A brit kormány stratégiája pragmatikusnak tűnik: visszatagozódni az EU gazdasági vérkeringésébe az autó- és az élelmiszeripar területén, ahol haszon van, de távol maradni onnan, ahol kötelezettségek lennének. A védelmi ipari pénzek körüli tárgyalások megfeneklése azonban rávilágított a mazsolázás stratégiájának határaira. 

Keir Starmer miniszterelnök friss bejelentése, miszerint az Egyesült Királyság a nemzeti érdekei mentén szorosabban igazodna az Európai Unió egységes piacához, látszólag szakítás ezzel a doktrínával. A brit vezetés felismerte, hogy az önálló szabályozás GDP-veszteséget és inflációs nyomást okoz.  

Nincs meg a két légy egy csapásra 

A stratégiájuk leglátványosabb tesztje a védelmi ipar volt. London célkeresztjében a Security Action for Europe (SAFE) program állt, amelyen keresztül az EU jelentős forrásokat mozgósít a hadiipar fejlesztésére. 

Úgy gondolták, hogy mivel ők adják Európa egyik legerősebb hadseregét, ezért jár nekik a hozzáférés a fejlesztési pénzekhez, politikai integráció nélkül. A tárgyalások elakadása azonban azt jelzi, az EU ezt máshogy gondolja. Vagyis a SAFE esete bebizonyította, hogy a brexit utáni brit remény, miszerint tisztán gazdasági alapon, kötelezettségek nélkül lehet válogatni az uniós előnyökből, puszta illúzió. Bár a hivatalos visszalépést az egységes piacra továbbra is kizárják, rájöttek, hogy annak előnyeit vagy a teljes körű tagsággal, vagy a jelentős mértékű kötelezettségekkel tudják csak kihasználni. 

A kényszer nagy úr 

Míg a BAE Systemsre támaszkodó hadiipar diktálni próbált, azokban a szektorokban, ahol a brit gazdaság padlón van, kénytelenek voltak meghátrálni. A fordulat közvetlen kiváltó oka a munkaerőhiány és a kereskedelmi adminisztráció költségei voltak. 

Nem elég, hogy az egészségügy és a mezőgazdaság munkaerőhiánnyal küzd, egyre nő a képzett uniós dolgozók elvándorlása, a pótlásuk pedig nagyon nem egyszerű. 

A munkaerőhiány megszüntetése és az infláció letörése érdekében megállapodás született az élelmiszer- és agráripari szabványok harmonizációjáról.   

Ezen a téren tehát a brit kormány kénytelen volt átvenni az uniós szabályokat, csökkentve ezzel a határellenőrzéssel járó terheket. 

Szintén a kényszer szülte a karbonvámok körüli együttműködést, hogy a brit vállalatok mentesüljenek az EU-s különadók alól. 

Ez a visszatérés az uniós normákhoz a gazdasági realitás kényszerű beismerése. 

Mit jelent ez az EU-nak? 

A brit mazsolázgatás kudarca és a kényszerű harmonizáció kettős hatással van az EU gazdaságára. Bár az uniós exportőrök számára ez a fordulat gazdasági lehetőséget jelent, megvannak a határai. 

Mivel a britek kénytelenek voltak feladni az önálló szabályozási álmaikat az élelmiszeriparban, és átvenni az EU-s agrár- és ipari szabványokat, megszűnik a kettős gyártás. A brit piacra termelő kkv-knak most az új SPS-szabályozásokra, azaz az élelmiszer-biztonsági, az állat- és növényegészségügyi szabályokra kell figyelniük, amelyek gyakorlatilag megegyeznek az uniósokkal. 

A SAFE kudarca és az unióhoz való szelektív közeledés azonban nem jelent teljes nyitást, a munkaerőpiac például zárva marad az EU-s polgárok előtt, így a szolgáltatások exportja és a munkavégzési célú kiküldetések továbbra is nehézkesek lesznek. 

Az izoláció ára 

London esete intő jel minden gazdaságpolitikai stratéga számára. A szigetország vezetése ugyanis későn ismerte fel, hogy az önálló szabályozás egy integrált régióban nem szuverenitást, hanem versenyhátrányt okoz. Azt hitték, hogy az indiai és amerikai kereskedelmi megállapodások pótolhatják a hozzájuk legközelebbi és legnagyobb felvevőpiacot. 

A SAFE-tárgyalások kudarca pedig arra világít rá, hogy a konnektivitás csak kölcsönös előnyök mentén működik. Nem lehet elszigetelődni, majd megpróbálni csak a profitábilis elemeket visszacsatolni a rendszerbe.  

Az izoláció költséges, az összekapcsoltság viszont profitot termel, feltéve, ha nem csak a mazsolát akarjuk kienni a kalácsból. 

Fotó: Wikimedia Commons 

Kapcsolódó: