenyegetéseit a különleges, kifejezetten Dániára szabott extra méretű vámokról, amennyiben továbbra is nemleges választ kap a sziget megvásárlásával kapcsolatban. Azóta azonban a dán vezetés határozottabban kezdett fellépni Washingtonnal szemben, ami  

arra késztethette a Trump-adminisztrációt, hogy a nyílt fenyegetéseket egy kifinomultabb offenzívával váltsa fel.  

Ennek része Landry kinevezése, amelyre Koppenhága immár nem titkolt ingerültséggel reagált. Lars Løkke Rasmussen dán külügyminiszter mélységes felháborodásának adott hangot, és azonnal berendelte az Egyesült Államok dániai nagykövetét. Az Európai Bizottság, élén Ursula von der Leyennel, szintén közölte, hogy hogy Dánia és Grönland határainak sérthetetlensége „alapvető fontosságú az Európai Unió számára”. Ugyanakkor a különleges megbízott szerepe éppen azért különleges, mert jogköreit tekintve nem tartozik a klasszikus diplomaták közé – Trump pedig vélhetően éppen ezt akarta. Landry híres kemény, időnként arrogáns viselkedéséről, nyers stílusáról, azzal pedig, hogy nincsenek a szó hagyományos értelmében vett jogi korlátai, ki tudja kerülni a kötelező diplomáciai szabályokat. Kissé erős hasonlattal az elnök egy agresszív kutyát engedett be a grönlandi hátsó udvarba, akinek az egyetlen feladata az lesz, hogy tekintélyével igyekezzen jobb belátásra bírni annak lakóit.  

Az új világrend egyik építőköve 

Az új amerikai nemzetbiztonsági stratégia irányváltása már egyértelműen a hemiszférikus önvédelem elvén alapul: Trump sokat hangoztatott „nyugati féltekés” stratégiájában Grönland geopolitikai szempontból valóban az egyik legkiemeltebb helyen fekszik. Vagyis a koncepció, amely szerint az Egyesült Államok biztonságát az szolgálná leginkább, ha valamilyen módon ellenőrzése alá vonná az amerikai kontinens kulcsfontosságú pontjait, beleértve Kanadát és a Panama-csatornát, a dán fennhatóságú szigetre hatványozottan vonatkozik. 

Ez a gondolkodásmód lényegében a klasszikus befolyási övezetek logikáját porolja le, modern nemzetbiztonsági nyelvezettel újracsomagolva.  

Grönland közben a teljes autonómiához vezető fejlődésben reménykedett: amerikai és más külföldi befektetők bevonásával szeretné diverzifikálni a gazdaságát, hogy hosszabb távon csökkentse függését Dániától, és akár a teljes függetlenség is reális opcióvá váljon előtte. Trump agresszív fellépése azonban paradox módon erősítette a Nuuk és Koppenhága közötti együttműködést, a grönlandi közvélemény egy részében pedig azt a meggyőződést, hogy még mindig a dán köldökzsinór jelenti a kisebb kockázatot. 

Ami a transzatlanti kapcsolatok romlását illeti: a NATO és az Európai Unió szempontjából Trump grönlandi tervei messze túlmutatnak az amerikai elnök geopolitikai hóbortján, hiszen alapjaiban kérdőjelezik meg a szövetség egyik kimondatlan axiómáját: a partnerek közötti viták nem fordulhatnak át nyílt területi nyomásgyakorlásba. Amikor az Egyesült Államok egy NATO-tagállam – jelen esetben Dánia – területének megszerzéséről beszél, ráadásul nem elszigetelt kijelentések, hanem kinevezések és (az új nemzetbiztonsági stratégiával) immár intézményesített politikák formájában, az baljós előjele annak, amikor a szövetségen belüli erőfölény felülírja a jogi és politikai szuverenitást. Ez különösen érzékenyen érinti az Európai Uniót, amelynek az egyik tagállama most közvetlen célpontjává vált az amerikai nemzetbiztonsági narratívával igazolt nyomásgyakorlásnak, miközben Európának nincs sem katonai, sem politikai eszköze arra, hogy érdemben fellépjen Washingtonnal szemben. A NATO-n belül mindez újabb bizalmi válságot okoz: ha a kollektív védelem vezető hatalma saját szövetségesei területi integritását relativizálja, az óhatatlanul megingatja a tagállamok biztonsági garanciákba vetett hitét is. Grönland ügye így a NATO és az EU politikai közösségének kérdőjelévé válik: vagy konfrontálódik a világ legerősebb országával, vagy elfogadja, hogy a szövetség a nagyhatalmi érdekek hierarchikus rendszerévé vált, ahol éppen ez a legerősebb fél dönti el, hogy hol húzódnak a vörös vonalak. 

*** 

Kapcsolódó: 

Fotó: Fehér Ház