Az elmúlt évtizedben a fejlett világ nagy részében a centrumtól jobbra álló erők felemelkedése volt a domináns politikai narratíva. A Brexit, Donald Trump első győzelme és az AfD megjelenése a német politika jelentős erejeként mind 2016-ban történt.

Hasonló pártok és politikusok jutottak hatalomra vagy közelítettek a hatalomhoz Olaszországban, Hollandiában és Franciaországban, míg sok országban megkeményedtek a bevándorlók elleni attitűdök és szigorodtak a határellenőrzések. De ez az egydimenziós történet azóta bonyolultabbá vált.  

2022-ben a hatalmon lévő pártok ellen fordult a közvélemény, és mindkét radikális szárny erősödött. 2025-ben pedig nagyot lépett előre az úgynevezett populista baloldal, Zohran Mamdani győzelmétől a New York-i polgármester-választáson a Die Linke előretöréséig a német szavazáson, valamint a Zöldek rövid ideig tartó, a második helyre való felemelkedéséig egy nemrég készült brit közvélemény-kutatásban a vagyonadó és a bérleti díjak szabályozásának követelése közepette.  

Azonban ha jobban megvizsgáljuk, ezek a látszólag egymástól eltérő változások mind egy koherens és talán még aggasztóbb tendencia részei: egy olyan politika megjelenése és megszilárdulása, amely rendszer-, növekedésellenes és alapvetően azon az elképzelésen alapul, hogy egy zéró összegű világban élünk.

A harvardi közgazdász, Stefanie Stantcheva és mások munkáját kiegészítve, a More in Common közvélemény-kutatásának elemzése alapján a Financial Times hasábjain megjelent véleménycikk szerint az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban, Franciaországban és Németországban a baloldalon (pl. az emberek csak mások elszegényítésével tudnak meggazdagodni) és a jobboldalon (pl. a bevándorlók a helyi lakosok rovására érnek el sikereket) megjelenő zéró összegű meggyőződések ugyanazon alapvető világnézet kifejeződései.  

Nevezetesen, hogy mindenből csak annyi van, amennyi, ezért korlátozásokkal, kényszerítésekkel és kedvezményes bánásmóddal kell helyreállítanunk az egyensúlyt a nyertesek és a vesztesek között. Az ilyen hozzáállás azonban megosztó, ellenséges és általában negatív következményekkel jár mind a gazdaságra, mind a társadalomra nézve. 

Ezek a meggyőződések messze nem irracionálisak vagy politikusok által kitaláltak, hanem a különböző országokban és politikai rendszerekben való megjelenésük arra utal, hogy egy közös világnézeten alapulnak.

Ha ugyanis a gazdasági növekedés gyenge, a felfelé irányuló mobilitás korlátozottá válik, ami azt jelenti, hogy a nyereség valóban nagyobb valószínűséggel mások rovására jön létre. Ez szinte tökéletesen leírja az elmúlt két évtizedet.

A pénzügyi válság óta az egy főre jutó gazdasági növekedés átlagosan kevesebb mint 1 százalék volt Nyugaton, ami több mint fele a megelőző három évtizednek és harmada az azt megelőzőnek. A generációk közötti gazdasági fejlődés lelassult, és mindenki rossz szemmel néz azokra, akik néhány lépéssel előrébb járnak. 

Ez segít megmagyarázni azt a paradoxont, hogy miért nőtt az egyenlőtlenséggel kapcsolatos aggodalom egy olyan időszakban, amikor az Egyesült Királyságban általában csökkent a különbség a legfelső és a legalacsonyabb rétegek között. Mások relatív sikere ugyanis akkor kevésbé bosszantó, ha mindenki előre és felfelé halad.

A felfelé irányuló mobilitás fontossága a zéró összegű meggyőződések kialakulásában egy másik nyilvánvaló rejtélyt is megold, hogy miért volt a szocialista Mamdani, New York megválasztott polgármestere különösen sikeres a magas jövedelmű fiatalok körében.

Az 1980-as években a harmincas New York-iak csaknem háromnegyedének a mai árfolyamon 100 ezer dollárnak megfelelő jövedelme és saját lakása volt. Ma jövedelmet tekintve ez a szám kevesebb mint a fele. New York hat számjegyű fizetést zsebre tevő szocialistái a társadalmi-gazdasági siker legszembetűnőbb mutatója, a saját otthon alapján egy lefelé mobilis csoport, amely kétségbeesésében radikális, piacellenes intézkedéseket szeretne látni.  

A lakhatási válság csak egy a sok ok közül, ami miatt leginkább a fiatalok zéró összegű attitűdje a legerősebb. Az elmúlt években folyamatosan nőtt a fiataloktól az idősek felé irányuló gazdasági transzfer, mivel sok országban a nyugdíjak egyre magasabbak lettek, míg a fiatalok adói és egyéb levonásai a lakásköltségek emelkedésével párhuzamosan nőttek. 

A bérleti díj a fiatal felnőttektől gyakran közvetlenül a szülők generációjához kerül. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban, Franciaországban és Németországban a fiatal szavazók több mint fele támogatja a jobb- vagy baloldali zéró összegű pártokat.

Ha nem teszünk sürgős lépéseket a lakáspiacon és a gazdaságban általában véve a felfelé irányuló mobilitás helyreállítására, akkor azt kockáztatjuk, hogy beleragadunk egy alacsony növekedésű társadalmakból álló ördögi körbe, amely ellenséges és növekedésellenes politikákat szül. 

Kritizálandó gondolatok 

A nyugati világ belső politikai instabilitása egy strukturális válság tünete. A szerző szerint a zéró összegű gondolkodás elterjedése megbontja a liberális demokráciák alapját képező növekedés–kompromisszum–kooperáció hármasát, a helyébe pedig egy újraelosztásra, kizárásra és korlátozásra épülő politikát állít, ami tartós kormányzati bénultsághoz, kiszámíthatatlan gazdaságpolitikához és a hosszú távú reformok politikai ellehetetlenüléséhez vezethet.  

Nemzetközi szinten mindez gyengíti a Nyugat stratégiai versenyképességét, hiszen az alacsony növekedés és a belső társadalmi konfliktusok csökkentik a védelmi, technológiai és geopolitikai ambíciókhoz szükséges erőforrásokat, valamint megnehezítik a szövetségesi együttműködést.

A külpolitikában pedig ezzel együtt erősödik a protekcionizmus, a migráció elutasítása és a nemzetközi intézményekkel szembeni bizalmatlanság, ami kevésbé stabil nemzetközi rendet eredményez.  

Különösen kockázatos ennek a generációs dimenziója: ha a fiatal választók tartósan úgy érzik, hogy a rendszer nem kínál számukra előrelépést, akkor a politikai radikalizmus normalizálódik. Ennek következménye a nyugati modell fokozatos eróziója lehet, ami stratégiai előnyt biztosít a centralizáltabb és politikailag kevésbé pluralista versenytársaknak.  

A szerző úgy vezeti le a liberális demokráciák válságát, hogy ezt nem támasztja alá, így a megállapításait érdemes fenntartásokkal fogadni. A liberális demokrácia válsága ugyanis nem csupán egy egyoldalú, zéró összegű folyamat, inkább egy válasz a nyugati demokráciák válságtüneteire. A rendszerellenes jobb- és baloldal megerősödése is abból adódik, hogy a liberális demokráciák elitjei nem tudtak kellő választ adni a modern kori kihívásokra. Ennek az a jelentősége, hogy a nyugati világ 1945 óta a legnagyobb kihívásával néz szembe, aminek a megoldását az újonnan felemelkedő politikai erők egyre gyakrabban a radikális elitcsere révén kívánják megvalósítani.  

Kapcsolódó:

Borítókép: Mesterséges Intelligencia segítségével készült