Nem sikerült az eleve lehetetlen küldetés Dánia és Grönland külügyminiszterének, hogy az amerikai alelnökön keresztül gyakoroljanak nyomást Donald Trumpra: felejtse el az annektálásról szőtt terveit. Az EU külügyi főképviselője szerint ideje elkezdeni inni.
Az immár hetek óta tartó és egymásra torlódó washingtoni, koppenhágai és európai epizódokból meglehetősen egyértelmű kép rajzolódik ki: Trump Grönlanddal kapcsolatos annexiós ambíciói nem üres fenyegetések, nem is trollkodások, hanem egy szélesebb, Kínát és Oroszországot célzó nyers nagyhatalmi logikára épülő stratégia részei. A tervbe sem a NATO, sem az európai országok, sem maga Dánia és csatolt szigetének véleményét nem kalkulálták bele. Ahogyan Trump új, nem titkolt küldetésnyilatkozata megfogalmazza: „Szuperhatalom vagyunk, és úgy is fogunk viselkedni”.
A két európai külügyminiszter (szavakban) rendkívüli határozottsággal érkezett Washingtonba, egyetlen, mindkét ország miniszterelnöke által megfogalmazott üzenetet csomagolva az útra: „Grönland nem eladó – és nem is alku tárgya!”. Aztán amikor a találkozó után a Fehér Háztól nem messze látták őket idegesen cigarettázni, már lehetett tudni, hogy a meeting eredménye a nullával lehetett egyenlő.
Lars Løkke Rasmussen dán tárcavezető és grönlandi kollégája, Vivian Motzfeldt szerint közöttük és az Egyesült Államok között „alapvető nézeteltérés” áll fenn Grönland kérdésében. A találkozót az eredménytelenséget jelző diplomáciai közhelypanellel „őszintének és konstruktívnak” minősítették, ám
elismerték, hogy az álláspontok semmit nem közeledtek egymáshoz.
Egyetlen sikerként azt tudták felmutatni, hogy megállapodtak J. D. Vance alelnökkel és Marco Rubio külügyminiszterrel egy munkacsoport létrehozásában, amely így három résztvevővel „a további lehetőségeket fogja vizsgálni”. Trump külpolitikai tempóját (az elnök maga utalt határozottsága kapcsán a venezuelai eseményekre) és a találkozót követő szavait ismerve (megerősítette Grönland megszerzésére irányuló eddigi kijelentéseit), ez csupán porhintésnek tűnik, olyan látszattevékenységnek, amellyel a Fehér Ház a kompromisszumos megoldásra törekedés halvány ígéretével takarózhat, azonban a külügy- és a pénzügyminisztérium mellett már a Pentagon is utasítást kapott a különböző tervek kidolgozására Grönland annektálása kapcsán.
Az európaiak jobb híján továbbra is szavakkal küzdenek. Jens-Frederik Nielsen grönlandi kormányfő hangnemváltása különösen figyelemreméltó volt az elmúlt napokban: míg hónapokkal ezelőtt még a sziget függetlenedési szándékainak megfelelően az EU-tagságról mint távoli, irreleváns lehetőségéről beszélt, most már úgy fogalmaz, hogy
kényszerhelyzet esetén Grönland Dániát, a NATO-t és az Európai Uniót választja.
A geopolitikai önvédelmi reflex tehát felülírta egy szuverén és teljesen autonóm Grönland jövőbeli vízióját, ha úgy tetszik, a kormány két rossz közül a kevésbé fájdalmasat választaná akkor, amikor bebetonozná magának a Dán Királyság csatolt részének státuszát.
Trump elsődleges indoka az, hogy Dánia képtelen megfelelő védelmet biztosítani a szigetnek (így azt előbb-utóbb vagy Kína, vagy Oroszország fogja megszerezni), ezért az amerikai hadseregnek kell lépni, párhuzamosan azzal a szükségszerűséggel, hogy Grönland az Egyesült Államok részévé válik. A dánok érvelése szerint azonban az 1951-es átfogó védelmi megállapodás eleve lehetővé teszi az USA számára, hogy a területet fegyveres védelmi célokra használja (az amerikai katonai jelenlét jelenleg egyetlen bázisra és néhány száz katonára korlátozódik), ezt a képességét pedig Dánia áldásával bármikor bővítheti, így teljesen felesleges annektálással fenyegetőznie. Sőt, ha az megnyugtatja az elnököt, Dánia a NATO európai szárnyával karöltve tovább növelheti katonai jelenlétét és militáns beruházásait a szigeten. Ezzel párhuzamosan a két ország nem zárkózott el az elől sem, hogy a grönlandi ásványkincsek és ritkaföldfémek kitermelési és kereskedelmi jogát gyakorlatilag tálcán kínálja fel Trumpnak a biztonsági garanciákért cserébe. Vagyis az európaiak bármibe belemennének, hogy lebeszéljék az elnököt az erőszakos bekebelezésről – kivéve a sziget el- vagy feladását. Trump azonban pontosan az utóbbi lehetőségek egyikét akarja választani, ráadásul éppen a NATO-val indokolva. „A NATO sokkal félelmetesebbé és hatékonyabbá válik, ha Grönland az Egyesült Államok kezében van” – írta néhány órával a külügyminiszteri találkozó előtt, hozzátéve: „Bármi, ami ennél kevesebb, elfogadhatatlan”.
Provokatív lépések
Washingtonban már a törvényi hátteret készítik elő – mindkét oldalon. Egyfelől kétpárti kongresszusi kezdeményezés próbálja jogilag elzárni az utat egy NATO-tag elleni amerikai katonai fellépés finanszírozása elől, ezzel párhuzamosan pedig republikánus képviselők egy Grönland annektálását előkészítő törvényjavaslatot nyújtottak be. A dokumentum szövege nem kertel: aki a szigetet ellenőrzi, az kontrollálja az északi hajózási útvonalakat és az Egyesült Államok védelmi szférájának peremét, ebből a szempontból nézve pedig a nemzetközi jog, a helyi lakosság akarata és a NATO-szolidaritás mellékes részlet.
Trump maga sem igyekszik finomítani a képet. A Fehér Ház provokatív posztjainak már nincs sok közük a hagyományos diplomáciához, inkább pszichológiai nyomásgyakorlásnak hatnak, semmint párbeszédre hívásnak. A figyelmeztetéseket azonban az európaiak szándékosan nem veszik észre. Washington nem csinál titkot belőle, hogy számára a sziget „tulajdonlásának” a kérdése messze túlmutat bármilyen szövetségi rendszeren: az Északi-sarkvidék és az Észak-Atlanti-óceán közötti átjáró ellenőrzése, valamint a ritkaföldfémkészletek kulcsszerepe közvetlenül illeszkedik az elnök Kína-ellenes gazdasági és geopolitikai stratégiájába. Az Egyesült Államok egyszerre próbálja szűkíteni Peking mozgásterét az arktikus útvonalakon, a Panama-csatornán, az iráni és venezuelai olajexport átalakításán keresztül, miközben szankciókkal és vámokkal igyekszik a lehető legjobban meggyengíteni Kína energiaellátását. Ebben a kontextusban Grönland nem a cél, csupán egy eszköz – de olyan, amelynek ellenőrzését Trump száz százalékig saját hatáskörben akarja tudni.
A geopolitikai erejét egyre csak vesztő Európa mindeközben tehetetlen, reakciói közleményekben, nyilatkozatokban és óvatos odamondogatásokban merülnek ki –
a rettegés, hogy egy feldühödött Trump kivonja az amerikai katonákat a kontinensről, érezhetően nagyobb, mint a Grönland miatti aggodalom.
Néhány nagyobb tagállam kiáll Dánia mellett, de még ezt is nehéz konszenzusos válaszként jellemezni. A német példa különösen beszédes: Berlin néhány napja már Washingtonba küldte külügyminiszterét, hogy kipuhatolja Trump valódi szándékait, és alternatív megoldásokat (például egy közös NATO-missziót) javasoljon, a látogatás azonban a vártnál is gyászosabbra sikerült, a delegáció így üres kézzel és nem is titkolt aggodalommal tért haza. Az elnök pedig felpörgette kommunikációs offenzíváját, sőt éppen a NATO-tagoktól várja, hogy támogassák a tervét – a saját biztonságuk érdekében.
A kétségbeesést jól jelzi, hogy több európai állam, köztük Németország, Franciaország, Norvégia, Nagy-Britannia és Svédország „felderítő missziót” szervez a szigetre, amelynek hivatalos célja „az Északi-sarkvidék különleges körülményei közötti műveleti képesség elsajátítása és a védelmi szövetség jelenlétének megerősítése”, ami valójában egy erőtlen erődemonstráció Washington felé: az európaiak európai földként tekintenek Grönlandra, szívesen fogadnak amerikai katonákat a területen, de csak akkor, ha szövetségesként és nem hódítóként érkeznek. A dán külügy szintén a találkozó napján adott ki egy közleményt, amely szerint Dánia azonnal növeli a katonai jelenlétét Grönlandon.
Trump ezeket a próbálkozásokat szó szerint kigúnyolja. A németek felderítő missziója mindössze 13 katonát jelent, míg a dán „erősítésre” annyival reagált: néhány „kutyaszán” nem fogja megoldani a problémát. Felmerül a kérdés, hogy az EU-s egységet egyre inkább a saját szája íze szerint kezelő, centralizációs törekvéseibe fulladó Brüsszel mindeközben mit próbál meg tenni diplomáciai szinten az ügy rendezése érdekében – azzal a Washingtonnal, amely semmibe veszi és nem is nagyon akar szóba állni vele. Nem sokat. Ursula von der Leyen szűkszavúan nyilatkozva ismételgeti önmagát és az ukrajnai háború kapcsán megszokott paneljeit: az EU tiszteletben tartja Grönland akaratát és kívánságait, Grönland pedig számíthat a támogatására. Ennél sokkal beszédesebb és őszintébb volt Kaja Kallas, az unió Washington által levegőnek nézett külügyi főképviselője, aki éppen az amerikai találkozó napján egy zárt körű találkozón csupán annyit mondott: tekintve a világ jelenlegi állapotát, talán itt az ideje elkezdeni inni.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Fehér Ház
