A Maduro-rezsim villámgyors megdöntése, a szövetségesekkel szembeni burkolt fenyegetések és az erőforrásokhoz való hozzáférés nyers logikája egy olyan külpolitikai doktrínát rajzol ki az Egyesült Államokban, amelyben az erő, a gazdasági kényszer és a gyors eredmény fontosabb, mint a szabályok, az intézmények vagy a hosszú távú stabilitás. Trump szemére azonban nem lehet azt vetni, hogy nem szólt előre: végig nyílt lapokkal játszott.
Miután Washington január elején látványos és precedensértékű lépéssel lecsapott Venezuelára, egyértelművé tette: az ott alkalmazott külpolitikai logikát nem kivételes eszköznek, hanem általános módszernek tekinti. Donald Trump azonnal jelezte, hogy ezt a stratégiát más térségekben is kész alkalmazni, Kubát, Kolumbiát és Grönlandot említve olyan helyekként, ahol Washington – saját megfogalmazása szerint – „segíteni” kíván. (Ez a megközelítés valóban a Monroe-doktrína modernizált változata, a Donroe-doktrína: az Egyesült Államok fenntartja magának a jogot, hogy saját féltekéjén – és szükség esetén azon túl is – közvetlenül beavatkozzon, ha gazdasági, energetikai vagy biztonsági érdekei sérülni látszanak.) A Nicolás Maduro venezuelai elnök elfogásával végződő amerikai rajtaütés egyszerre küldött rendkívül erős figyelmeztetést szövetségeseknek és ellenfeleknek: az Egyesült Államok kész szuverén államok belügyeibe is közvetlenül beavatkozni, amennyiben az adott vezetőt amerikai érdekekre és biztonságra nézve fenyegetésnek minősíti. Trump a Maduro elfogását bejelentő sajtótájékoztatón nyíltan ki is mondta, mik vezérlik második ciklusának külpolitikáját: „A jövőt a kereskedelem, a terület és az erőforrások védelmének képessége fogja meghatározni, amelyek a nemzetbiztonság szempontjából alapvető fontosságúak. Ezek azok a vastörvények, amelyek mindig is meghatározták a globális hatalmat”. A gondolatmenet nem új Trump politikájában, de ritkán fogalmazta meg ennyire nyersen és ilyen nyilvánvaló jelek kíséretében.
A venezuelai akció egy látványos ívbe illeszkedik: a Trump második ciklusa során eddig Szomáliában, Nigériában, Szíriában, Irakban és Iránban végrehajtott csapások, valamint a nemzetközi vizeken alkalmazott katonai nyomásgyakorlás egy mind agresszívebb külpolitikai stílus állomásai voltak. Közös nevezőjük, hogy esetükben az amerikai érdekértelmezés minden más szempontot – multilaterális és szövetségi egyeztetést, nemzetközi jogi normákat, vagyis általában a Trump számára is értelmezhetetlen „szabályalapú rendet” – maga alá rendelt.
Nem véletlen, hogy Kína és Oroszország árgus szemekkel figyeli a venezuelai eseményeket.
Maduro megbuktatását komoly precedensként lehet értelmezni a hatalmi politikában, és a globális versenytársak számára a lépés a nemzetközi rend átalakulásának határozott jele egy nyíltabban erőalapú, tranzakcionális irányba, beleértve a nagyhatalmi érdekszférák globális és újbóli kialakulását. Ez az értelmezés illeszkedik ahhoz a tágabb diskurzushoz, amelyben Magyarország is aktívan részt vesz, és amely Trump külpolitikáját tudatos rendszerváltási kísérletnek, a posztliberális világrend szándékos lerombolásának tekinti.
Miközben Maduro tárgyalása megkezdődött egy New York-i bíróságon, Trump már a következő lehetséges célpontokról beszélt. Kuba különösen kiszolgáltatott helyzetbe került, miután Caracas kiesésével elveszítette legfontosabb gazdasági és energetikai támaszát. Az elnök ugyanígy figyelmeztette Gustavo Petro kolumbiai elnököt is, nyers és személyeskedő szavakkal jelezve, hogy könnyen ő következhet a sorban. A legnagyobb nemzetközi visszhangot ugyanakkor Grönland említése váltotta ki. Trump egyértelműen kijelentette: „Nemzetbiztonsági szempontból szükségünk van Grönlandra”. Bár ez provokatívnak tűnik, stratégiai szempontból illeszkedik az Egyesült Államok sarkvidéki érdekeinek erősödéséhez, különösen az orosz és kínai jelenlét növekedésének fényében. Dánia miniszterelnökének azonnali elutasítása, Brüsszel bágyadt tiltakozása – miszerint az Egyesült Államoknak nincs joga annektálni dán területeket – jogilag evidens, politikailag azonban már kevéssé hatja meg Washingtont. Bár egy közvetlen amerikai katonai akció egy sarkvidéki NATO-terület ellen továbbra is valószínűtlennek tűnik, Trump eszköztára jóval szélesebb a fegyveres beavatkozásnál. Második ciklusában eddig is következetesen alkalmazta a kereskedelmi szankciókat és vámokat politikai nyomásgyakorlásként, legyen szó riválisokról vagy szövetségesekről, ami a gazdasági kényszerítés amerikai doktrínájának nyílt felvállalását jelzi. A venezuelai akció – amelyet szövetségesi egyeztetés nélkül és a várható következmények menetrendje nélkül hajtottak végre – véglegessé tette azt a képet, hogy az elnök először cselekszik, és csak utána foglalkozik a részletekkel. Ám ez tudatos kormányzási stílus, amelynek a kockázatait és a következményeit immár a teljes nemzetközi rendszer kénytelen számításba venni.
Beolajozva
Mindez a hidegháború utáni amerikai külpolitikát meghatározó „új világrend” talán legnyilvánvalóbb elutasítását jelenti. Az 1990-es évektől kezdve az egymást követő washingtoni adminisztrációk – eltérő lelkesedéssel ugyan, de – alapvetően a szövetségi rendszerekre, a multilaterális intézményekre és az Egyesült Államok által vezetett nemzetközi együttműködésre építették globális stratégiájukat, legyen szó az ENSZ-ről, a NATO-ról vagy a G20-ról. Trump második ciklusában ez a törekvés látványosan eltűnt. A venezuelai akció egyoldalú volt, szövetségi egyeztetés nélkül, utólagos magyarázatokkal. Az alkalmazott modell sokkal inkább emlékeztet egy klasszikus gyarmati logikára, amelyben az Egyesült Államok formálisan elismeri más országok függetlenségét, ugyanakkor gazdasági kényszerrel, politikai nyomásgyakorlással és szükség esetén katonai erővel érvényesíti saját dominanciáját.
Ez a megközelítés viszont már nem a rendszerszintű stabilitásban, hanem a gyors, azonnali eredményekben érdekelt.
Trump soha nem is próbálta elrejteni azt az összekötő elemet, amely a különböző célpontokat és beavatkozásokat egységes keretbe rendezi: a gazdasági dominancia kérdését. Az elnök és Marco Rubio külügyminiszter egyaránt világossá tették, hogy Washington stratégiai érdeke nem merül ki egy „barátságosabb” rezsim létrejöttében Caracasban, hanem kifejezetten az Egyesült Államok hozzáférésének biztosítására irányul Venezuela olajkészleteihez. Ezek a készletek a becslések szerint a globális kínálat mintegy 17 százalékát teszik ki, és a világ legnagyobb tartalékai közé tartoznak. Trump nyíltan beszélt arról, hogy amerikai vállalatok építhetik újjá az évtizedek óta lezüllesztett venezuelai energia-infrastruktúrát, ami egyszerre utalt az amerikai tőke dominanciájára és arra a feltételezésre, hogy a venezuelai profittermelés politikai stabilitást is eredményez majd. Ez az érvelés szorosan illeszkedik Trump régóta hangoztatott elképzeléséhez az „üzleti alapú külpolitikáról”, amelyben az államközi kapcsolatok kvázi vállalati logikával működnek.
Ebben a kontextusban azonban Venezuela a kirakós egyetlen kis darabja csupán. Maduro eltávolítása nem vegytiszta külpolitikai akció volt, hanem egy sokkal szélesebb, rendszerszintű amerikai stratégia része, amely a globális energiarend és a dolláralapú világgazdaság megingására adott válaszként értelmezhető. A hangsúly valójában nem Caracason, inkább Rijádon, Pekingen és Teheránon van: Venezuela ebben az olvasatban csupán eszköz, geopolitikai biztosíték arra az esetre, ha a Közel-Kelet kicsúszna Washington ellenőrzése alól.
Mit jelent ez pontosan? Az Egyesült Államok Maduro elfogásával és Venezuela „ideiglenes” irányításának átvételével de facto ellenőrzést szerez a világ legnagyobb olajkészlete felett. E fejlemény jelentősége messze túlmutat a rövid távú piaci reakciókon. Bár az elemzők szerint a globális olajárak azonnali hatása mérsékelt maradhat – Venezuela jelenleg mindössze a globális termelés körülbelül egy százalékát adja, a napi exportja pedig nagyjából 900 ezer hordó –, a stratégiai következmények hosszú távon azonban radikálisan átalakíthatják az energiapiaci erőviszonyokat. A kulcskérdés az, hogy az amerikai beavatkozás lehetővé teszi-e Washington számára a globális árazási hatalom visszaszerzését egy olyan időszakban, amikor a hagyományos „petrodollárpaktum” látványosan repedezni kezdett. Az 1970-es évek óta fennálló egyezség – amerikai katonai védelem a Közel-Keleten, cserébe kizárólag dollárban elszámolt olajkereskedelem – mára nem magától értetődő. Az Öböl menti országok diverzifikálnak, közelednek Kínához, a BRICS-hez, és egyre kevésbé idegenkednek attól, hogy az energiahordozók egy részét jüanban árazzák. Ez a folyamat közvetlen fenyegetés az amerikai gazdasági hegemóniára, mivel a dollár globális keresletének egyik legfontosabb pillére a világ legfontosabb exportterméke, az olaj kereskedelme.
Ebben az összefüggésben Venezuela a stratégiai „B terv”. Ha a Közel-Kelet politikailag megbízhatatlanná válik, az Egyesült Államoknak szüksége van egy teljes mértékben ellenőrzött, közeli, hatalmas kapacitású olajforrásra, amely garantáltan dolláralapon működik. Venezuela pontosan ezt kínálja. Trump nyilatkozatai – miszerint amerikai olajcégek milliárdokat fektetnének az infrastruktúra helyreállításába – ebbe a keretbe illeszkednek: nem humanitárius újjáépítésről, hanem egy stratégia újrapozicionálásáról van szó. A venezuelai nehézolaj felfuttatása egyfelől a globális kínálatot növelné, másfelől közvetlen versenyt teremtene a hasonló minőségű olajfajtákkal. Ez pedig már a piaci fegyver logikája: Washington nemcsak biztosítaná a saját ellátását,
hanem aktívan képes lenne árnyomást gyakorolni a rivális termelőkre, gyengítve azok pénzügyi és geopolitikai mozgásterét.
Különösen súlyos következményként lehet értelmezni azt az üzenetet, amelyet az akció a nemzetközi rendszer egészének küld. Maduro eltávolítása annak bizonyítéka, hogy a „szabályalapú nemzetközi rend” de facto megszűnt, és helyét egy nyers erőpolitikára épülő korszak vette át, amelyben a dollár hegemóniája megkérdőjelezhetetlen. A precedens különösen Irán szempontjából fenyegető, amely a világ harmadik legnagyobb olajtartalékával rendelkezik, és szintén aktívan részt vesz a dedollarizációs törekvésekben. Nem véletlen, hogy a venezuelai eseményeket közvetlenül követték Trump figyelmeztetései Teherán felé.
Fontos elem az is, hogy bár Kína Venezuela legnagyobb olajvásárlója, a venezuelai import a kínai teljes olajbehozatal kevesebb mint öt százalékát teszi ki. Peking tehát rövid távon könnyedén pótolhatja a kieső szállításokat Oroszországból vagy Iránból. Ez azonban nem gyengíti az amerikai lépés jelentőségét: a cél nem Kína azonnali ellátási zavarása, hanem
annak demonstrálása, hogy Washington kész erővel fellépni azok ellen, akik alternatív pénzügyi infrastruktúrákat építenek.
Venezuela tehát illeszkedik abba a történelmi mintázatba, amelyben azokat a vezetőket, akik nyíltan megkérdőjelezik a dollár dominanciáját az olajkereskedelemben, végül erőszakosan eltávolítják. Szaddám Huszein euróban denominált olajeladásai, Kadhafi pánafrikai aranydinárja és Maduro jüanalapú olajkereskedelme ugyanannak a geopolitikai vörös vonalnak az átlépését jelentették. A venezuelai elnök bűne így valójában nem a „narkoterrorizmus” volt, hanem az, hogy 2018 óta jüanban kereskedett Kínával, és reményei szerint a BRICS-rendszerhez csatlakozva részt akart venni egy alternatív fizetési infrastruktúra kiépítésében. A Trump-doktrína üzenete ebben az olvasatban brutális: a dedollarizáció szó szerint egzisztenciális kockázat azok számára, akik megpróbálják végrehajtani.
Éles teszt
Trump perspektívájából nézve a potenciális politikai nyereség óriási. Maduro megbuktatásának a sikere törvényszerűen arra ösztönzi az amerikai kormányzatot, hogy kiterjessze a nyomásgyakorlását Kubára vagy más, Washington által ellenségesnek minősített rezsimekre, és a lehető leggyorsabban megvalósítsa a teljes ellenőrzési tervét az amerikai kontinensen. Ugyanakkor egy elhúzódó instabilitás vagy gazdasági kudarc épp ellenkező hatást válthat ki, visszafoghatja a jövőbeli beavatkozási hajlandóságot.
A modell tehát élesben teszteli önmagát.
Ebben az értelemben Venezuela a labor, egy olyan kísérlet, ahol a katonai erő, a gazdasági érdek és a politikai nyomásgyakorlás egyszerre van jelen – és amelynek kimenetele meghatározhatja, meddig hajlandó és meddig képes Trump következetesen végigvinni a saját maga által meghirdetett tranzakciós világrend-változtató programot.
A váratlan venezuelai csapás ugyanakkor óhatatlanul felerősítette azokat a belföldi kritikákat is, amelyek szerint Trumpot jobban lefoglalja a külpolitikai erődemonstráció, mint az amerikai választók meggyőzése gazdaságpolitikájának teljesítményéről. Különösen fontos ez a nagyjából tíz hónap múlva esedékes félidős kongresszusi választások közeledtével. Washingtonban a republikánus elit – amely Trump második ciklusában már megszokta saját marginális befolyását az elnökre – túlnyomórészt felsorakozott mögé, míg a MAGA-tábor azon része, amely hagyományosan idegenkedik a külföldi katonai beavatkozásoktól, egyelőre visszafogottabb, kiváró álláspontra helyezkedett. Ez az egyensúly azonban törékeny. Amennyiben Venezuela gyors destabilizációba vagy gazdasági összeomlásba sodródik, a belső koalíció repedései is láthatóvá válhatnak. Az ügy az ENSZ-ben is nagy port kavart, a testület azonban az elmúlt években gyakorlatilag megbénult az ukrajnai és a közel-keleti konfliktusok kezelése során, az Egyesült Államok vétójoga pedig eleve minimálisra csökkenti annak az esélyét, hogy érdemi, kötelező erejű döntés szülessen. A multilaterális mechanizmusok tehetetlensége ebben az esetben is inkább megerősíti, semmint ellensúlyozza Trump megközelítését.
A venezuelai eseményekkel kapcsolatban tehát világos kép rajzolódik ki. Trump valóban „bekeményített”, de nem ad hoc módon és nem önkényesen. A saját maga által meghirdetett tranzakcionális, erőforrás- és dominanciaalapú külpolitikát viszi végig akkor is, ha ez a szövetségi rendszerek fellazulásához, a nemzetközi normák eróziójához és globális bizonytalanságokhoz vezet. A problémát alapvetően nem is ez okozza, inkább az, hogy a világ képes-e gyorsan és rugalmasan kezelni azokat a következményeket, amelyeket ez a következetesség elkerülhetetlenül maga után von.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Fehér Ház
