Többórás tárgyalás, optimista nyilatkozatok, mosolyok a kameráknak – és az orosz területi követelések, amelyekről még mindig senki nem beszél nyíltan. A Trump–Zelenszkij-találkozó változatlanul inkább a feszültségeket tette láthatóvá, mint a megoldást. 

Zelenszkij washingtoni látogatásával a háború kérdése végérvényesen belépett a nyers nagyhatalmi alku, sőt a személyes politikai dominancia terébe. Immár vegytisztán egy amerikanizált, Trump-központú mechanizmust látunk, ahol az amerikai fél egyre határozottabban irányítja a tárgyalásokat. Ukrajna mozgástere látványosan leszűkült, Oroszország pedig kivár, miközben a követeléseit változatlanul fenntartja.  

Az ukrán elnök húszpontos terve Kijev eddigi „legkidolgozottabb erőfeszítése” a háború lezárására, annak hangsúlya azonban már messze nem az éveken át hangoztatott jogérvényesítésen (brüsszeli szóhasználattal: igazságos békén) van, hanem azon, hogyan lehet egy tárgyalható, kompromisszumos megoldást felmutatni Washingtonnak, amely üzleti, biztonság- és geopolitikai szempontból egyaránt eladható. A hangsúly az első szón van, ez magyarázza, miért került a terv középpontjába demilitarizált övezetként a szabad gazdasági zóna ötlete, a közös energetikai konstrukciók és az amerikai tőke bevonására épülő újjáépítési alapok. 

Ebben a helyzetben lépett színre ismét Donald Trump, aki egyetlen mondattal tette egyértelművé az erőviszonyokat: „Zelenszkijnek nincs semmije, amíg én nem hagyom jóvá”. Az amerikai elnök közvetítőből döntőbíróvá vált, aki immár nyíltan vétójogot formál a béketárgyalások folyamatában, ezzel pedig Ukrajnát hivatalosan is alárendelt szerepbe helyezi: Kijev tárgyalhat, javasolhat, finomíthat, de a végső politikai jóváhagyás vagy elutasítás Washingtonból érkezik – személyesen az amerikai elnöktől. Zelenszkij maga is tudta: a floridai találkozó pusztán Trump bólintásáról szólt, azaz arról, hajlandó-e továbbítani Moszkva felé a dokumentumot. 

A floridai Mar-a-Lagóban rendezett találkozó után mindkét fél óvatos optimizmussal beszélt a béke közelségéről, a nyilatkozatok azonban inkább a változatlanul fennálló törésvonalakat tették láthatóvá, mintsem egy végleges megállapodás körvonalait. A több mint kétórás egyeztetés után Trump arról beszélt, hogy akár néhány hét alatt sikerülhet lezárni a háborút, miközben Zelenszkij azt állította: az Egyesült Államokkal a módosított, húszpontos béketerv „kilencven százalékában” már egyetértés van, a biztonsági garanciák kérdésében pedig „százszázalékos” a konszenzus. A részletek azonban továbbra is homályban maradtak. 

Beszédes csend 

A terv legérzékenyebb eleme a területvesztés, azaz maga a Donbász. Zelenszkij a mostani tárgyalás előtt mondta ki először nyíltan, hogy Ukrajna kész lenne kivonni csapatait a jelenleg még általa ellenőrzött donyecki területek egy részéről, és azokat demilitarizált övezetté alakítani. Ez önmagában óriási fordulat az eddigi ukrán narratívához képest. Ugyanakkor a nyitás szigorú feltételhez kötött: Oroszországnak is ki kellene vonnia erőit az ellenőrzése alatt álló donyecki területekről, így a két fél közé „nemzetközi felügyelet” alatt álló pufferzóna ékelődne. Itt azonban meg is feneklett a terv: a Kreml eddig semmilyen formában nem volt hajlandó lemondani Donyeck teljes ellenőrzéséről, és ezt az álláspontját most sem adta fel. 

A zaporizzsjai atomerőmű is forró téma: Zelenszkij kompromisszumos ajánlata (amerikai–ukrán közös irányítás, gyakorlatilag Oroszország kizárásával) pragmatikus és provokatív – vagyis Moszkva számára elfogadhatatlan. A Kreml már most egyértelművé tette, hogy nem hajlandó lemondani az erőmű feletti ellenőrzésről, és minden olyan megoldást elutasít, amely Ukrajnát előnyhöz juttatná ezen a téren. 

A sajtótájékoztató legfontosabb tanulsága tehát az volt, hogy a legkritikusabb kérdésekben (az a bizonyos 10 százalék, amelyről senki nem beszélt) továbbra sincs valódi áttörés. Trump maga is elismerte, hogy a Donbász jövőjét illetően a felek nem jutottak megállapodásra, sőt szerinte az ukrán–amerikai álláspontban még az „egyetértés” kifejezés túl erős lenne. Az amerikai elnök ezen a ponton finoman ismét nyomást gyakorolt Kijevre, amikor arra utalt: Ukrajnának érdemes lenne ez ügyben minél előbb megállapodást kötnie, mielőtt Oroszország további területeket foglal el, az alkudozás pedig okafogyottá válik. 

Mindezek ellenére a találkozó Zelenszkij számára mégis kedvezőbben alakult, mint a korábbi washingtoni egyeztetései. (Az első ilyen alkalommal Trump szó szerint kidobatta a Fehér Házból, miután Vance alelnökkel közösen emelt hangon kioktatta az ukrán vezetőt, miként illene viselkednie az amerikai elnök jelenlétében.) Trump ezúttal kifejezetten méltatta az ukrán elnök „bátorságát” a békelehetőségek keresésében, és még azt is felvetette, hogy egy jövőbeli parlamenti szavazás esetén személyesen Kijevbe utazna, hogy az ukrán törvényhozás előtt érveljen a megállapodás mellett. Fontos (és tét nélküli) szavak ezek, miután Trump továbbra is ragaszkodik ahhoz a narratívához, amely szerint Putyin valójában békét akar, sőt azt is állította, hogy az orosz vezető „nagylelkűen” viszonyulna Ukrajna háború utáni jövőjéhez, sőt hajlandó lenne olcsó energiával és egyéb erőforrásokkal segíteni az újjáépítést. Az ugyanakkor nem derült ki pontosan, hogy mely területek újjáépítéséről van szó – a megmaradt ukránokról, vagy az oroszok által elfoglaltakról.  

Párhuzamosok a végtelenben 

Trump azt is elmondta, hogy a béketárgyalások tempóját immár személyesen felügyeli és gyorsítja. Vagyis az Egyesült Államok egyszerre készül párhuzamos tárgyalásokra Kijevvel és Moszkvával, az erre kijelölt munkacsoportok felpörgetik az egyeztetéseket, ő maga pedig a következő hetekben újabb (többszöri) telefonbeszélgetést folytat Putyinnal, miközben Zelenszkij és európai vezetők esetleges közös washingtoni találkozóját is kilátásba helyezte. Ez utóbbi különösen meglepő lenne, miután az amerikai elnök határozott véleménye, hogy az európaiak a háború meghosszabbításán ügyködnek, semmibe véve az ő erőfeszítéseit, így az utóbbi időben már az EU-s vezetők szinte teljes kizárásával folytatta a béketárgyalások szervezését.  

Oroszország hivatalos reakciói a Zelenszkij-látogatás előtt szándékosan kétértelműek voltak. A Kreml szerint az ukrán–amerikai tervek „radikálisan eltérnek” attól, amiről Moszkva Washingtonnal tárgyalt, ugyanakkor elismerte, hogy december végén történt némi közeledés az álláspontokban. Vagyis Moszkva egyszerre akarta fenntartani a tárgyalások lehetőségét, illetve jelezni, hogy jelentős engedmények nélkül nem lesz megállapodás. Az utolsó pillanatban Szergej Lavrov orosz külügyminiszter hűtötte le a kedélyeket, mondván, Európa „a béke fő akadálya”. 

A találkozó legbeszédesebb momentuma azonban nem az volt, amit Trump kilátásba helyezett, hanem az, amit nem. Amikor arról kérdezték, mi történik akkor, ha a tárgyalások elakadnak, az amerikai elnök sem az Oroszország elleni szankciókat, sem az ukrán fegyversegélyek újraindítását nem említette. Ehelyett újra azt sugallta, hogy az Egyesült Államok félre is állhat: ha nincs megállapodás, „akkor tovább harcolnak és meghalnak”. Vagyis az amerikai elnök álláspontjának az alapjai változatlanok: a béke lehetőség, nem pedig kötelezettség, ám ha az alku nem jön létre az ő feltételei szerint, Washington nem vállal felelősséget a konfliktusban. 

Összességében a találkozó nem hozott áttörést, de megerősítette azt a keretet, amelyben a békefolyamat most zajlik. Az ukrán és amerikai álláspontok valóban közelebb kerültek egymáshoz a húszpontos terv számos elemében, ám a legkritikusabb kérdések – a Donbász státusza, a zaporizzsjai atomerőmű jövője, a tűzszünet időzítése és az amerikai biztonsági garanciák konkrét tartalma – továbbra is nyitottak.  

Mindenekelőtt pedig változatlanul hiányzik a harmadik fél döntése: Oroszország egyelőre nem reagált érdemben a legújabb javaslatokra, így a floridai optimizmus ellenére a béke továbbra is inkább a jövő homályos ígéretének tűnik. Valójában Trump egy dolgot tett világossá, egy újabb csúcstalálkozóval szentesítve akaratát: figyelembe veszi, hogy a két háborús fél mit akar elérni, de a döntés jogát fenntartja magának – annak függvényében, hogy ő maga az Egyesült Államok szemszögéből milyen megállapodást tart politikailag és stratégiailag elfogadhatónak. 

*** 

Kapcsolódó: 

Fotó: Fehér Ház