Örökzöld téma került elő az USA-ban a félidős választásokhoz közeledve: a választókerületi határmanipuláció, más néven gerrymandering. Erre az szolgáltatott okot, hogy az idén eddig legalább négy állam rajzolta át a kongresszusi választókerületeit azzal a céllal, hogy előnyt biztosítson az egyik vagy a másik pártnak a 2026-os félidős választásokon. Több más állam is hasonló lépéseket fontolgat. 

Hogy a gerrymandering esetén manipulációval állunk szemben, annak a legkézenfekvőbb jele, amikor több választókerület határa nem esik egybe a közigazgatási egységekkel és határokkal, olykor egészen extrém alakzatokat formálva. 

Vagyis amikor ezek nem magyarázhatók az egyes települések kiterjedésével, sem pedig természetföldrajzi adottságokkal (folyók, hegyek, völgyek stb.). 

Az Egyesült Államokban tapasztalható példátlanul nagy választókerület-átalakítási hullámra tekintettel (Kalifornia, Texas, Florida) felmerülhet a kérdés, hogy ez más demokráciákban hogyan működik, és hogy ez a folyamat ugyanolyan, lényegében politikai lépés-e. 

A Pew Research Center 107 demokráciában vizsgálta, miként választják meg a nemzeti törvényhozó testületeket (többnyire egy- vagy kétkamarás rendszerben, utóbbi esetben az „alsóházat”). Az elemzés rávilágított, hogy az USA-n kívül csak egy másik ország alkalmazza ugyanazt a választókerület-átalakítási módszert, vagyis főként az állami törvényhozások által kijelölt egyéni választókerületeket. Ez a Mikronéziai Szövetségi Államok, amelynek a lakossága körülbelül 100 ezer fő, és amelyet korábban az Egyesült Államok irányított az ENSZ gyámsága alatt. 

A vizsgált 107 ország közül 62-nek egy-, 45-nek pedig kétkamarás a törvényhozása. Az utóbbiak esetén mindig érdemes az „alsóházakra” koncentrálni, mivel ezek általában nagyobbak, másfelől csak 24 felsőházat választanak közvetlenül. 

A felmérésben megnézték, hogy a törvényhozó testületet hogyan választják meg: használnak-e választókerületeket, és ha igen, azok egy- vagy többmandátumosak, esetleg kombináltak-e, valamint hogy a választókerületek kialakításáról hogyan és ki dönt. Ahol elsősorban többmandátumos választókerületeket használnak, azt is megállapították, hogy miként határozzák meg az egyes választókerületek által választott törvényhozók számát. 

A 107 demokráciát két fő alcsoportra osztották: azokra, amelyek jelentős mértékben alkalmazzák az egyéni választókerületeket, és azokra, amelyek elsősorban többtagú választókerületeket alkalmaznak. Az utóbbiból a 42 arányos képviseleti választási rendszert alkalmazó ország automatikusan az elsősorban többtagú csoportba került, ahogy Tuvalu és Nauru is, amelyek minden törvényhozójukat többtagú választókerületekből választják meg, de többségi választási rendszert alkalmaznak.

Az a 22 ország, amelynek minden törvényhozója egyéni választókerületekből kerül ki, a jelentősen egyéni csoportot képezte. 

Mindezek mellett 28 ország az egy- és többmandátumos választókerületek, az országos szavazás, a kinevezett tagok és a hivatalból tagok különböző kombinációit alkalmazza. Ha egy állam a törvényhozóinak legalább 45 százalékát egyéni választókerületekből választották meg, akkor azt a lényegében egyéni csoportba tették. 

Hogyan használják a választókerületeket más országokban? 

A világ számos demokráciájában nincsenek egyéni választókerületek, legalábbis nem olyan mértékben, mint az Egyesült Államokban, ahol ezek mind a kongresszusban, mind az állami törvényhozásban általánosak. Ezekben egy törvényhozót választanak meg egy adott földrajzi terület képviseletére. 

A vizsgált 107 demokrácia közül 22 (21 százalékuk) választja meg az összes törvényhozóját ilyen körzetekből.

A többi ország közül 20-nál a törvényhozók jelentős része egyéni választókerületekből kerül ki, a többi pedig más módon, például többmandátumos választókerületekből vagy országos szavazást követően. Van 52 olyan állam, ahol elsősorban vagy kizárólag többmandátumos választókerületeket alkalmaznak. Emellett 13 választja meg az összes törvényhozóját országos szinten, választókerületek nélkül. 

A 42 olyan demokrácia közül, amelyek kizárólag vagy túlnyomórészt egyéni választókerülettel rendelkezik, kilenc kivételével mindegyiknek történelmi kapcsolata van az Egyesült Királysággal, az Egyesült Államokkal vagy valamelyik korábbi gyarmatukkal. 

A választókerület típusa nem elhanyagolható 

Az egyéni választókerületek szorosan kapcsolódnak a „first past the post” (a legtöbb 1szavazatot kapott jelölt nyer) választási rendszerhez, amelyben a legtöbb voksot szerzett jelölt – még akkor is, ha az nem éri el a többséget – nyeri el a mandátumot. A fent említett 42, elsősorban egymandátumos választókerületeket alkalmazó állam közül 39-ben létezik ez a rendszer, beleértve az Egyesült Államokat is (a másik három kétfordulós vagy rangsorolt szavazási megoldást alkalmaz). 

Ennek eredményeként az egyéni választókerületek kialakítása – a lakosságuk mérete megközelítőleg egyenlő-e, bizonyos területeket vagy különálló népességcsoportokat magukban foglalnak vagy kizárnak stb. – jelentős hatással lehet a választási eredményekre. Az egyéni választókerületek különösen érzékenyek a gerrymandering alkalmazására, vagyis arra, amikor a határokat szándékosan manipulálják, hogy egy párt vagy érdekcsoport előnyben részesüljön egy másikhoz képest. 

Ezzel szemben az arányos képviseletet alkalmazó választási rendszerekre a többmandátumos választókerületek a jellemzők. 

Az 52 demokráciából, amelyek főként ilyenekre támaszkodnak, 42 valamilyen arányos képviseleti rendszerrel választja meg az összes törvényhozóját. Olaszország és Panama vegyes rendszer részeként alkalmazza az arányos képviseletet, míg a többi nyolc különböző szavazási megoldásokat használ. 

A többmandátumos választókerületekből általában kevesebb van és nagyobbak is, mint az egymandátumosok. Az ilyeneket alkalmazó országok a népesség változásait úgy veszik figyelembe, hogy megváltoztatják a megválasztható törvényhozók számát, ahelyett, hogy újrarajzolnák a választókerületeket. Az ilyen típusú rendszerben a szavazók általában pártokra voksolnak, ezért a választókerületek határai kevésbé fontosak. 

Így rajzolják meg az országok az egytagú választókerületeket 

Az Egyesült Államokban 44 államnak van több mint egy képviselője a képviselőházban, és ezeket a választókerületeket általában tízévente, minden népszámlálás után átrajzolják. A másik hatnak csak egy van, mivel az egész állam egy választókerülettel rendelkezik. 

A több mint egy képviselőházi választókerületű államok közül a legtöbb (25) a törvényhozó testületeknek adja e kerületek megváltoztatásának kizárólagos jogkörét, míg kilencben bizottságok rajzolják meg a határokat. A többi tízben a bizottságok és a törvényhozók különböző mértékben osztoznak e feladaton. 

Ám a legtöbb helyen nem így működik a rendszer. Az egymandátumos egyéni választókerületeket használó demokráciák több mint kétharmadában (42-ből 29-ben) különleges bizottságok vagy nemzeti választási ügynökségek felelnek a határok kijelöléséért. Vagyis a törvényhozók szerepe, ha van egyáltalán, korlátozott. 

Az Egyesült Királyságban például a kormány kinevezi a határbizottságokat Angliában, Skóciában, Walesben és Észak-Írországban. Ezek a kormánytól függetlenül működnek, ahol nyolcévente felülvizsgálják az Egyesült Királyság 650 parlamenti választókerületének határait. Az ajánlásaikat kormányrendelettel hajtják végre, 2020 óta ebben a parlament nem játszik közvetlen szerepet. 

Más országok is hasonló rendszert alkalmaznak: Kanadában az ország 10 tartományának bizottságai rajzolják át a 343 választókerületet a képviselőház számára. Új-Zélandon, ahol a képviselőház mintegy 120 tagjából 71 egyéni kerületekből kerül ki, egy független képviseleti bizottság módosíthatja a határokat. 

Mexikóban, ahol a képviselőház 500 tagjából 300-at egyéni választókerületekből választanak meg, ezek kijelölése a Nemzeti Választási Intézet, az ország legfőbb választási hatóságának az egyik feladata. 

A 42 ország közül, amely többnyire egymandátumos egyéni választókerületeket használ, nyolcban a nemzeti törvényhozás határozza meg törvényben a kerületek határait. Három ezt a nemzeti választási hatóság ajánlása alapján teszi, míg kettő – az Egyesült Államok és a már említett Mikronéziai Szövetségi Államok – ezt a feladatot az államokra ruházza. (A 10 körzeti mandátum megosztása mellett Mikronézia négy államának mindegyike egy-egy képviselőt választ.) 

A többi három ország eltérő módszert alkalmaz: Palau 16 államának mindegyike egy-egy törvényhozót választ, a Marshall-szigetek az alkotmányban határozza meg a körzetek határait, Franciaországnak pedig egy hibrid rendszere van, amelybe mindhárom hatalmi ágat bevonják. 

Az, hogy a törvényben létezik egy bizottság, nem mindig jelenti azt, hogy a gyakorlatban is működik. Például Indiában a tízévenkénti népszámlálás után a Határmeghatározó Bizottságnak újra kell osztania a parlament alsóházának képviselői helyeit az államok között, és újra kell rajzolnia a körzetek határait. 

Azonban mindkét eljárás ismétlődően késedelmet szenvedett: a határokat utoljára a 2000-es évek elején módosították a 2001-es népszámlálás alapján, a jelenlegi képviselői helyek elosztása pedig az 1971-es demográfiai felémérésen alapul. A képviselői helyek újraelosztására és a körzetek újrarajzolására csak a következő indiai népszámlálás után kerül sor, amely jelen állás szerint 2027-ben lesz. 

Hogyan rajzolják meg az országok a többmandátumos körzeteket 

Az 52 többmandátumos egyéni választókerületet alkalmazó demokráciából 24 a meglévő államok, tartományok vagy közigazgatási egységek alapján határozza meg a körzeteit. Kettőben a körzeteket a történelmi tartományok (Finnország) vagy megyék (Norvégia) alapján alakították ki, bár a határokat más módon határozzák meg. 

Huszonegy többmandátumos választókerületet használó ország határozza meg a körzetek felosztását a nemzeti választási törvényeiben.

A legtöbbjükben (17) a törvényhozás egyedül hozhat döntést. Kettőben (Panama és Kiribati) a törvényhozó a nemzeti választási ügynökség ajánlása alapján jár el, ugyancsak kettőben (Mauritius és Írország) pedig egy független bizottság ajánlásával. 

A többi többmandátumos állam közül három alkotmányban határozza meg a választókerületek összetételét, kettőben a nemzeti választási ügynökség (Vanuatuban egyedül, Máltán a törvényhozó jóváhagyásával), míg Norvégiában egy másik kormányzati szerv húzza meg a határokat. Srí Lanka ehhez bizottságot alkalmaz. 

A képviselői helyek elosztása a többmandátumos egyéni választókerületek országaiban 

Mivel a többmandátumos kerületekből kikerülő képviselők számának módosításával (a határok újrarajzolása helyett) tudnak reagálni a népesség változásaira, az 52 többmandátumos demokrácia különböző módszerekkel dönti el, hogy egy-egy körzet hány képviselőt választhat. 

Húszban a mandátumokat a választási törvények alapján osztják el, 17-ben a törvényhozás módosíthatja ezeket, a másik háromban a nemzeti választási hatóság ajánlása alapján járnak el. 

Három ország az alkotmányában határozza meg a mandátumok elosztását, míg 15 alkotmányában vagy választási törvényében szerepel a népesség alapján történő elosztás. (Néhány, de nem mindegyik állam meghatározza azt is, hogy melyik hatóság vagy tisztviselő végzi el a számításokat.) 

Tíz országban a nemzeti választási hatóság osztja el a mandátumokat (szintén a népesség alapján, de konkrét képlet vagy módszer nélkül), háromban a végrehajtó hatalom, São Tomé és Príncipe esetén pedig ez a feladat az Alkotmánybíróságra hárul. 

Nem antidemokratikus 

A választókerületi határmanipuláció az Egyesült Államokban nem a demokrácia torzulása, hanem az egymandátumos, többségi logikára épülő választási rendszer egyik elkerülhetetlen megoldása. A nemzetközi összehasonlítás megmutatja, hogy a gerrymandering problémája nem egyedülálló amerikai jelenség, hanem abból fakad, hogy az egyéni választókerületekben a politikai verseny kimenetele döntően a körzethatároktól függ. Azok a demokráciák, amelyek ezt a kockázatot minimalizálni akarják, más típusú – többmandátumos vagy arányos – rendszereket alkalmaznak, ahol a földrajzi lehatárolás súlya eleve kisebb.

Az USA viszont egy olyan modellt működtet, amelyben a körzetek kijelölése politikai aktus, ezért logikus, hogy ezt a feladatot politikailag felelős, a választók által elszámoltatható törvényhozások végzik. A „független” bizottságokra bízott megoldások sem mentesek értékválasztásoktól és a politikai következményektől, csupán kevésbé átlátható módon hozzák meg ugyanazokat a döntéseket.

Ebből a szempontból a gerrymandering nem a demokrácia kijátszása, hanem annak az elismerése, hogy a választási szabályok és intézményi keretek is a politikai verseny részei, amelyek legitim módon alakíthatók a fennálló rendszeren belül. 

A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Makronóm álláspontjával.    

Kapcsolódó:

Borítókép: Mesterséges intelligencia (ChatGPT) segítségével készült