Bár a NATO-főtitkárnak méltán adták a Trump-suttogó becenevet, arra senki nem számított, hogy a végére annyira elhalkul, hogy már senki nem érti a szavát. A szövetség politikusai és katonai szárnya egyaránt mélyen hallgatnak az amerikai elnök grönlandi terveivel kapcsolatban – ez pedig igen rossz előjel a szigetre nézve. 

Egyes NATO-tagállamok bágyadt megbeszéléseket folytatnak egymással arról, miként lehetne Trumpot meggyőzni arról, hogy hagyja békén Grönlandot, és eszébe se jusson katonai erővel elfoglalni egy NATO-szövetségeshez, Dániához tartozó szigetet. Ami a szervezet vezetői pozícióban lévő politikusait illeti, meghökkentően nagy a csend. A zavart hallgatás oka érthető: egyfelől soha nem fordult még elő, hogy egy NATO-tagállam egy másik ellen fegyveres intervenciót tervezett volna, másfelől a világ legerősebb és legütőképesebb hadseregét irányító Egyesült Államok mindig is a szövetség első – és gyakorlatilag egyetlen – haderejének számít, amely ellen az összes többi tagország még egyesített erővel sem tehetne semmit.  

Ettől függetlenül a NATO politikai szárnyának mély csendje nemcsak különös, de már arra enged következtetni, hogy a szövetség még retorikai szinten sem képes kiállni Dánia jogai mellett. Nem reagált Trump Grönland megszerzéséről szőtt terveinek katonai vonatkozású részeire, sőt még egy hivatalos közleményt sem adott ki Dánia és Grönland szuverenitásának tiszteletben tartásáról.  

Egységről ilyen kontextusban nehéz beszélni. Mint arra a Financial Times rámutat: az egyébként mindig mindenhol jelen lévő, mindenre figyelmeztető, az orosz támadással naponta riogató szövetségi főtitkár, Mark Rutte látványosan távol tartja magát a problémától. Azzal ugyan minden európai vezető tisztában van, hogy az Egyesült Államok főszerepe a katonai szövetségben korlátozza a válaszlépések lehetőségeit, Rutte hallgatása sokak szerint csak Trump hitét erősíti abban, hogy az Egyesült Államok szuperhatalmi pozícióját bármikor és bármire használhatja – akár egy szövetséges ország annektálására is. Miután egy esetleges fegyveres válaszlépést maguk a szövetségesek is teljesen reménytelennek tartanak, a legtöbb európai vezető egy NATO-n belüli hivatalos fórum kezdeményezését sürgeti, hogy legalább megkísérelje megoldani a problémát. Rutte azonban eddig erre a felvetésre sem reagált érdemben. Márpedig a csend egy ennyire kiélezett helyzetben meglehetősen rossz ómen.  

Néma gyereknek…

Trump azzal az ürüggyel próbálja valamilyen módon az Egyesült Államokhoz csatolni Grönlandot, hogy a sziget védelmét – annak geopolitikai-stratégiai jelentősége ellenére – Dánia „szánalmas” módon próbálja megoldani, és nem is fektet be a biztonságába annak ellenére, hogy az orosz és kínai haditengerészeti aktivitás a sziget körül az utóbbi időben egyre fokozódik. Bár a Fehér Ház az elmúlt napokban tompított a katonai beavatkozás narratíváján, helyette elsősorban üzleti megoldásokra fókuszál a sziget megszerzése érdekében, a történtek alaposan feladják a leckét a NATO politikai vezetésének. Rutte egy olyan, precedens nélküli helyzetben találta magát, amikor éppen a szövetség alappillérre, a kollektív védelem elvét kimondó 5. cikkely nem ér fabatkát sem. Feltűnő hallgatása ebből a zavarból származik, vagyis valószínűleg fogalma sincs, mit kellene csinálni vagy mondani egy olyan szituációban, amikor a világ legerősebb hadserege egy szövetséges tagállamot fenyeget meg (nem is annyira) burkoltan.  

Ugyanakkor valamilyen közös, valamennyi tagállamot bevonó párbeszédet valóban kellene kezdeményeznie. A Trump-suttogó becenevet kapó főtitkár csendje már több annál, mint amit logikusan („mindenáron el kell kerülni, hogy Trump ideges legyen”) meg lehet magyarázni. Ha nem teszi, az csupán azt üzeni Washingtonnak, hogy helyes logika mentén gondolkodik, az erő nyelve pedig immár a világ legfontosabb katonai szövetségének kőbe vésettnek hitt szabályait is felülírja. 

Dánia hosszú idő után hirtelen új kommunikációs stratégiát választott: míg eddig az „apudiplomáciának” megfelelően arra kérte az európai tagállamokat, hogy (saját magához hasonlóan) lehetőleg ne véleményezzék és reagálják túl Trump fenyegetőnek ható üzeneteit, most a lehető leghangosabban ad hangot mély aggodalmának. Mette Frederiksen miniszterelnök úgy látja, a Fehér Ház nagyon is komolyan gondolja Grönland elfoglalását, egyben azt a meggyőződését is legérthetőbben kommunikálja, hogy amennyiben valóban sor kerül a fegyveres beavatkozásra, az a NATO összeomlását fogja eredményezni. A hirtelen feltörő frusztráció ilyen éles kifejezése többek szerint éppen Rutte hallgatásából adódik, amely arra enged következtetni, hogy a szövetség vezetése nem hajlandó felismerni vagy bevallani, hogy mi forog valójában kockán.  

Ami az Európai Unió elitjét illeti, sok mindent nem tehetnek: formálisan nincs közük a szövetséghez, így a szokásos és erőtlen, minden valós hátteret nélkülöző közleményeken és megszólalásokon kívül másra nem nagyon futja. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke ugyanazt mondogatja, amit mindig („a törvény erősebb az erőszaknál”), míg António Costa, az Európai Tanács elnöke szerint „semmit sem lehet eldönteni Dániáról és Grönlandról Dánia vagy Grönland nélkül”. Vagyis ugyanazt a szöveget halljuk, mint az ukrajnai háború esetében: egy kizárólag elméleti síkon komolyan vehető, valós erőt nélkülöző halk tiltakozást, amely teljesen figyelmen kívül hagyja a valós probléma mögöttes realitását.  

Toll és fegyver 

A NATO-szövetségesek – Franciaország, Németország, Olaszország, Lengyelország, Spanyolország és Nagy-Britannia – vezetői jobb híján közös nyilatkozatot adtak ki Dániával, amelyben leszögezték, hogy a szövetség tagjaiként kiemelt feladatuknak tekintik „a szuverenitás, a területi integritás és a határok sérthetetlenségének védelmét”. Ez ugyanakkor ismét nem több retorikai figyelmeztetésnél, a valóságban ugyanis éppen azt teszik, amit az eddigi „apudiplomácia” során mindig is: megpróbálják valamilyen ellentételezéssel elkerülni Trump haragját. Grönland esetében ez nem más, mint a felfokozott ígéret a sziget fegyveres védelmének megerősítésére, amelyet ilyen formában a NATO európai szárnya vállalna magára.  

Az ötlet naiv: Trump épp a szuverenitás fogalmát írja újra az amerikai nemzetbiztonsági érdekeknek megfelelően azzal, hogy egy biztonsági vákuumra hívja fel a figyelmet. A status quo nyelvezete (benne a jog, az integritás, a NATO-mechanizmusok és a kollektív biztonság kifejezésekkel) már nem sokat ér. Az elnöknek nem az a problémája, hogy Grönland nem elég védett, hanem az, hogy kié lesz az utolsó szó az Arktisznál egy amerikai–kínai–orosz háromszögben. E logika alapján pedig Európa nem szereplője a történetnek, csupán egy környezeti tényező. A tények valójában azt sugallják (és Rutte csendje is erre enged következtetni), hogy a NATO nem tud és nem is akar konfliktust vállalni Washingtonnal a saját tagjai védelmében. Ebből következően minden európai biztonsági fogadkozás már nem is suttogás, csupán halk háttérzaj Trump fülében.  

*** 

Kapcsolódó: 

 
Fotó: Fehér Ház