A Financial Times hasábjain megjelent véleménycikk szerint könnyen lehet, hogy az idén találkozunk egy statisztikai furcsasággal, ugyanis kis szerencsével Afrika gazdasági bővülési üteme felgyorsul, így várhatóan gyorsabban növekszik majd, mint Ázsia.

Ha az 54 afrikai gazdaságnak sikerül felülmúlnia ázsiai társaikat, ez lenne az első alkalom a modern történelemben. Ahhoz, hogy ezt elérjék, átlagosan valamivel gyorsabban kell növekedniük, mint tavaly.  

Tavaly a szudáni polgárháború, a szaharai felkelések és a madagaszkári, valamint a Bissau-guineai puccsok ellenére a szubszaharai Afrika várhatóan körülbelül 4,1 százalékos növekedést ér el. Az IMF szerint ez 4,4 százalékra gyorsulhat, mivel a gazdaságok továbbra is élvezik a gyenge dollár előnyeit – ami kedvező az adósságok kifizetésének csökkentése és az inflációs nyomás enyhítése szempontjából – és a magas nyersanyagárak (arany, réz) hatását. Ugyanakkor az IMF előrejelzése szerint, ahogy a kínai gazdaság gyengélkedik, Ázsia gazdaságainak bővülése az idén körülbelül 4,1 százalékra lassulhat. Vagyis a két kontinens megelőzheti egymást a növekedésben. Még ha ez nem is történik meg 2026-ban, a demográfiai adatok és a különböző fejlettségi szakaszok miatt erre van esély a későbbiekben.  

Ez nem meglepő, mivel a szegény országok számára sokkal könnyebb gyorsan növekedni, mint a gazdagabbaknak, hiszen alacsonyabb szinten van a kiindulási pontjuk.

A korábban elszegényedett Kína több mint négy évtizede, Teng Hsziao-ping reformjai óta rohamléptekkel bővül. Az évente átlagosan közel 10 százalékos bővüléssel a kínai gazdasága – amely Ázsia növekedésének legnagyobb motorja, és így a jelenlegi lassulás legnagyobb okozója – az 1978-as 150 milliárd dollárról körülbelül 20 ezermillárdra nőtt. Ma a gazdasága hétszerese Afrikáénak, miközben a lakosságuk nagyjából azonos. De ahogy az ország közeledik a magas jövedelmű státuszhoz (és ahogy a munkaereje öregszik és csökken), a korábbi gyors ütemű növekedés már nem lehetséges.  

Jó lenne azt mondani, hogy Afrika ezzel ellentétes irányban halad, de a kontinens inkább csak egy helyben topog.

A századfordulón gyorsabban növekedett, amikor Kína hatalmas nyersanyagigénye és afrikai infrastrukturális beruházásai 5 százalékos növekedést eredményeztek a kontinensen. Ez váltotta ki az Afrika felemelkedéséről szóló túlfűtött narratívát. Azóta azonban a magas eladósodottság, a rossz politikák, a korrupció, a konfliktusok és a globális sokkhatások hatására a megtakarítási ráta alacsony maradt, az Afrikába áramló tőke mennyisége pedig nem elegendő a növekedés ösztönzéséhez. A külföldi befektetőket elriasztották a kontinensen tapasztalható kockázatok és a méretbeli problémák, tekintve, hogy a 3 ezermilliárd dolláros gazdaság 54 országra van felosztva.  

Az átlagok azonban torzítják a képet, hiszen néhány ország stabil, sőt figyelemre méltó fejlődést ért el. Elefántcsontpart az elmúlt 15 évben 6–7 százalékos növekedést könyvelhetett el, miközben kilábalt a polgárháborúból a gazdasági diverzifikáció mellett.

Az országnak minden esélye megvan arra, hogy az olajból és a gázból származó bevételeit felhasználva 2035-re a felső közepes jövedelmű országok közé kerüljön. Ezenkívül Etiópia, Ghána, Mauritius, Ruanda és Szenegál is évek óta jelentős növekedést ért el, a polgárháborúk, a politikai válságok és az adósság-nemfizetés ellenére.  

Az IMF szerint jövőre a 20 leggyorsabban növekvő gazdaság legalább fele afrikai lesz. Bár a két legnagyobb, Egyiptom és Nigéria vélhetően nem kerül fel erre a listára, mindkettő megközelítheti a kontinens átlagát, ellentétben Dél-Afrikával, a harmadik nagy gazdasággal.

A 4-5 százalékos bővülés nem túl erőteljes, ráadásul ennek több mint 2 százaléka a népesség emelkedésével magyarázható, így az egy főre jutó növekedés mindössze 2-3 százalék, ami nem elegendő az ázsiai stílusú átalakulás megismétléséhez. Ehhez legalább 7 százalékos tartós bővülésre lenne szükség. Persze ez is előfordulhat, csakhogy sok afrikai gazdaságban hiányoznak az ipari fellendüléshez szükséges alapok: az energia, az infrastruktúra és a megfelelően képzett lakosság. Az automatizálás és a mesterséges intelligencia korában sem biztos, hogy az intenzív gyártás jelenti a fejlődéshez vezető utat. 

Mivel várhatóan 2050-re minden negyedik ember afrikai lesz, így a világnak reménykednie kell a kontinens sikerében. Nem beszélve arról, hogy a munkaképes korúak száma meghaladja majd Kína és India együttes népességét. 

Kína már mozgolódik 

Kína külügyminisztere, Vang Ji szerdán megkezdte éves, január 12-ig tartó afrikai körútját, amelynek középpontjában a kelet- és dél-afrikai stratégiai kereskedelmi hozzáférés áll, mivel Peking igyekszik biztosítani a legfontosabb szállítási útvonalakat az erőforrás-ellátás biztosítása érdeklben. 

Először Etiópiába, Afrika leggyorsabban növekvő nagy gazdaságába utazik, majd Szomáliába, amely hozzáférést biztosít a legfontosabb globális szállítási útvonalakhoz a Vörös-tengeren.  

Aztán Tanzánia következik, amely összeköti az ásványkincsekben gazdag Közép-Afrikát az Indiai-óceánnal, valamint Lesotho, amelyet az amerikai kereskedelmi intézkedések sújtanak. 

Peking célja, hogy sorra vegye azokat az országokat, amelyeket Hszi Csin-ping elnök az Egy övezet, egy út kezdeményezés (BRI) modellpartnereinek tart, és hogy bővítse az exportpiacát, különösen az olyan, egyre gazdagabb államokban, mint Etiópia, ahol az IMF 7,2 százalékos növekedést jósol az idei évre. 

Kína a világ legnagyobb hitelezője, és az afrikai infrastruktúra finanszírozása terén egyre nagyobb versenyben van az Európai Unióval, mivel a pandémiás időszakban adósságproblémákkal küzdő országok most inkább befektetéseket keresnek, mint hiteleket. 

Tavaly Vang Ji Namíbiába, a Kongói Köztársaságba, Csádba és Nigériába látogatott. Az idei, szomáliai látogatása az 1980-as évek óta az első lesz egy kínai külügyminiszter részéről, és várhatóan diplomáciai lökést ad Mogadishunak, miután Izrael lett az első ország, amely hivatalosan elismerte a szakadár Szomáliföldi Köztársaságot, az 1991-ben függetlenségét kikiáltó északi régiót. 

Peking, amely decemberben, Izrael bejelentése után megerősítette támogatását Szomália iránt, szívesen erősítené befolyását az Ádeni-öböl környékén, a Vörös-tenger bejáratánál, amely a Szuezi-csatornán keresztül Európába tartó kínai kereskedelem számára létfontosságú folyosó. 

Tanzánia központi szerepet játszik Peking tervében, amelynek célja az Afrika hatalmas rézkészletéhez való hozzáférés. Ennek keretében kínai cégek újítják fel a Tazara vasútvonalat, amely az országon keresztül Zambia felé halad. Li Csiang novemberben történelmi jelentőségű látogatást tett Zambiában, amely 28 év óta az első kínai miniszterelnöki látogatás volt. 

A vasútvonalat az Egyesült Államok és az Európai Unió által támogatott Lobito-folyosó ellensúlyának tekintik, amely Zambiát Angolán és a Kongói Demokratikus Köztársaságon keresztül köti össze az Atlanti-óceán kikötőivel. 

Vang Ji Lesothóba tett látogatásával azt szeretné hangsúlyozni, hogy Peking a szabadkereskedelem élharcosa. Tavaly Kína vámmentes piaci hozzáférést biztosított az afrikai ország 19 ezermilliárd dolláros gazdaságához, teljesítve ezzel Hszi Csin-ping kínai elnöknek a 2024-es kínai–afrikai együttműködési csúcstalálkozón tett ígéretét. Lesotho a világ egyik legszegényebb országa, amelynek a GDP-je alig haladja meg a 2 milliárd dollárt, mégis az egyik leginkább érintett volt Donald Trump vámtarifáiban: az Egyesült Államokba irányuló exportjára 50 százalékos illetéket vetettek ki. 

Afrika megkerülhetetlen 

Nem véletlen a kontinensért kibontakozó nagyhatalmi verseny, hiszen gazdasági értelemben egy gyorsabban növekvő Afrika új felvevőpiacot jelenthet az európai ipar és szolgáltatások számára, különösen akkor, amikor Európa saját növekedési potenciálja korlátozott. Emellett kulcsszereplő lehet az ellátási láncok átalakításában: az EU számára vonzó alternatívát kínálhat Ázsiával szemben a nyersanyag-kitermelésben, az energiaellátásban és hosszabb távon egyes feldolgozóipari tevékenységekben. A zöldátmenet szempontjából különösen fontosak az afrikai kritikus ásványkincsek, valamint a kontinens megújulóenergia-potenciálja.  

Biztonságpolitikai értelemben Afrika fejlődése szorosan összefügg Európa stabilitásával. A tartósan alacsony növekedés, az állami kapacitások gyengesége és a gyors népességbővülés növeli a konfliktusok, a kormányválságok és a terrorizmus kockázatát, különösen Észak- és Szubszaharai Afrikában.   

Geopolitikai értelemben a kontinens az egyik fő terepe a nagyhatalmi versengésnek. Kína gazdasági jelenléte, Oroszország biztonsági befolyása és a Közel-Kelet növekvő szerepvállalása pedig mind szűkíti Európa mozgásterét. Ha az afrikai növekedés nem párosul erősebb európai gazdasági és politikai jelenléttel, az EU könnyen perifériára szorulhat a saját szomszédságában. Ugyanakkor a jelenlegi trendek lehetőséget kínálnak arra, hogy Európa ne pusztán segélyezőként, hanem beruházóként, technológiai és intézményi partnerként jelenjen meg a kontinensen.  

Kapcsolódó:

Borítókép: Mesterséges intelligencia (ChatGPT) segítségével készült