A Star Wars-beli 66-os parancs logikája nem pusztán az erőszakról szólt, hanem a kiválasztásról is. Ki marad a rendszer része és ki kerül azon kívülre? Trump új, ezúttal 66 szervezeti kilépést rejtő multilaterális politikája pontosan ezt a kérdést teszi fel újra.
A „66-os parancs” a Star Wars-univerzum technokrata rémálma: egy jogi alapon végrehajtott utasítás, amely egyetlen mozdulattal változtatott rendszert. Valójában a kivitelezésének adminisztratív jellege volt az, amitől igazán félelmetessé vált. Amikor Trump a napokban 66 nemzetközi szervezetből való kilépésről döntött, a logikája ugyanaz volt, mint SW-beli párjának: agresszív és szabályalapú leválás egy szabályalapú rendről. Az elnök „66-os parancsa” ugyan nem a multilaterális rend megsemmisítésére irányult, hanem annak újradefiniálására, a végeredmény azonban mindkét esetben azonos: a meglévő rend meggyengítésével, annak átformálásával új alapokra helyezni egy erőviszonyok uralta világot. A kritikusok ezt a multilateralizmus végének nevezik, de talán pontosabb volna úgy fogalmazni: a működőképes multilateralizmus aranykorának hirtelen lezárását látjuk. A hidegháború utáni időszakban létrejött intézmények jelentős része abból az előfeltevésből indult ki, hogy az amerikai részvétel örök és feltétlen. Trump szakított ezzel a tétellel. Az Egyesült Államok többé sem alapértelmezett finanszírozója, sem legitimálója nem lesz az elit által megfogalmazott vagy kreált globális ügyeknek.
Do or do not
Trump január 7-én aláírt határozata alapján az Egyesült Államok tehát kilép 66 nemzetközi szervezetből, egyezményből és ENSZ-testületből, amelyek a Fehér Ház álláspontját tekintve „ellentétesek az amerikai nemzeti érdekekkel”. A listán 35 nem ENSZ-szervezet és 31 ENSZ-intézmény szerepel, köztük a UNFCCC, az éghajlatváltozási keretegyezmény, valamint olyan testületek, mint a UN Women (nemi egyenlőséggel foglalkozó ügynökség) és a népesedési alap, a UNFPA. Washington indoklása szerint a lépések „véget vetnek az amerikai adófizetők finanszírozásának és részvételének olyan szervezetekben, amelyek a globalista programokat az amerikai prioritások elé helyezik, vagy amelyek a fontos kérdéseket nem hatékonyan kezelik, így az amerikai adófizetők pénzét más módokon lehetne elosztani a releváns küldetések támogatására”. Más szavakkal: Washington nem kíván részt venni olyan nemzetközi projektek és szervezetek finanszírozásában, amelyek társadalompolitikai kérdésekben számára nem megfelelő és normatív elvárásokat fogalmaznak meg.
A döntések hátterében egy tavaly februári elnöki utasítás állt, amely arra kötelezte a külügyminisztériumot, hogy vizsgálja felül az Egyesült Államok nemzetközi kötelezettségvállalásait, és tegyen javaslatot az ország érdekeivel ellentétesnek minősített szerződések és intézmények elhagyására. Marco Rubio külügyminiszter nyilatkozataiban hangsúlyozta, hogy ezek a szervezetek aránytalan pénzügyi terheket rónak az amerikai adófizetőkre, miközben korlátozzák az amerikai döntéshozatali autonómiát.
A legnagyobb csapást a multilaterális világra az éghajlatváltozási keretegyezmény faképnél hagyása jelenti. A UNFCCC jelenleg 198 országot fog össze – az Egyesült Államok elsőként csatlakozott az egyezményhez, a kilépésével pedig az egyetlen lesz, amely elhagyja azt. Ez a megállapodás biztosítja az intézményi hátteret a globális kibocsátáscsökkentési tárgyalásokhoz, valamint az olyan megállapodásokhoz, mint a párizsi klímaegyezmény, amelyből az Egyesült Államok szintén kilép (ennek jogi hatálybalépése a hónap végén várható).
A szakítás a gyakorlati klímapolitikai együttműködés szintjén is következményekkel járt és jár: az USA már részt sem vett a legutóbbi, Brazíliában tartott COP30 klímakonferencián, miközben a kormányzat folyamatosan a fosszilis energiahordozókhoz kapcsolódó kétoldalú megállapodásokat keres más államokkal. A kilépés jogi szempontból is érzékeny kérdés, mivel a UNFCCC-t az amerikai szenátus 34 évvel ezelőtt egyhangúlag ratifikálta. Az elemzők megosztottak abban, hogy egy későbbi elnök új szenátusi jóváhagyás nélkül visszaléptetheti-e az Egyesült Államokat az egyezménybe, vagy Trump döntése véglegesen megszakítja a jogfolytonosságot. (Az egyezmény szabályai szerint a kilépés egy évvel az ENSZ-hez benyújtott hivatalos értesítés után lép hatályba.) Egyesek a bejelentést az amerikai gazdasági és geopolitikai érdekek szempontjából hátrányosnak tartják, míg mások szerint a UNFCCC mára egyébként is elveszítette gyakorlati relevanciáját, az USA távozásával így végre új alapokra lehet helyezni a nemzetközi klíma-együttműködést.
This is the way
Az amerikai elnök politikája az elmúlt évben több multilaterális szervezetet állított célkeresztbe, beleértve a WHO-t, az UNESCO-t és az ENSZ Emberi Jogi Tanácsát, valamint a már említett párizsi klímaegyezményt. A folyamat mögött továbbra is az America First elve áll, amely szerint a nemzetközi együttműködéseknek egyértelmű hasznot kell hoznia az USA-nak, és amely ezzel a gondolattal párhuzamosan kritikusan szemléli a multilaterális intézmények költségeit, hatékonyságát és politikai irányultságát. A taktikainak tűnő visszalépés valójában része a stratégiai kivonulásnak egy olyan nemzetközi rendszerből,
amelynek a működését Washington sokáig alakítani akarta, mára azonban (jelenlegi formájában) az összeomlását okozza azzal, hogy önmagát mint tartópillért veszi ki a szerkezetből.
Trump abból a jogos feltevésből indul ki, hogy a multilaterális intézmények már nem semleges fórumok, hanem önálló politikai szereplők, amelyeknek saját politikai rendszerük és napirendjük van – gyakran az amerikai érdekek ellenében. A gondolatmenet nem új, de most először vált intézményesített kivonulási stratégiává. Hatalmas váltás ez ahhoz képest, amikor Washington még „szükséges rosszként” tekintett ezekre a szervezetekre.
Nemzetközi szinten a következmények kiszámíthatók, még akkor is, ha a folyamatok időigényesek lesznek. Az USA távoztával keletkező vákuum nem állandósul: kezdetét veszi egy bizonytalan kimenetelű, de annál aktívabb hatalmi újrarendeződés. Kína számára különösen nagy lehetőség ez egy sajátos stílusú szabályteremtésre, főleg a klímapolitikai és az azt övező intézményi kérdésekben. Más alternatíva nincs.
Az Európai Unió retorikájában ugyan a multilaterális rend védelmezőjeként lép fel, de a pénzügyi és politikai súlya önmagában nem elegendő az amerikai kivonulás ellensúlyozására.
Márpedig az utódlás kérdése a legérdekesebb a történetben. Ha ugyanis Kína valóban véghez viszi a tervét, azaz sorra elfoglalja az Egyesült Államok üresen hagyott helyeit, akkor Trump kivonulása csupán átruházza a jogkört másra, vagyis éppen azt az amerikai befolyást gyengíti, amelynek védelmében a döntés megszületett.
Az amerikai külpolitika ebben az értelemben nem izolacionista, inkább szelektív unilateralista. Az USA a helyén marad, ahol az erőviszonyok egyértelműen az ő javát szolgálják (például soha nem hagyná ott a Nemzetközi Valutaalapot, ahol a határozatok blokkolásához elegendő szavazati joga van), de elmegy onnan, ahol a kollektív döntések korlátozzák a mozgásterét. Az amerikai kilépések tehát két irányba vezethetnek: az adott szervezet vagy teljesen súlytalanná válik, vagy – ahogy fentebb említettük – más hatalmi szereplő lép a helyére, amely egyértelmű iránymódosítást von maga után. Nem anarchia ez, inkább visszatérés egy régebbi nemzetközi rendhez, ahol az együttműködés nem ideológia mantra, csupán eszköz volt.
Trump 66-os parancsa radikális és újraértelmező lépés. Nem zárja le a multilaterális korszakot, inkább feltételeket szab: vagy az ő vezetésével működik, vagy nélküle, utóbbi esetben valós lehetőségként számolva a teljes összeomlással. Ez a választási lehetőség az, ami a globális, eddig az Egyesült Államokra épülő intézményrendszert és a világpolitikai egyensúlyt a következő évtizedekre meghatározza. A galaxis egy erő háttérbe vonulásától még nem omlik össze, egyszerűen csak átrendeződik. A baj ott kezdődik, amikor ez az erő visszatér, immár a rombolás szándékával.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Fehér Ház
