A világ átrendeződik, és ezt a folyamatot egyre inkább az érdekszférák alakítják. Az USA, Kína és Oroszország a saját hátsó udvaruk uralkodóivá válhatnak, a kisállamok mozgástere ugyanakkor veszélyesen szűkül. A bizonytalan rendben Európa csak akkor találhatja meg a helyét, ha stratégiai tudatossággal gondolkodik.
Az Egyesült Államok venezuelai akciója és a „hátsó udvarában” tanúsított stratégiája az érdekszférák mentén meghatározott új világrend körvonalazódását hangsúlyozza. Nicolás Maduro venezuelai elnök megbuktatása része Washington azon tervének, hogy kiszorítsa riválisait a nyugati féltekéről.
Trump külpolitikája egy 20. századi elméletre rezonál?
A formálódó új globális struktúra hasonlít a Carl Schmitt által szorgalmazott nemzetközi rendszerhez. A német politológus 1939-ben dolgozta ki a nagy tér (Großraum) koncepciót. Ennek lényege, hogy
egyes földrajzilag meghatározott területek egy-egy központi birodalom kizárólagos uralma alá esnek, ezek pedig (elméletben) nem avatkoznak be más régiókban.
Oroszország és Kína egy hasonló stratégia mentén gondolkodik, ellentétben a szabályokra épülő demokratikus rend képébe csomagolt „angolszász imperializmussal”, azaz az USA-val. Utóbbi az ENSZ Alapokmányban rögzített háború utáni liberális-demokratikus világrend őre volt, aminek lényege, hogy tiltja az agressziót és garantálja minden állam szuverenitását. Ebben a felállásban elképzelhetetlen volt, hogy Washington teret adjon az orosz és kínai gondolkodásnak, sőt az is, hogy a külpolitikája hasonló irányt vegyen. Donald Trump azonban az érdekszféra-politika felé fordult, így új helyzet alakult ki.
Csakhogy azzal, hogy az USA fókuszába a saját szomszédsága került, illetve annak vonatkozásában rendszeresen kifejezi az expanziós törekvéseit (lásd Venezuela, Grönland vagy az olyan stratégiai pontok, mint a Panama-csatorna), Kína és Oroszország szintén határozottabban léphet fel és jelölheti ki az érdekszféráit a saját „játszóterén” – az előbbi a csendes-óceáni térségben, az utóbbi Kelet-Európában.
Moszkvának régóta érdeke, hogy hatékonyan és kizárólagosan kivetítse hatalmát az ún. közelkülföldre. Ennek az egyik sarokpontja a NATO keleti bővítésének megakadályozása, aminek egyik eszköze az ukrajnai háború. Peking fő célja Tajvan megszerzése, valamint – vele együtt – a hatalmának kiterjesztése az első szigetláncra annak érdekében, hogy a rivális hatalmak ne tudják blokkolni a hozzáférését a Csendes- és az Indiai-óceánhoz.
Bizonytalanság minden régióban
Az érdekszférák politikáját ugyanakkor számos tényező rendkívül nagy kockázatok irányába terelheti. Egyrészt felmerül a kérdés: hogyha az Egyesült Államok abszolút uralkodó szeretne lenni a nyugati féltekén, és azt várja el a vetélytársaktól, hogy tartsák távol magukat a hátsó udvarától, akkor miért ne lenne jogos ugyanez Oroszország és Kína részéről? Másrészt egy ilyen rendszerben
a nemzetközi jog semmissé válik, ami annak a veszélyével fenyeget, hogy a kisállamok feláldozható, önrendelkezésüktől megfosztható entitássá sorvadnak.
Ez alapjaiban kérdőjelezi meg a már egyébként is kopottas ENSZ-alapelvek létjogosultságát.
Példa erre, hogy Trump az ukrajnai háború esetén a támogatás minimalizálására törekszik, és a mielőbbi békekötést igyekszik elérni még akkor is, ha ez katasztrofális következményekkel járna Kijev szempontjából. Ukrajna így a járulékos veszteség kategóriába kerülne, amely az orosz érdekszférában feláldozható – a cél csupán az, hogy minél kevesebb amerikai forrást emésszen fel. Persze addig is tovább pörgetik a háborús bizniszt, csak éppen a fegyvereket Európának adják el.
A harmadik probléma, hogy
az egyes befolyási térségek határai nem világosak, illetve gyakran ütköznek
– például Afrikában, ahol a kritikus nyersanyagok megszerzése a cél, vagy a Csendes-óceánon, ahol Tajvan kérdésében az amerikai érdekek ellentétesek a kínaiakkal. Emellett az olyan egyre erősödő középhatalmak, mint India, Izrael vagy Törökország szintén beleszólhatnak a vezető hatalmak elképzeléseibe – ezt látjuk például a Közel-Keleten is. Az ilyen esetekből adódó összecsapások pedig globális hatásokkal járó gazdasági és katonai konfliktusokhoz vezethetnek.
A csendes-óceáni térségben szintén fokozódik a bizonytalanság. Trump vámháborúja nem kerülte el az itteni szövetségeseket, miközben Tajvan védelme továbbra is prioritás maradt, hiszen az amerikai hadiipar rendkívüli mértékben függ az itteni chipgyártástól. A partnerek ebben a kettős helyzetben egyre bizonytalanabbak Washington szándékait és megbízhatóságát illetően, amikor azt látják, hogy a nyugati félteke került a patrónusuk fókuszába – és azt látják, hogy az amerikai védelmi kapacitásokat Peking megnyugtatása érdekében csökkentik az egyes országokban, például legutóbb Japánban. Ezért próbálják erősíteni a saját elrettentési képességeiket: Dél-Koreában, sőt még Japánban is saját nukleáris ütőerő fejlesztéséről hallani.
A növekvő feszültségekből adódnak az olyan konfliktusok, mint ami november óta Japán és Kína között bontakozott ki. Ezek növelik az eszkaláció kockázatát, különösen akkor, ha valamilyen félreértésre kerülne sor.
Európa megtalálhatja a helyét, ha bölcsen gondolkodik
Európa helye ebben az új rendszerben igen törékeny, hiszen a kontinensen két befolyási övezet is érintkezik: Nyugat-Európa az amerikai, Kelet-Európa és a Balkán egy része az orosz szférába esik. Emellett Európa nincs felkészülve arra, hogy önálló hatalmi pólusként viselkedjen, hiszen már régóta nincs a geopolitikát formáló ereje – továbbra is az univerzális Nyugat hívője, azaz az ENSZ alapelvei alapján, az USA által biztosított liberális-demokratikus rendszer fennmaradásában reménykedik.
Ha lennének is hatalmi ambíciói, az öreg kontinensnek nincs konszenzusos és erős jogkörökkel felruházott vezetője. A fő szervezet, az Európai Unió csak hosszas viták eredményeként képes döntéseket hozni, amelyek gyakran inkább kiélezik a tagállamok közötti ellentéteket és akadályozzák, hogy a következő kérdésben töretlen maradjon az együttműködés. Ilyen körülmények között lehetetlen felelős és hatékony stratégiai döntéseket hozni.
Ugyanakkor az Európai Unió – habár az elvei hivatalosan ellentétesek a Schmitt-féle elmélettel – régóta a Großraumpolitik mintapéldája, csak éppen soft power eszközökre építve, konszenzusos módon terjeszkedik
– mutat rá Ulrike Franke, az European Council on Foreign Relations politológusa. Míg 1945 óta Kína, Oroszország és az Egyesült Államok nem tudott jelentősebb mértékben terjeszkedni – leszámítva a Krím orosz annexióját és a Donbász bekebelezését –, addig az EU-t alapító 12 országhoz 1992 óta 15 csatlakozott – és csak egy lépett ki. Ennek eredményeként az unió az elmúlt 35 évben mintegy 100 millió lakossal bővült, a területe pedig 4,2 millió négyzetkilométernyi. Ez a terjeszkedés ráadásul önkéntes alapon, a tagállami csatlakozási eljárások útján történt.
A jelenlegi átrendeződés során így az uniónak nem feltétlenül kell változtatnia az eddigi politikáján, csupán stratégiai tudatosságra kell törekednie.
Kapcsolódó:
Címlapfotó: X/Emilio Yitzhak
