Immár állandó téma, hogy az irániak utcára vonultak, és az iszlám rezsim 1979 óta a legnagyobb kihívásával szembesülhet. Bár a hatalom leváltása vélhetően hosszabb folyamat lesz, egyre többen szeretnék ezt elérni. Az iráni rezsimváltás leginkább a belföldi legitimitáson múlik, ám ez sem a száműzötteknek, sem az ellenzéki koalíciónak nincs meg. 

Bár számos csoport Iránon belül és kívül ellenzi a rendszert, a változás inkább egy váratlan esemény révén alakulhat ki, mintsem egy előre megtervezett átmenet során. 

Ha változás jön, azt inkább egy váratlan esemény válthatja ki, amit jó eséllyel egy vitatott konszolidáció követ, nem pedig egy zökkenőmentes hatalomátadás, például a külföldön elismert Reza Pahlvai, az egykori sah fia részére. A kormányhoz kötődő intézmények, beleértve a biztonsági szolgálatokat is, kezelhetik a kialakuló instabil helyzetet, de ez nem jelenti a legitimitásukat. Az, hogy a rendet képesek fenntartani, nem jelenti azt, hogy helyre tudnák állítani a konszenzust akkor, amikor az emberek egyre szkeptikusabbak a rájuk kényszerített identitásokkal, erkölcsi normákkal és politikusokkal szemben. 

Az iráni nép készen áll a változásra, de a jelenlegi rezsimnek nincs egyértelmű kihívója. Bár a hatalom egyre nagyobb nyomás alatt áll, és képtelen kielégíteni az emberek igényeit, az ellenzéki csoportok bel- és külföldön egyaránt megosztottak, így nincs egyértelmű alternatívája a rezsimnek. 

Még az Iráni Iszlám Köztársaság hagyományos támogatói, például a kereskedők is szakítottak a rezsimmel. A kormány nem meri kikényszríteni a nők hidzsábviselését, mert fél egy nagyobb lázadástól, az ellenzéki csoportok azonban inkább egymás ellen harcolnak,  nem a rezsim megdöntésére koncentrálnak. Az ajatollahok uralma meggyengült, ám nem látni, hogy ki veszi át a helyüket. 

Annak idején az iszlám forradalom együtt járt az iráni társadalom és gazdaság átszervezével. Ezek a változások lassúak voltak, Irán pedig most történelmi pillanat előtt áll. A növekvő hazai és nemzetközi nyomás lehet az a fordulópont, amely lehetővé teszi, hogy az országban eljöjjön a szabadság, a jólét és a béke. 

A forradalmi ideológiában már egyre kevesebben hisznek. Irán bővülő középosztálya – a városi, modern, magasan képzett és a technológia révén a világ eseményeivel képben lévők – ellenezte a rezsim keményvonalas politikáját.

Azt akarták, hogy a kormány hatékonyan működjön és jólétet teremtsen, ne pedig a polgárok magánéletét ellenőrizze. Ahhoz, hogy meg lehessen érteni, hogy mi történik Iránban, vissza kell mennünk az időben. 

Irán történelme jóval gazdagabb annál, mint amit az iszlám forradalom és a kortárs regionális konfliktusok mutatnak. A politikai egység egy nemzeti identitáson alapul, amely összekapcsolja az etnikai, vallási és ideológiai frakciókat. Amellett, hogy Iránt jelentős nemzetnek, az irániakat az emberi civilizációt gazdagító intellektuális, művészeti, technológiai és kulturális örökség őrzőinek tekintik. Ma azonban sok iráni úgy érzi, hogy az ország nem ér fel ehhez az örökséghez, globálisan súlytalan, az embereknek pedig a hazájukban elnyomásban kell élniük. 

Irán újonnan megfogalmazott, megelőző csapás elve arra utal, hogy a rezsim nem bízik a visszafogott hozzáállás előnyeiben. Míg a hatalom ezt elrettentésnek tartja, a rezsim által belföldi és nemzetközi nyomás hatására végrehajtott, az erőszak alkalmazására vonatkozó szabályok Iránt sebezhetővé teszik. 

Azok az államok, amelyek megbíznak a saját elrettentő erejükben, ritkán jelentik be előre, hogy milyen feltételek mellett hajtják végre az első csapásukat. Az egyik értelmezés szerint Teherán megpróbálja kompenzálni a sebezhetőségét – leginkább a védtelen légterét és kritikus infrastruktúráját. 

Az Egyesült Államok és Izrael 2025 júniusában Irán ellen végrehajtott csapásai után a rezsim nyomás alatt áll, hogy megmutassa a saját erejét. 

Az iráni vezetés gyakran szembesült azzal a dilemmával, hogy fokozza-e a konfliktust, vagy elfogadja-e a vereséget. Azt azonban tudják, hogy a gyengeség bármilyen látszata – az Egyesült Államok és Izrael támadásaira való reagálás elmulasztása, az ország urándúsítására vonatkozó jogának feladása vagy a már felhalmozott dúsított készletek feladása – nemcsak Irán regionális pozícióját, hanem a rezsim belső stabilitását is veszélyeztetné. Érdemes emlékezni arra, hogy Mahmud Ahmadinezsád 2005-ös elnökké válása részben annak volt köszönhető, hogy ellenezte a 2003-as, békülékenyebb nukleáris megállapodást. 

Széles körű elégedetlenség az életkörülmények miatt 

Az iráni kereskedők a 18. század végén a Kádzsár-dinasztia felemelkedése óta szoros kapcsolatban állnak a papi osztályokkal, pénzügyi és politikai támogatást nyújtottak a mulláknak a rezsim ellen. A köztük lévő szövetség megvolt az 1891–1892-es dohánylázadás során is, amikor rákényszerítették a sahot, hogy törölje a brit koncessziót. Ugyanez történt az 1905–1911-es alkotmányos forradalom idején is, amikor a kereskedők sztrájkja alkotmányos korlátozásokat kényszerített Ahmad sahra. 

1951 márciusában a bazárok támogatták Mohammad Moszaddeg iráni olajállamosítását, valamint a támogatásuk döntő szerepet játszott Ruholláh Homeini ajatollah 1978–1979-es forradalmának sikerében is. 

Tehránban december végén, a tüntetés második napján a kereskedőkhöz csatlakoztak a diákok is, és együtt vonultak a Homeini térre. A megmozdulások más nagyvárosokra is átterjedtek, főként Meshedre, Iszfahánra és Sirázra. Eleinte a rendőrség nem használt éles lőszereket a megfékezésükre, de a harmadik napon már ezek is előkerültek.

Maszúd Peszeskján iráni elnök találkozott a bazár kereskedőivel, és a lakosság gazdasági nehézségeinek enyhítését ígérte. A nemzeti bank vezetőjét leváltották, a magas rangú bírák azonban figyelmeztették a tüntetőket, hogy büntetőeljárást indítanak ellenük. December 31-én a kormány „ünnepnapot” hirdetett, bezáratta az összes hivatalt és iskolát, ennek ellenére a megmozdulások továbbterjedtek, 31 tartományából 17-et elérve.

Az olajipari dolgozók és a teherautó-sofőrök szakszervezetének a tagjai is csatlakoztak a sztrájkhoz – amely példátlan összefogás aggasztó a rezsim számára. Ahelyett, hogy elnyomáshoz folyamodott volna, Peszeskján elismerte a lakosság tiltakozási jogát, azt, hogy az elviselhetetlenül magas megélhetési költségekért a rezsim felelős, arra is utalt, hogy a hatóságok elősegítették a korrupciót, emellett ígéretet tett, hogy orvosolja ezeket a hibákat. 

Azt is megígérte, hogy kormánya megszünteti a bennfentesek hozzáférését a támogatott dollárhoz, mondván, azok, akik ezt megkapták, tisztességtelenül használták ki ezt a lehetőséget. Megígérte, hogy ezentúl a támogatás közvetlenül az átlagemberekhez kerül a kedvezményezett csoportok helyett. 

Ezek az ígéretek minden bizonnyal élvezték a legfőbb vezető támogatását. Ha azonban az elnök békéltető stílusa kudarcot vall, a hatalom valószínűleg fokozza a tüntetőkkel szembeni erőszakos fellépéseket. Pedig a tiltakozások éppen azért terjedtek tovább, mert sok iráni szkeptikus volt az elnök ígéreteivel szemben. 

1. forgatókönyv: a rezsim összeomlása közép- és hosszú távon 

Január 8-án Irán internetkapcsolata a normális szint 1 százalékára csökkent, mivel a rezsim ezzel igyekezett megzavarni a tüntetők közötti koordinációt, valamint elrejteni az elnyomó politikát. Ugyanakkor az intézkedés azt is mutatta, hogy a hatalom aggódik. 

Jelenleg sem a tüntetők, sem a rezsim nem tudja megjósolni a helyzet kimenetelét. Az azonban már most biztos, hogy a tiltakozáshullám veszélyesebb a rezsimre nézve, mint a Mahsa Amini meggyilkolása elleni 2022-es tüntetések.  

Az elviselhetetlenül magas megélhetési költségek miatt a középosztály több mint egy évtizede egyre lejjebb csúszik. A környezeti feltételek is jelentősen romlottak: a légszennyezettség veszélyes szintet ért el, az évekig tartó szárazság, valamint a talajvíz túlzásba vitt felhasználása miatt pedig Teheránban alig van tiszta ivóvíz. Maga az elnök is elismerte, hogy a főváros évente körülbelül 30 centiméterrel süllyed, ezáltal víznyelők jelennek meg.

A helyzet annyira súlyos, hogy Peszeskján arra is figyelmeztetett, előfordulhat, hogy a fővárost ezer kilométerrel délebbre, az Ománi-öbölbe kell áthelyezni. A mindennapi élet során a csapok kiszáradása mellett komoly gondot okoz, hogy gyakran nincs áram és gáz. 

A közvélemény egyre szkeptikusabb, nem hiszi el a rezsim állítását, miszerint Irán megnyerte a 12 napos háborút Izraellel szemben. Úgy vélik, hogy a háború a rezsim és az Iszlám Forradalmi Gárda (IRGC) megalázó vereségével ért véget. Az utóbbi, amely sikeres volt az iráni–iraki háborúban, először vesztett. Világossá vált, hogy ez a sokak által szent erőnek tartott fegyveres erő csak a fegyvertelen polgárok ellen hatékony. 

Mindezek mellett a legfőbb vezető se nem fiatal, se nem egészséges. A háború alatt eltűnt a nyilvánosság elől, ahogy a tüntetések kezdetén is hallgatott, ami megerősítette azt a benyomást, hogy hatalmi vákuum alakult ki. Donald Trump figyelmeztetése, hogy Washington beavatkozik, ha a rezsim erőszakot alkalmaz a tüntetők ellen, tovább bátorította az utcára vonuló tömegeket. 

2. forgatókönyv: a rezsim reformja az összeomlás elkerülése érdekében 

A rendszerszintű változáshoz szükséges döntő elemek még mindig hiányoznak, ami azt eredményezheti, hogy a rezsim egyelőre megőrzi a hatalmát. A sah fia nem tűnik olyan egyesítő személyiségnek, hogy összehasonlítható lenne az 1978–1979-es Homeinivel. A hadsereg, az IRGC, a rendőrség és a Baszidzs milícia jelentős része nem állt át hozzá, és a vezetésen belül sem látható szakadás. A tüntetések pedig, bár az ország nagy részére kiterjednek és újabbnál újabb társadalmi rétegeket érintenek, még mindig inkább több ezer, mint több millió embert vonzanak. 

Úgy tűnik, hogy a rezsimnek sikerül éket vernie a szakszervezetek és a bazárok, az olajipar és a mezőgazdasági termelők, a városi középosztály, valamint az egyetemisták közé. A hatalom lehet, hogy figyelmen kívül hagyja Trump figyelmeztetését, vagyis a tüntetők ellen mégis beveti az IRGC-t. 

Ha erre sor kerül, az a rezsim hanyatlásának kezdetét jelenti. Az uralkodó elit úgy tűnik, képtelen megérteni a fiatal irániak haragját, akiknek szegénységgel, munkanélküliséggel és kilátástalan jövővel kell szembenézniük egy erőforrásokban gazdag országban. Sokan mindezekért a hatóságokat okolják, és hisznek abban, hogy megvan az erejük a változás kikényszerítésére. 

Iránban mostanra stabilizálódott a helyzet, a tiltakozások intenzitása csökkent (január 8-án 27 tartományban 156, míg 13-án 6 tartományban 7 megmozdulás volt), de ez nem konszolidáció, hanem a példátlan állami erőszak és az emberek információtól való elzárásának az eredménye. A megtorlás során a halálos áldozatok száma több ezerre tehető, meghaladva a 2019-es tüntetésekét. A rezsim úgy tűnik, rövid távon fenntartja a rendet, de elveszítette a társadalmi legitimációját.  

A biztonsági apparátus túlterhelt, mivel a tiltakozások mellett fegyveres incidensek zajlanak a beludzs és kurd térségekben. Oroszország páncélozott járművekkel, helikopterekkel támogatja Teheránt, ami arra utal, hogy a rezsim belső felkelésre, nem pedig külső háborúra készül.  

Stratégiai szinten Irán eszkalációs kényszerben van: az USA és Izrael 2025. júniusi csapásai után a hatalom úgy véli, hogy egy újabb visszalépés destabilizálná az országot, illetve növelné a regionális konfliktusok kockázatát. Mindeközben az iráni támogatású iraki milíciák és a szíriai fejlemények nyomás alatt tartják a rezsimet, amely rövid távon, a polgárokkal szembeni erőszak miatt fennmaradhat, de középtávon (12–24 hónap) a legitimáció hiánya, a gazdasági elégedetlenség és a rendvédelmi erők túlterheltsége összeomlásához vezethet. Az események legvalószínűbb kimenete nem a rezsimváltás, hanem a belső változások és a regionális eszkaláció kettőse, amely a külső szereplők számára kockázatosabbá teszi Iránt.  

Nincs alternatíva

Ha hinni lehet az Iránban készült közvélemény-kutatásnak, csak alig 21 százalék a monarchisták aránya. Reza Pahlavi 2024-ben 31 százalékon állt. Ez alacsony, de az ellenzéki figurák közül még mindig a legmagasabb. Összehasonlításképpen a legfelsőbb vezetőé 9 százalékon állt. A száműzött trónörökös az idősebb, 50+ évesek között a legnépszerűbb. Ennek oka a nosztalgia lehet, hogy nekik még vannak emlékeik a monarchia idejéről.

A korfa viszont éppen azt mutatja, hogy Iránban a 90 milliós lakosság kétharmada már a 79-es forradalom után született, így nekik nincsenek tapasztalataik a sahról.

Az utcákon tüntetők jelentős része közülük kerül ki. A közösségi médiában érezhetően aktivizálódott, a sajtóban is egyre többet forog a neve, ahogy alighanem néhány hatalom is szívesen látná visszatértét. Sokkal nagyobb az esélye azonban annak, hogy a rendszer bukása után egyfajta közvetítőként segítsen egy új, demokratikus átállásban, semmint Irán vezetőjeként irányítsa az országot.  

Kapcsolódó:

Borítókép: Wikimedia Commons