Tavaly ősszel jelentősen felgyorsult kínai–orosz aranykereskedelem. A rendelkezésre álló adatok szerint az ázsiai nagyhatalom novemberben közel 961 millió dollár értékben vásárolt e nemesfémből Oroszországtól, ami a két ország közötti aranykereskedelem eddigi legnagyobb mértékű tranzakciója. Ráadásul a novemberi már a második egymást követő hónap volt, amikor a szállítások értéke meghaladta a 900 millió dollárt, és lényegében 

október-novemberben ugyanakkora volt az aranyforgalom, mint addig egész évben. 

Mennyi az annyi? 

A számok mögé nézve világossá válik, hogy alapvetőbb strukturális fordulatról van szó.  

A 2025-ös év első tizenegy hónapjában Kína mintegy 1,9 milliárd dollárnyi orosz aranyat importált, ami közel kilencszerese az előző év azonos időszakának. 

Ez a mennyiség nehezen magyarázható a megszokott piaci folyamatokkal, sokkal inkább illeszkedik Peking hosszú távú stratégiájába, amelynek célja a dollárkitettség csökkentése és a fizikai arany szerepének erősítése a tartalékokban. 

A hivatalos statisztikák azonban valószínűleg csak a jéghegy csúcsát mutatják. Nyugati becslések – köztük a Société Générale francia nagybank elemzése – arra utalnak, hogy a tényleges kínai aranyfelhalmozás a többszöröse lehet annak, mint amit a kínai jegybank hivatalosan bejelent. Az októberi számításaik szerint Peking valós aranyvásárlása a tízszeresére nőtt a Kínai Központi Bank adataihoz képest – 250 tonnával a 25 helyett.  Ez az adat azt jelzi, hogy  

Kína több mint 1080 tonna arannyal növelte a tartalékait 2022 közepe óta. 

Ebben az összefüggésben különösen beszédes az orosz fél helyzete. Az orosz jegybank 2025 végén precedens nélküli lépésre kényszerült: először értékesített közvetlenül állami aranyat a hazai piacon, részben költségvetési és likviditási okokból, hiszen Moszkva mozgástere a szankcióknak köszönhetően is jelentősen beszűkült.  

A szabályozó hatóság számára ez egy kényszerű lépés: az arany eszközzé válik a rubel támogatására, a vállalati likviditás javítására és a költségvetési igények fedezésére más források gyors kimerülése mellett 

 – áll a jelentésben. Mivel az ország szuverén vagyonalapjának likvid eszközei a 2022-es 113,5 milliárd dollárról 2025-re 51,6 milliárdra csökkentek – az alaparanykészlete pedig 57 százalékkal, 405,7 tonnáról 173,1-re zuhan –, a központi banknak nincs más választása, mint eladni a tartalékait. Ebben a lépésben pedig a szankciók hatása is tetten érhető.  

Az arany – amely évtizedeken át nagyon fontos tartaléknak számított – mára ebben az esetben a válságkezelésben is segíti az országot.  

Ezzel azonban ellentétes az Orosz Központi Bank jelentése, amely szerint az ország aranytartaléka december 1-jén először haladta meg a 310 milliárd dollárt. E nemesfém decemberben az orosz eszközök 42,3 százalékát tette ki, ami a legmagasabb arány 1995. március 1. óta.  

Tehát a központi bank adatai alapján a növekvő gazdasági nehézségek ellenére az országnak stabil aranytartalékai vannak. 

Mire utal ez? 

Kína számára az arany felhalmozása az ország szuverenitásának erősítését, a dollártól való függésének csökkentését és egy potenciális pénzügyi sokk elleni biztosítékot jelent. Oroszországnak viszont egyre inkább egyfajta finanszírozási forrás, amely rövid távon stabilizálhatja a rubelt és a költségvetést, hosszabb távon azonban tovább apasztja a stratégiai tartalékokat. 

Nem véletlen, hogy a feltörekvő piacok jegybankjai – Indiától Lengyelországig – szintén gyors ütemben növelik az aranykészleteiket.  

Mivel az Európai Unión belüli viták a befagyasztott orosz devizatartalékok esetleges elkobzásáról alapjaiban kérdőjelezik meg a hagyományos tartalékvaluták „érinthetetlenségét”, az országok igyekeznek biztosra menni, és az aranyhoz fordulnak. 

Vagyis az arany újra a politikailag semleges, fizikai biztonságot nyújtó eszközzé válhat, amely nem függ a nyugati pénzügyi infrastruktúrától vagy a jogi-politikai döntésektől. 

Tehát ezek a tendenciák egy mélyebb, rendszerszintű átrendeződést jeleznek. A globális pénzügyi rendszerben erősödik a bizalmatlanság, a geopolitikai törésvonalak pedig közvetlenül megjelennek a jegybanki mérlegekben. Az arany „aranykora” ebben az értelemben nem a stabilitást, hanem annak hiányát jelzi: minél hangsúlyosabb szerepet kap, annál inkább azt mutatja, hogy az országok a jövőt egyre kevésbé látják kiszámíthatónak, és bizalmatlanok egymással szemben. 

Kapcsolódó: