Friedrich Merztől azt várták, hogy ő lesz az a kancellár, aki végre kivezeti Németországot a fiskális önkínzásból és a gazdasági bénultságból. Az adósságfék feladása valóban történelmi fordulat volt – csak éppen nem arra, amerre kellett volna.
Olaf Scholz után Friedrich Merz kancellárnak sem sikerül feltámasztania a német gazdaságot, pedig sokkal nagyobb mozgástere volt/van elődjénél. Kormánya történelmi léptékű eladósodásba kezdett: a gazdaság hat éve stagnál, a növekedés 0,5 százalék körülire zsugorodott, az állam pedig minden eddiginél több pénzt von el polgáraitól. Sok mindennek lehet nevezni az eddigi eredményeket, de a beharangozott nagy ívű gazdasági újjáépítésnek semmiképpen.
Pedig a lehetőség adott volt. Merz szakított Németország fiskális ortodoxiájával: az alkotmányos adósságfék lazítása, az 500 milliárd eurós infrastruktúra-alap és a GDP 1 százaléka feletti védelmi kiadások korlátlan hitelből történő finanszírozása papíron egy új korszak kezdetét jelenthette volna. Egy olyan Németországét, amely végre hajlandó pénzt költeni a szétrohadt infrastruktúrájára, a hadseregének újrafegyverzésére, a versenyképességének helyreállítására.
A probléma tehát nem az, hogy a kormány túl sok pénzt költ, inkább az, hogy nem arra költ, amire ígérte.
A tavalyi első három negyedévben az állam összesített bevételei mintegy 6 százalékkal nőttek az előző esztendő azonos időszakához képest: nagyjából 1500 milliárd euró folyt be, a kiadások ugyanakkor elérték az 1600 milliárdot. A hiány így kilenc hónap alatt 100 milliárd euróra nőtt, vagyis a Szövetségi Statisztikai Hivatal adataiból levezetett átlag alapján
a német állam másodpercenként nagyjából 4 ezer euróval adósodik el.
Mindezt úgy sikerült összehozni, hogy közben az adó- és járulékbevételek rekordmagasak, a társadalombiztosítási befizetések két számjegyű ütemben nőnek, az állam pedig kilenc hónap alatt 1,3 ezermilliárd eurót szedett be pusztán adók formájában. Ez a probléma a bevételi oldalt gyakorlatilag kiadásivá alakította: a nagy fiskális fordulat eredményeképpen valójában kifelé ömlik a pénz a rendszerből.
Hová? Elsősorban a jóléti államba. A hitelből teremtett mozgástér jelentős részét ugyanis nem a megígért beruházások, hanem a szociális kiadások, a támogatások és az adókedvezmények szívják fel, bebetonozva ezzel a jövő költségvetési rémálmait. A kormány becslések szerint 2029-ig mintegy 850 milliárd eurónyi új adósságot halmoz fel, ami a szövetségi adósságállományt nagyjából másfélszeresére növeli a 2024-es szinthez képest. Ennek legalább 125 milliárd eurója a német jegybank számításai szerint nem a beígért védelmi vagy beruházási célokat szolgálja, hanem olyan kiadásokat fedez, mint a nyugdíj-kiegészítések, az áfacsökkentések vagy éppen a munkába járási támogatások.
Mocsárból ingoványba
Az 500 milliárd eurós infrastruktúra-alap sem az a „páncélököl”, aminek a kormány beállította. Az önkormányzatoknak juttatott 100 milliárd borítékolhatóan a költségvetési lyukak betömésére szolgál majd, másik 100 milliárd egy külön klímaalapba megy, amelynek a kiadásai között már most is szerepelnek olyan tételek, mint a háztartási fogyasztások támogatása. A modernizációnak eladott költségekkel tehát valójában a rezsikiadásokat kozmetikázza a kormány. A maradék 300 milliárd euró elvileg „kiegészítő” beruházásokba ömlene, de a költségvetési trükközés itt is nyilvánvaló: a büdzséből kiszervezett tételek, az új alapokba átpakolt kiadások és a befektetés fogalmának felettébb rugalmas értelmezése valójában mind azt szolgálja, hogy Merz ki tudja kerülni a saját ígéreteit.
Mindez különösen problémás a német gazdaság egyre makacsabb „köhögésének” ismeretében. Az ipart agyonnyomják a magas energiaárak, a munkaerőköltségeket elszabadult járulékok terhelik, az exportot amerikai vámok és kínai versenytársak szorongatják, a munkaerőpiac pedig (főként demográfiai okokból) zsugorodik.
A potenciális növekedési ráta alig haladja meg a fél százalékot. Bár a hivatalos előrejelzések szerint 2026-ban és 2027-ben valóban lehet némi gyorsulás, 0,9, illetve 1,4 százalék körüli növekedéssel, a számok részben technikai hatásokból fakadnak, például a munkanapok számának növeléséből és (ahogyan a jegybank is felhívta rá a figyelmet) semmi nem garantálja, hogy tartóssá válnak. Strukturális reformok nélkül ugyanis az adósságból finanszírozott fellendülés gyorsan kifulladhat, miközben az államadósság GDP-arányos szintje 2035-re 85 százalék fölé emelkedhet. Ebben a környezetben a hitelből finanszírozott fogyasztás
nem ösztönzés, hanem kártékony költségvetési trükk.
Merz ezzel politikai aknamezőre tévedt. A jóléti kiadások és a kamatterhek egyre nagyobb szeletet hasítanak ki az adóbevételekből, a kormány parlamenti többsége elenyésző, a választói türelem pedig egyre gyorsabban fogy. A kancellár dinamikus változást ígért, ehhez képest egy olyan kormányzati gyakorlatot mutat be, amely a konfliktusok és drasztikus változások elkerülésében látja a stabilitás zálogát. Ha a mostani pénzbőséget nem a termelékenység, hanem a fogyasztásösztönzés érdekében használja ki, akkor Németország az utolsó, működőképesnek hitt fiskális aduját is kijátssza. Több lapja pedig nem lesz a pakliban.
***
Fotó: IMAGO/dts
