Egy kínai geopolitikai elemzés szerint az EU Kínával szembeni politikája az elmúlt években biztonságpolitikai és ideológiai irányba tolódott el, miközben Franciaország elveszítette korábbi közvetítő szerepét. Peking ma inkább az európai belpolitikai erőviszonyok átalakulásában lát esélyt a kapcsolatok enyhítésére. 

Song Luzheng Franciaországban élő kínai kutató, a Fudan Egyetem Kínatanulmányi Intézetének munkatársa. Elemzéseiben rendszeresen foglalkozik az európai belpolitika, az EU külpolitikai döntéshozatala és a nagyhatalmi verseny összefüggéseivel.  

Geopolitikai kontextus: kínai várakozás, európai irányváltás és a „kínai szemmel túl messzire ment” európai diplomácia 

Szong Lu-cseng szerint Peking részéről logikus várakozás volt, hogy ha Európa egyszerre kerül orosz és amerikai nyomás alá, akkor a klasszikus geopolitikai reflexek alapján érdemben közelednie kellene Kínához. Ezt nem értékalapú, hanem kifejezetten realista logikával indokolja: Kína számára ugyanis a fő akadály az amerikai feltartóztatás, Európának pedig – szerinte – a biztonsági és gazdasági sérülékenység, ami egy „normál” geopolitikai környezetben a közös érdekek mentén közeledést hozna magával. Ehhez képest az után sem javult a viszony, hogy Trump visszatérése (legalábbis az ő olvasatában) európai szempontból biztonsági, gazdasági és politikai sokkokat hozott.  

Az EU az elmúlt években Kínával szemben egyre inkább a biztonságpolitikát helyezte előtérbe, és a kapcsolatukat a „kockázatkezelés” jellemezte. Ennek egyik fordulópontjaként azt a 2019-es EU-dokumentumot emeli ki, amely először nevezi Kínát „rendszerszintű versenytársnak”. Vagyis nem pusztán arról van szó, hogy több lett a súrlódás kettejük között, az EU-nak a Kínáról alkotott képe kategóriát váltott – az ázsiai nagyhatalom már nemcsak partner és versenytárs, hanem egy olyan szereplő, amely az EU identitását, intézményi modelljét és globális befolyását is fenyegeti. A szerző szerint a Covid és az ukrajnai háború mindezt felgyorsította és megerősítette.  

Ebben a kontextusban említi azt a három, 2025 második felében történt – szerinte „ritka” – esetet, amelyek miatt Pekingben a konfrontáció eszkalációjaként értelmezik az európai diplomáciát.  

A német külügyminiszter kínai útjának elhalasztását azzal kapcsolja össze, hogy Berlinben előzetesen Tajvannal kapcsolatban „nem megfelelő” nyilatkozatok hangzottak el, és párhuzamot von a 1995-ös, tajvani fegyvereladással összefüggő válsággal.  

A holland állam beavatkozása a Nexperia-ügyben: Song azt állítja, hogy a holland kormány egy 1952-es, hidegháborús jogszabályra hivatkozva „nemzetbiztonsági” indokkal rendkívül kemény eszközzel avatkozott be egy kínai érdekeltségű cég ügyébe, amit békeidőben precedensértékűnek nevez.  

Az Európai Parlament lépése, amely kínai olvasatban a „tajvani szeparatista” szereplők európai parlamenti megjelenését és aktivitását tette lehetővé, a kínai fél szerint súlyosan sértette az „egy Kína” elvet és a politikai bizalmat. 

E három ügyből vonja le azt a következtetést, hogy  

Európa Kínával szemben mintha az Egyesült Államoknál is tovább menne, vagyis a kapcsolat egyre inkább „amerikanizálódik”.  

A minőségi változást a tajvani kérdés felértékelődése is jelzi. Korábban a tajvani ügy nem volt érdemi napirendi pont az EU–Kína-viszonyban, mert Európának nincs történelmi kötődése, közvetlen stratégiai eszköze és a térség földrajzilag is távol van tőle. Ehhez képest az utóbbi években – Szong szerint – nőtt az európai parlamenti és kormányzati szintű, „Tajvanról szóló aktivitás”, emelkedett a kapcsolódó állásfoglalások és határozatok száma, valamint megjelent az a gondolkodás, hogy Tajvan jelentősége részben az amerikai együttműködési képességben rejlik, részben pedig abban, hogy Kínát „rendszerszintű versenytársként” kezeli. Így a „tajvani kártya” egy olcsó és közvetlen eszköz Kína nyomás alá helyezésére.  

Emellett hozzáteszi azt a – kínai szempontból beszédes – elemet is, hogy Európában a tajvani kérdést egyre inkább előrejelzett konfliktusforgatókönyvként kezelik („nem akarnak újra rosszul felkészülni, mint az ukrajnai háború előtt”), és ebből vezetik le a kritikus nyersanyag- és ellátásilánc-függések csökkentésének sürgetését is.  

A francia kapcsolat múltja és jelene: miért nem tudja Párizs „átvinni” a kínai logikát EU-szintre, és miért lát a szerző macroni lejtmenetet? 

Nem véletlen, hogy Szong Lu-cseng részletesen foglalkozik Franciaországgal: évek óta ott él és dolgozik, így a francia külpolitikai gondolkodást és annak európai mozgásterét belülről ismeri. 

Abból indul ki, hogy miközben a kínai–EU viszony összességében fagyos, a kínai–francia „viszonylag jó”, amit 2025-ben Macron kínai látogatása is jelzett. A kérdés tehát nem az, hogy Franciaország miért nem fontos, hanem az, hogy miért nem képes uniós szinten érdemi hatással lenni a Kínával szembeni európai gondolkodásra. Ennek az oka, hogy a klasszikus francia külpolitikai gondolkodás – a gaulle-izmus – elvesztette a mozgásterét, ezért Párizs már nem tudja úgy használni Kínát (és más nagyhatalmakat) az európai befolyásának növelésére, mint korábban.  

A gaulle-izmus lényege, hogy Franciaország közepes erőforrású államként csak akkor tudja fenntartani a „világhatalmi státuszát”, ha önálló, kiegyensúlyozó szerepet játszik a nagyhatalmak között. Ennek illusztrációjaként a Macron-korszak elejét emeli ki: 2017-ben, hivatalba lépése után rögtön nagy gesztussal fogadta Putyint, majd 2018 elején Kínába utazott, és azt is hangsúlyozta, hogy évente visszatérne – miközben az Egyesült Államokba csak később ment. Szong olvasatában ez egy tudatos „diplomáciai megoldás” volt: Macron előbb Oroszországgal és Kínával lépett kapcsolatra, és csak ez után ment Washingtonba, ahol így kedvezőbb pozíciót tudott kialkudni (például Trump első ciklusa alatt a francia–amerikai látványos államfői protokollban).  

A „lejtmenet” ott kezdődött, amikor Macron nemhogy nem tudta tartósítani a korai diplomáciai előnyeit, hanem egymás után veszítette el a három legfontosabb „nagyhatalmi támaszát”:  

• 2022 után összeomlott a francia–orosz kapcsolat, és ezzel eltűnt egy kiegyensúlyozó szereplő,  

• az Egyesült Államokkal szemben a konfliktusok és az érdekütközések nem csökkentek, sőt a Biden-korszak iparpolitikai lépéseit (CHIPS, IRA) a szerző kifejezetten úgy értelmezi, hogy Washington Kína megfékezésének ürügyén európai – és ezen belül francia – stratégiai érdekeket is sértett, miközben Macron lobbija érdemi eredmény nélkül maradt. Idesorolja az AUKUS-ügyet is, amely Franciaország számára nem pusztán üzleti veszteség, hanem a stratégiai autonómia egyik alapját jelentő fegyverexportmodellt sújtó csapás,  

• Látványosan visszaesett az afrikai befolyás, főként a katonai jelenlét zsugorodott, ami Franciaország nemzetközi súlya csökkenésének legkézzelfoghatóbb jele.  

Persze mindez nem pusztán Macron hibája, hanem struktúraváltás: a világgazdasági és geopolitikai súlypont Ázsiába tolódott, a kínai–amerikai verseny nem a hidegháborús, blokkos logikát követi, ezért Franciaország elveszítette a kiegyensúlyozó közvetítői szerepét, mindeközben Franciaországot az EU-n belüli kényszerek is korlátozzák, mert a belső uniós törésvonalak (különösen Oroszország megítélése) olyan helyzetetteremtenek, ahol Párizs nem tudja következetesen a saját, klasszikus stratégiai érdekeit érvényesíteni anélkül, hogy az EU egységét kockáztatná. Vagyis hiába marad viszonylag stabil a kínai–francia viszony, Franciaország nem képes befolyásolni az EU–Kína-kapcsolat alakulását.  

„Új jégtörők” Európában: a patrióta-szuverenista erők és a kínai pragmatikus remény 

Amikor Kína Európára tekint, nem kormányokat és hagyományos diplomáciai csatornákat keres, hanem belső politikai erővonalakat. Pekingben egyre világosabban látják, hogy  

az EU egységes Kína-politikája mögött nincs stabil stratégiai konszenzus, az inkább egy ideiglenes, elitvezérelt irány, amely könnyen módosulhat, ha az európai belpolitikai erőtér átalakul.  

Ebben a keretben jelennek meg a szerző által szélsőjobbnak nevezett, de a kínai elemzésben inkább patrióta, szuverenista vagy rendszerkritikus pártok mint potenciális „jégtörők”. 

Peking nem ideológiai szövetségesként és nem is „Kína-barát” pártokként tekint ezekre. A kínai logika sokkal technokratikusabb: ezek a politikai formációk jellemzően kritikusabbak az Egyesült Államokhoz való automatikus igazodással szemben, óvatosabbak a szankciós politikával kapcsolatban és hangsúlyosabban beszélnek a nemzeti gazdasági érdekekről, az iparvédelemről és az energia-, illetve kereskedelempolitikai pragmatizmusról. 

Önmagában az, hogy ezek a pártok megkérdőjelezik a „értékalapú külpolitika” kizárólagosságát, repedést üt a jelenlegi EU–Kína-narratíván. 

Szong Lu-cseng ezen a téren nem vár gyors vagy automatikus fordulatot. A „jégtörés” nála nem látványos diplomáciai nyitást jelent, hanem a politikai diskurzus lassú eltolódását. Ha az európai politikai térben erősödnek azok a hangok, amelyek szerint Kínát nem lehet pusztán biztonsági fenyegetésként kezelni, akkor az EU-szintű döntéshozatalban is nő a mozgástér a kompromisszumos, gazdasági alapú együttműködés irányába. Már az is stratégiai nyereség Peking számára, ha nem minden Kína-ügy válik automatikusan „értékharccá” vagy „biztonsági kérdéssé”. 

De nem pusztán elméleti lehetőségként beszél ezekről az „új jégtörőkről”, hanem konkrét példát is megnevez, méghozzá Magyarországot. Szerinte hazánk azon kevés uniós tagállam közé tartozik, amely a fokozódó nyugati politikai és reputációs nyomás ellenére következetesen képes volt pragmatikus, gazdasági racionalitásra épülő kapcsolatot fenntartani Kínával. Ez pedig nem ideológiai állásfoglalás, hanem tudatos nemzeti érdekérvényesítés:  

Budapest képes volt elválasztani a geopolitikai retorikát a gazdasági együttműködés konkrét hasznaitól, és ezzel alternatívát kínál a konfrontatívabb brüsszeli fősodorral szemben. 

Az elemzése zárásában óvatos, de egyértelmű következtetésre jut: Kína ma nem Franciaországra, nem Németországra és nem az EU-ra mint egységes geopolitikai szereplőre épít, hanem az európai belpolitikai pluralizmusra.  

A patrióta és szuverenista erők megerősödése szerinte nem Kína-barát fordulatot, hanem a konfrontáció fékeződését hozhatja.  

Peking szemszögéből ez már elegendő ahhoz, hogy a kapcsolatok elinduljanak egy lassú, technikai és gazdasági jellegű újranyitás felé – még akkor is, ha az EU továbbra sem válik valóban önálló geopolitikai szereplővé.