A nyugati narratíva szerint Európa mindig a békét kereste, Oroszország pedig az agressziót. A történeti példák azonban mást mutatnak: a béke esélye mindig akkor omlott össze, amikor Európa megtagadta, hogy az orosz biztonsági érdekeket legitim kérdésként kezelje.
Miközben a háborúpárti Európa már-már fanatikus buzgalommal készül arra, hogy a lehető legrövidebb időn belül fegyveres konfliktust kezdeményezzen Oroszországgal, egy különös, de megszokott mintázat kezd kibontakozni a háborús uszítás mögött. Európa immár kétszáz éve sikertelenül próbál „békét” teremteni Oroszországgal – a legtöbb esetben önhibájából. Következetesen elutasítja Moszkva biztonsági aggodalmait, úgy is, mint tárgyalásra érdemes érdekeket és úgy is, mint „morálisan elítélendő” ambíciókat.
Ahogyan Jeffrey D. Sachs sztárközgazdász, a Columbia Egyetem professzora új esszéjében rámutat: ez az elutasítás nem szimpla ruszofóbia, hanem strukturális torzulás a nyugat-európai biztonságpolitikai gondolkodásban, amelyben Európa a saját katonai és geopolitikai manővereit „normálisnak”, a hasonló orosz lépéseket pedig „rendellenesnek” és agresszívnak bélyegzi – még akkor is, ha mindkettő hasonló biztonsági motivációból fakad.
Ez a kettős mérce újra és újra végzetesen beszűkíti a diplomáciai teret, elutasítja a kompromisszumot és újabb konfliktusokhoz vezet.
Sachs történelmi megközelítésben szemléli a sajátos mintát, rámutatva, hogy az elmúlt kétszáz évben a probléma újra és újra ismétli önmagát. A napóleoni háborúk után Oroszország kezdetben alapszereplője volt az európai biztonságpolitikának, ám csakhamar a kontinens „veszélyes másikjaként” kezdték emlegetni. A krími háború Sachs szerint már nem elkerülhetetlen konfliktus volt, hanem egy olyan csapda, amelyet az európai nagyhatalmak – különösen Franciaország és Nagy-Britannia – választottak a megegyezés helyett, mivel Oroszország biztonsági szempontjait nem tekintették legitimnek.
A bolsevik forradalom és az azt követő polgárháború kapcsán a nyugati intervenció még mélyebbre ásta az Európával szembeni orosz bizalmat. A nyugati beavatkozásból az orosz fél azt a következtetést vonta le, hogy a Nyugat nem hajlandó Oroszországot autonóm szereplőként elfogadni. A két világháború között aztán a nyugati hatalmak nem építettek ki kollektív biztonsági rendszert a Szovjetunióval, és nem adtak esélyt egy érdemi szövetség kialakításának Moszkvával a fasizmus és nácizmus elleni hatékonyabb fellépés érdekében. Az 1939-es tárgyalások kudarca, ahol a brit és francia delegációk nem hoztak olyan kötelező érvényű ígéreteket tartalmazó döntést, amely meggyőzte volna a Szovjetuniót az együttműködésről, tragikus következményekhez vezetett: a Molotov–Ribbentrop-paktum nem a bizalomhiány oka, hanem éppen a nyugati elutasító magatartás következménye volt – írja Sachs.
Hideg, még hidegebb
A második világháború utáni időszak sem hozott gyökeres változást. A potsdami konferenciát követően Nyugat-Európa, miközben új biztonsági rendszereket épített, elutasította az olyan orosz javaslatokat, amelyek egy semleges és blokkfüggetlen Németország kialakításának ötletét tartalmazták. A Szovjetunió 1954 novemberében még egy utolsó kísérletet tett arra, hogy megakadályozza, hogy az újrafegyverzett Nyugat-Németország egy vele szemben álló katonai tömb részeként jelenjen meg Európában. Moszkva ezért egy átfogó európai biztonsági szerződést javasolt, amelyben minden európai állam – társadalmi és politikai berendezkedésétől függetlenül – közösen garantálta volna a kontinens biztonságát. A nyugati hatalmak azonban elutasították ezt az elképzelést, a tárgyalások pedig eredmény nélkül zárultak. Miután 1955-ben a Német Szövetségi Köztársaság csatlakozott a NATO-hoz, a Szovjetunió azt közvetlen biztonsági fenyegetésként értelmezte. Válaszul 1955. május 14-én hét kelet-európai országgal együtt létrehozta a Varsói Szerződést. Moszkva indoklása szerint Nyugat-Németország újbóli felfegyverzése és integrálása az észak-atlanti katonai blokkba növelte egy újabb európai háború kockázatát és veszélyeztette a „békés államok” nemzetbiztonságát.
E logika szerint a Varsói Szerződés nem támadó lépésként, hanem szükséges védekező intézkedésként alakult meg.
Európa hosszú időre kettészakadt, a kontinens biztonsága egy Washington vezette atlanti struktúrára épült fel, ami egyébiránt csökkentette Európa autonómiáját a nagyhatalmak közötti egyenrangú tárgyalásokban.
A hidegháború utáni éra, beleértve a NATO keleti terjeszkedését, újra a már jól ismert mintázatot követte. Annak ellenére, hogy az olyan kezdeményezések, mint Gorbacsov „Közös Európai Otthon” elképzelése és a párizsi charta az inkluzív és közös biztonság koncepcióit hirdették, Európa végül a blokkhűségen alapuló biztonsági megoldást választotta. A NATO bővítése és veszélyes közelsége olyan biztonsági környezetet hozott létre, amelyet Oroszország eleve fenyegetőnek érzett, ám az aggályai valójában soha nem kerültek a tárgyalóasztalokra. A 2014-es ukrajnai válság és a 2022-es háború Sachs narratívájában logikus csúcspontja a hosszú történeti mintának. A minszki megállapodás például, amely a kompromisszumos megoldások ígéretét rejtette magában, soha nem jutott el a megvalósíthatóság szakaszába, mert a Nyugat – különösen európai vezetők – a dokumentumot inkább taktikai időhúzásnak tekintette Ukrajna felfegyverzése érdekében, semmint alapnak a tartós rendezéshez. Az Isztambulban 2022 tavaszán kidolgozott, azonnali békét magában foglaló keretrendszert is a nyugati országok fúrták meg egyetlen nap alatt. Ez az elutasítás pedig nem más, mint Európa hagyományos tárgyalási alapja: a békekötés csak akkor jöhet szóba, ha az figyelmen kívül hagyja az orosz biztonsági érdekeket.
Sachs szerint tehát Európa sikertelensége az Oroszországgal való tartós béke kiépítésében alapvetően nem Moszkva megbízhatatlansága miatt fullad kudarcba, hanem azért, mert soha nem volt hajlandó Oroszországot egyenrangú, tárgyalásra érdemes biztonsági szereplőnek tekinteni. Ez a reflex azonban immár annyira kontraproduktív, hogy azzal Európa saját biztonságát, jólétét és autonómiáját ássa alá.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Wiki
