Európa biztonságpolitikája évtizedek óta az Egyesült Államok garanciájára épül. Trump azonban feltette a kellemetlen kérdést: mi történik, ha a garancia maga válik kockázattá?
Újabb pánikrohamot okozott az európaiaknak Donald Trump. Az elnök a venezuelai katonai akció és Nicolás Maduro őrizetbe vétele után ismét hangoztatni kezdte legspeciálisabb területi igényét, vagyis Grönland megszerzését az Egyesült Államok számára. Olyannyira, hogy a Fehér Ház újra megemlítette: a katonai erő alkalmazását sem tartja kizártnak.
Trump a venezuelai eseményeket szándékosan állította párhuzamba Grönland ügyével. Az Egyesült Államok új nemzetbiztonsági stratégiájának értelmében az elnök a nyugati félteke feletti ellenőrzést tűzte ki célul, mindent alárendelve az ország biztonsági és gazdaságpolitikai érdekeinek, a kritikus földrajzi csomópontok feletti amerikai ellenőrzést az állami túlélés kérdésévé emelve. A nyitólépés Venezuela volt, de már a Maduro elfogását követő sajtótájékoztatón nyílt fenyegetést kapott Kuba, Kolumbia, Mexikó – és burkoltabb formában a Dániához, vagyis egy NATO-szövetségeshez tartozó Grönland is. Trump szerint biztonsági okokból az Egyesült Államoknak feltétlenül ellenőrzése alá kell vonnia a szigetet, hiszen az földrajzilag Észak-Amerikához tartozik, stratégiailag pedig az Arktisz védelmi zónájának legfontosabb része.
Ha Venezuela globális precedens volt, akkor ez a gondolatmenet sokkal súlyosabb következményekkel járhat a jelenlegi, haldokló világrendre, mint bármi más előtte.
Európa számára egzisztenciális csapdahelyzet alakult ki. Mette Frederiksen dán miniszterelnöknek igaza van, amikor úgy fogalmaz: ha az Egyesült Államok katonailag lépne fel Grönland ellen, azonnal összeomlana a második világháború utáni európai biztonsági rend, a NATO-val együtt. A szövetség a jelenleg ismert formájában valóban megszűnne létezni: soha nem volt rá precedens, hogy egy tagállam egy másik ellen kvázi háborút viselt volna, a NATO 5. cikkelye nem is rendelkezik ilyesmiről, az kizárólag külső támadásra vonatkozik. Vagyis egy ilyen lépés nem aktiválná a kollektív védelmet, viszont végérvényesen megkérdőjelezné annak értelmét.
A dán kormány Venezuela után már egyáltalán nem tekinti blöffnek Trump kijelentéseit. Koppenhága igyekszik visszafogottan kommunikálni az ügyben, hogy elkerülje az eszkalációt és ne idegesítse fel az elnököt, ám túl azon, hogy szavakban elutasítja Grönland amerikai annektálásának bármilyen lehetőségét, nem sokat tud tenni.
Marco Rubio külügyminiszter azóta igyekezett tompítani a Fehér Ház mondatait, mondván, egy katonai akciónak minimális az esélye, az Egyesült Államok elsődleges célja a sziget megvásárlása Dániától, ez azonban már nem nyugtatja meg az európaiakat. Grönland helyzete önmagában is kényes. Félautonóm terület, saját kormánnyal, de a védelmi és költségvetési szegmense Dániához tartozik. A klímaváltozás miatt megnyíló hajózási útvonalak, a ritkaföldfémek, valamint az orosz és kínai jelenlét erősödése miatt az arktiszi térség globális geopolitikai csomóponttá vált, amelyet minden nagyhatalom (és az annak már nem nevezhető Európai Unió is) prioritásként kezel. Trump azonban a legsajátosabb megközelítést alkalmazza, kiiktatva a multilaterális logikát. Az ő szemében Grönland nem szövetségi, csupán földrajzi kérdés, amely adottságai révén „természetes módon” tartozik az amerikai félteke védelmi szegmenséhez – ugyanúgy, mint Venezuela. Ez az érvelés pedig minden eddigi partnerséget megkérdőjelez, és alapjaiban rengeti meg a szövetségi rendszert.
Halk hangok a sarokból
Az EU reakciója Koppenhágáénál is óvatosabb. Brüsszel a szolidaritását hangoztatja Dániával, és igyekszik leválasztani Venezuela témáját Grönlandéról, hangsúlyozva, hogy a sziget NATO-terület, így nincs értelme párhuzamot vonni a dél-amerikai országgal. A nyugat-európai vezetők a jelek szerint vagy nem tudták értelmezni, hogy Trump külpolitikája már egyáltalán nem a szövetségi rendszerekre épül, vagy kétségbeesetten kapaszkodnak abba az ötletbe, hogy ha sokat emlegetik az Egyesült Államok vállalt kötelezettségeit, az inkább előbb, mint utóbb meglágyítja az elnököt, és lemond precedens nélküli teveiről.
A probléma azonban éppen az, amiben megoldásként reménykednek. Az EU-nak nincs semmiféle elrettentő eszköze az Egyesült Államokkal szemben. A biztonsága évtizedek óta – minden stratégiai autonómiáról szóló nyilatkozat ellenére – alapvetően az amerikai katonai jelenléten, az amerikai nukleáris elrettentésen és az Egyesült Államok vezette NATO működőképességén nyugszik. Az amerikai bázisok, logisztikai kapacitások, hírszerzési rendszerek és gyorsreagálású erők nélkül az európai védelmi architektúra jelenleg önmagában működésképtelen. Ezt a kiszolgáltatottságot tovább mélyíti az ukrajnai háború, amely az európai biztonságpolitika legsúlyosabb stressztesztjévé vált. Ukrajna katonai ellenállása az Egyesült Államok, az amerikai fegyverek és hírszerzési támogatás nélkül fenntarthatatlan, és ezt Európában minden döntéshozó pontosan tudja, még ha ritkán mondja is ki nyíltan.
Ebben a helyzetben az európai kormányok mozgástere drámaian beszűkült: bármilyen éles konfrontáció Washingtonnal – akár Grönland ügyében – közvetlenül
veszélyeztetné azt az amerikai hozzáállást, amelyre jelenleg Ukrajna túlélése és Európa saját biztonságérzete is épül.
Nem véletlen, hogy a „hajlandók koalíciója” legutóbbi találkozóján az ukrajnai helyzet mellett senki nem akart Grönland problémájával foglalkozni: a cél éppen az amerikaiak megnyerése volt az ukrán biztonsági garanciákhoz, így nem volt olyan vezető, aki a washingtoni küldöttség előtt elő merte volna hozni a témát.
Jobb híján azt tették, amit szoktak: közös nyilatkozatot adtak ki Grönlandról, amelyet Emmanuel Macron francia elnök, Friedrich Merz német kancellár, Giorgia Meloni olasz, Donald Tusk lengyel, Pedro Sánchez spanyol, Keir Starmer brit és Mette Frederiksen dán miniszterelnök írt alá. A nyilatkozat hangsúlyozta, hogy az Északi-sarkvidék biztonsága prioritás Európa számára, azt pedig a NATO-szövetségesekkel, köztük az Egyesült Államokkal közösen kell garantálni, az ENSZ Alapokmányának alapelveinek betartásával, „beleértve a szuverenitást, a területi integritást és a határok sérthetetlenségét”. Vagyis éppen arra apellálnak, amire jól láthatóan egyre kevésbé tudnak: az amerikai szövetségi szerepvállalásra és a multilaterális egyezményekre. „A Dániát és Grönlandot érintő ügyekben a döntéshozatal kizárólag Dániát és Grönlandot illeti meg” – fogalmazták meg, ez az érvelés azonban valószínűleg már semmilyen formában nem fogja befolyásolni a minden gazdasági és katonai hatalmát az America First zászlója alá rendelt Trump 2.0 rendszerét.
Európa Grönland miatt a transzatlanti kapcsolatok legnagyobb kihívásával szembesül. A kontinens egyszerre próbálja elkerülni a NATO belső válságát és közben fenntartani Ukrajna védelmi képességét egy olyan háborúban, amelyet önállóan nem képes finanszírozni és fenntartani. Trump grönlandi nyomásgyakorlása tehát nem csupán területi vita: feltárja azt a rendkívül paradox helyzetet, amelyben az egyik fél folyamatosan stratégiai autonómiáról beszél, közleményeket ad ki a szuverenitás szentségéről, miközben minden tekintetben az azt támadó másik fél jóindulatától függ.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Fehér Ház
