Tavaly három egymást erősítő sokk végleg szétverte a 20. századi világrend maradékát. Európa felkészületlen volt, sakk-mattot kapott, így a nagyhatalmak alvállalkozójaként játszik tovább.
Sokan és sokféleképpen magyarázták már, miért lett Európa, pontosabban az Európai Unió 2025 abszolút vesztese úgy geopolitikában, mint világgazdaságban és a piaci versenyben. Az igen vegyes megítélésű volt görög pénzügyminiszter, közgazdász professzor, Jánisz Varufákisz meglehetősen leegyszerűsítve, de tűpontosan jelölte meg friss írásában azt a három igazán súlyos csapást, amely után a blokknak minden erejére szüksége lesz, hogy felálljon a padlóról, és folytassa a küzdelmet a két gigász, az Egyesült Államok és Kína ellen. Az, hogy a három gyomrost mindössze néhány hónapon belül vitték be (vitte be önmagának) Európa), jól jelzi, hogy igaza van azoknak, akik 2025-öt történelmi pillanatnak vagy vízválasztónak nevezik: ez volt az az év, amikor végleg lehullott a lepel a globális, szabályalapú rendnek nevezett, már régóta működésképtelen konstrukcióról, feltárva annak minden elhasználódott, hasznavehetetlen és rozsdamarta alkatrészét – statisztává téve az uniót a nagyok mögött.
Két háború között felemésztve
Az első csapás Oroszország gyakorlatilag elkerülhetetlen győzelme volt, de nem Ukrajna, hanem Európa felett – mutat rá Varufákisz. Az EU és a NATO közel négy éven át kettős játékot játszott: retorikailag az ukrán győzelem mellett köteleződött el, miközben sem pénzügyileg, sem geopolitikailag nem volt hajlandó megfizetni annak árát. De nem is ez volt a cél. A háború valójában belpolitikai és gazdasági eszközzé vált:
a katonai keynesianizmus lett az európai elit utolsó kísérlete arra, hogy a deindusztrializációt hadiipari megrendelésekkel leplezze.
A romokban heverő európai, elsősorban német ipar megmentésére szőtt terv szerint a soha nem látott szintre emelkedő állami védelmi kiadások egyszerre élénkítenék a gazdaságot, teremtenének munkahelyeket és növelnék a keresletet a hadiipar segítségével. Ez az oka a folyamatos európai háborús uszításnak, az egyre kétségbeesettebb ukrajnai finanszírozási kísérleteknek és bármiféle komolyan vehető béketerv európai ellenzésének. A mottó a brüsszeli direktíva szerint a „végtelen háború”. Egy valódi béke ugyanis tönkretenné az adósságból finanszírozott hadiipari pumpát, egy valódi győzelem azonban túl drága és túl kockázatos lenne. Az eredmény a legrosszabb stratégia lett: Ukrajna mindig éppen csak annyi fegyvert kapott, hogy a háborút folytatni tudja, de se megnyerni, se elveszíteni ne tudja azt.
Trump újbóli színre lépésével azonban minden megváltozott, ez pedig végveszélyként tornyosul a saját akaratból romba döntött, gyakorlatilag mindent egy lapra feltevő európai gazdaság feje felett. Az Egyesült Államok kiszállt a segélyezési projektekből, fegyvert pedig csak úgy küld Kijevnek, ha az európai államok előbb megvásárolják azokat – a decemberi EU-csúcson történt látványos összeomlás valójában már a közelgő orosz győzelem és a Trump-féle békekötés miatti pánik jele volt: a háború végével ugyanis porba hull a katonai keynesianizmus is. Egyetlen tartalékmegoldás maradna: ha az EU maga provokálna ki egy újabb háborút Oroszországgal. Sok ország dolgozik jelenleg is ezen Brüsszel vezetésével.
Hallod, hogy dübörgünk?
A második csapás Kína győzelme volt az Egyesült Államokkal szembeni kereskedelmi és technológiai háborúban. A Trump első ciklusában indított, majd Biden alatt elmélyített, végül újból Trump által a tragikomikus csúcsra járatott stratégia – vámokkal és technológiai embargókkal – 2025-re látványosan kudarcot vallott. Kína kétlépcsős válasza mestermunka volt: egyrészt fegyverként használta a ritkaföldfém- és kritikusásványkincs-dominanciáját, megbénítva elsősorban az európai és kelet-ázsiai zöldipart, másrészt teljes erővel ráállt a technológiai önellátásra. Ennek eredményeként a kínai chipipar – élén az SMIC-vel és a Huaweijel – olyan áttöréseket ért el, amelyek a nyugati embargót nemcsak hatástalanná, hanem kontraproduktívvá is tették.
Mint oly sok mindent a két gigász csatájában, ezt a keserű poharat is Európának kellett fenékig ürítenie. Miközben az Egyesült Államok nem lassította, hanem felgyorsította technológiai függetlenedését (és vezeti is a globális versenyt), Európa a lehető legrosszabb pozíciót választotta: engedelmesen követte Washington szankcióit, amíg ki nem szorult a kínai piacokról, ellenben a kínai termékek elsődleges piacává vált. Üzletstratégiai alvállalkozóvá vált, és felgyorsította a saját deindusztrializációját. Ez már nem egy szimpla vereség volt egy kereskedelmi-gazdasági háborúban, hanem egyértelmű sakk-matt.
A legnagyobb bűn: irrelevánssá válni
A harmadik csapás volt a legmeglepőbb: Trump könnyed győzelmet aratott az EU elleni vámháborúban. Egy skóciai golfklubban szervezett találkozón Ursula von der Leyen egy kapitulációs dokumentumot írt alá, amit később sikertelenül próbált történelmi megállapodásként eladni. Az amerikai vámok drasztikusan megemelkedtek, az uniósak csökkentek vagy megszűntek, az EU pedig vállalta, hogy 600 milliárd dollárnyi európai tőkét fektet be az amerikai iparba amerikai földön. Varufákisz szerint ami történt, az messze túlmutat a „rossz üzlet” fogalmán: az Európai Bizottság elnöke olyan precedens nélküli tőkekivonási szerződést írt alá, amely az EU-t végleg alárendelt pozícióba betonozza. Ez a megállapodás jó időre véglegesíti Európa státuszát: ipari versenytársból pénzszállítóvá, harmadik országokból szabályozott piaccá és technológiailag végzetesen függő „kispartnerré” válik – teljesen kiüresítve a szuverenitás fogalmát. Az Európából kiszivattyúzott tőke Trump G2-vízióját szolgálja, amelyben a világot a Washington–Peking-tengely osztja fel és irányítja.
A három csapásból együttesen alakult ki az a szinergikus tragédia, amely végleg, de legalábbis nagyon hosszú időre a partvonalra küldi Európát. Az ukrajnai kudarc leleplezte a stratégiai fogalmatlanságot, a kínai–amerikai alku Európára zúdítja a kínai exportot, a skót „megállapodás” pedig elszívja a kontinens tőkéjét. A közgazdász professzor végső következtetése: egy olyan korban, amelyet minden területen egzisztenciális küzdelmek határoznak meg, a stratégiai függőség már nem átmeneti kényelmetlenség, hanem az irrelevancia, így a geopolitikai jelentéktelenség legbiztosabb tünete.
***
Fotó: Fehér Ház
