Egy nappal az amerikai elnök előtt Ursula von der Leyen lépett színpadra Davosban, egy olyan Európa képviseletében, amely a Trump 2.0-ban már kizárólag engedményekkel próbálta stabilizálni amerikai kapcsolatait. A grönlandi fenyegetés azonban világossá tette, hogy Washington nem partnerséget, csupán gyengeséget lát ebben a taktikában – ahogyan az Európai Bizottságban is.
Mindenki Donald Trump január 21-i davosi beszédére vár a Világgazdasági Fórumon – amit mondani fog, az nagy valószínűséggel maga lesz a rajtpisztoly hangja a jelenlegi, haldokló világrend összeomlásához, valamint a transzatlanti kapcsolatok porba hullásához. A szűkebb kontextust természetesen a grönlandi krízis szolgáltatja: arra még az európai országok sem számítottak, hogy az elnök a sokadik fenyegetés után immár nyílt gazdasági zsarolással próbálja meg egy szövetséges ország, Dánia csatolt részét bekebelezni az Egyesült Államokba.
Egy nappal Trump beszéde előtt az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen lépett a színpadra, aki beszédében kiemelte: Grönland és Dánia szuverenitását egyértelműen és feltétel nélkül tiszteletben kell tartani (bár az előbbi szuverenitása éppen az utóbbi miatt nem létezik), mivel ez alapvető fontosságú a transzatlanti viszony és az EU–USA-együttműködés tekintetében. Grönland „nem alku tárgya” – tette hozzá Von der Leyen – „A szuverén népek dolga dönteni saját jövőjük felől.”.
Így vagy úgy, de övé lesz
Trump február 1-jétől 10 százalékos vámot vetne ki nyolc európai ország exportjára, amely júniustól 25 százalékra emelkedne, amennyiben nem születik megállapodás Grönland „megvásárlásáról”. A fenyegetés célzottan azoknak az országoknak – Dánia, Németország, Franciaország, Svédország, Hollandia, Finnország, Nagy-Britannia és Norvégia – szól, amelyek vagy harciasan álltak ki Grönland mellett, vagy „szimbolikus üzenetértékkel” katonákat küldtek a szigetre, hogy így demonstrálják a sarkkör biztonsága és Dánia csatolt részének szuverenitása iránti elkötelezettségüket. Bár az ad hoc koalíció „hadereje” csupán néhány emberből állt (a britek például mindössze egy, a németek tizenöt katonát küldtek, utóbbiak a vámfenyegetések elhangzása, vagyis két nap után haza is rendelték a sajátjaikat), Trump már döntött. Grönland megszerzése prioritássá vált, ha kell, fegyveres erővel, ha lehet, szelídebb eszközökkel, például büntetővámok kivetésével. A probléma az, hogy
az európai országok számára jelenleg a második verzió sokkal veszélyesebbnek tűnik, mint az első.
Az azonnali reakciók nem maradtak el, sőt: Európától szokatlan módon igen egységesnek és erősnek tűntek. A bosszúlehetőségek között azonnal felmerült az amerikai termékekre kivethető 93 milliárd eurós vám. Ez az a csomag, amelyet egyszer már előkészítettek és jóvá is hagytak Brüsszelben, ám jegelték, amikor Ursula von der Leyen és Trump elnök tavaly nyáron egy skót golfpályán kezet rázott az EU–USA kereskedelmi megállapodás felett, amely finoman szólva is kompromisszumos megoldás volt, miután az amerikai termékek zömére kirótt vámot nullára csökkentette, míg az EU-s termékekre 15 százalékos alapvámot rótt ki – az acéltermékek esetében pedig 50 százalékra növelte azt. Az, hogy az Európai Parlament éppen e hónap végén készült ratifikálni az egyezményt, most kapóra jött a Grönland miatt kialakult káoszban. Ameddig a vámfenyegetés fennáll, a képviselők borítékolhatóan nem fogják megszavazni azt, ami egyfelől jelzés lesz Amerika felé, másfelől minden bizonnyal egy durva vámháború rémképét vetíti előre. Ezzel kapcsolatban Ursula von der Leyen emlékeztette a jelen nem lévő Trumpot, hogy a megállapodás a vámokról tavaly megszületett: „A politikában, akárcsak az üzleti életben, a megállapodás az megállapodás. És amikor a barátok kezet ráznak, annak jelentenie kell valamit” – tette hozzá, majd azzal próbált hatni az elnökre, hogy az Európai Unió válasza rendíthetetlen, egységes és az amerikai vámokkal arányos lesz, amennyiben Trump valóra váltja fenyegetését.
A vámalku parlamenti elutasítása ugyanis csak az egyik lehetséges bosszúopció. Emmanuel Macron francia elnök egyértelműen azt követeli, hogy az EU aktiválja kényszerellenes eszközét, az ACI-törvényt, amelyet kifejezetten egy harmadik ország gazdasági kényszerítő és zsarolási technikái ellen hoztak létre, gyakorlatilag egy szankciós fegyvertárat rejtve el benne (lehetővé tenné technológiai különadók kivetését, az amerikai befektetések korlátozását és a közbeszerzési eljárásokból, sőt egyes piaci szegmensekből való kizárást). Ha ez megtörténne, az totális gazdasági háborút robbantana ki, olyat, amelyben minden válaszcsapást egy újabb követ. A fenyegetőzés egyelőre mégis egy chicken game részének tűnik inkább: míg Németország pénzügyminisztere látszólag a franciák mellé állt, maga Merz kancellár nem feledte, hogy az ACI elsősorban elrettentő és nem alkalmazandó fegyver, és ha bevetik, az visszafordíthatatlan folyamatokat indítana el. Ennek megfelelően már inkább lehiggasztani próbálja Macront, semmint (pénzügyminiszteréhez hasonlóan) bátorítani. Az ACI alkalmazását a jelek szerint a tagállamok többsége egyébként sem tartja jó ötletnek, és várhatóan le is fog kerülni a megoldási javaslatok asztaláról.
Az elnök jobb és bal lába
Pedig politikai kommunikációs szinten a reakciók – ahogy utaltunk rá – szokatlanul egységesek voltak. Keir Starmer brit miniszterelnök „teljesen elfogadhatatlannak” nevezte Trump kijelentéseit, a svéd kormányfő nyílt zsarolásról beszélt, António Costa, az Európai Tanács elnöke pedig azt hangsúlyozta, hogy az EU egységesen kiáll Dánia és Grönland mellett, és „kész megvédeni magát mindenfajta kényszerítéssel szemben”. A kérdés (hogyan és mivel) ugyanakkor változatlan, erre Von der Leyen sem utalt davosi beszédében.
Az európai gazdasági fenyegetéseket Washington eddig egyetlen mozdulattal söpörte le az asztalról. Scott Bessent amerikai pénzügyminiszter megfogalmazásában: Grönland stratégiai fontosságú az Egyesült Államok számára, mert míg az USA erőt mutat, addig Európa csak gyengeséget. A lehetséges válaszcsapások felvetésére gúnyosan csak annyit reagált: a lassú európai döntéshozatal miatt a blokk valószínűleg felállít majd egy „rettegett munkacsoportot”, másra úgysem lenne képes. „Arra buzdítok mindenkit, hogy dőljön hátra, vegyen egy mély lélegzetet, és hagyja, hogy a dolgok megtörténjenek… a legrosszabb, amit az országok tehetnek, az az, hogy eszkalálják a fellépést az Egyesült Államok ellen” – mondta. Ezek a kijelentések jól illeszkednek abba a régi-új amerikai narratívába, amely szerint
az európai biztonság továbbra is csupán az amerikai védőernyő alatt létezik, ezért pedig politikai engedelmesség jár cserébe.
Az Európai Bizottság elnöke a Világgazdasági Fórumon sablonosan, de határozottan visszautasította és hibának nevezte a vámtarifák alkalmazását, mivel azok ellentétesek a transzatlanti gazdasági érdekekkel és a stabil kereskedelemmel. Grönland támogatásával kapcsolatban hozzátette, hogy jelenleg egy támogatási csomagon dolgoznak, amely magában foglal egy „hatalmas európai beruházási hullámot” is. Ezzel párhuzamosan tervei szerint az EU az Egyesült Államokkal és más partnerekkel is együtt fog működni az északi-sarkvidéki biztonság kibővítéséért, ami a még idén bemutatandó uniós biztonsági stratégiában is tükröződni fog.
Ursula von der Leyen beszédében tehát látszólag figyelmen kívül hagyta az amerikai miniszterek és magának az elnöknek a szavait. Trump többször világosan kijelentette, hogy immár sem az üzleti, sem a biztonsági partneri ajánlatok nem érdeklik: a célja egyértelműen Grönland annektálása, az egyetlen dolog, amiben hajlandó bárkivel is egyeztetni, az annak a módja.
Az EB-elnök beszédének óvatos (és feltehetően valós háttérerő nélküli) panelstílusa valójában az elmúlt év „kérek, visszaszólok és engedek” kommunikációs stílusát idézte. Pedig így is egyre több kritika éri cselekvésképtelensége és az amerikai kapcsolatok félreértelmezett, folyamatosan vesztes kompromisszumot kereső magatartása miatt. A Trump bejelentését személyes kudarcként is megélő (pezsgőt bontva éppen a Mercosur-megállapodás sajtótájékoztatójára készült, amikor bombaként robbant a hír a vámokról, így az újságírók onnantól inkább arról akartak hallani, nem a szabadkereskedelmi egyezményről) brüsszeli vezető pályafutása egyik legnagyobb kihívása előtt áll. Főnöksége alatt az Európai Bizottság tudatosan kerülte a nyílt konfrontációt Trumppal, abban bízva, hogy a kereskedelmi engedmények – például a 15 százalékos amerikai vám elfogadása, az EU piacának megnyitása, a technológiai szabályozások puhítása – stabilizálják a transzatlanti viszonyt, cserébe megőrizve az amerikai politikai és katonai támogatást, különösen Ukrajna ügyében. Gondolatmenete alapból kudarcra volt ítélve. A mostani vámfenyegetés éppen azt bizonyítja, hogy Trump az ilyen hozzáállást nem partneri gesztusként, hanem gyengeségként értelmezi.
A jelenlegi tehetetlenség súlya személyesen Ursula von der Leyent is terheli. A Bizottság elnöke túlságosan is sok időt és energiát töltött azzal, hogy egy centralizált döntéshozatali modellt alakítson ki, miközben a belső gazdasági reformok – különösen Mario Draghi nagyszabású versenyképességi tervének végrehajtása – lassan és vontatottan, változatlanul bürokráciába fulladva haladnak. A belső gyengeség pedig közvetlenül visszahat a külpolitikai mozgástérre:
egy gazdaságilag bizonytalan, a saját piacát is ingatag módon működtető EU kevésbé képes hitelesen fellépni az agresszív amerikai kereskedelempolitikával szemben.
Trump tisztában van ezzel, és kíméletlenül kihasználja a sebezhetőséget.
A Mercosur-megállapodás eredetileg azt a célt szolgálta volna (és erre Von der Leyen is utalt beszédében), hogy jelezze Washingtonnak: Európa képes alternatív gazdasági szövetségeket építeni, és a kereskedelme nem kizárólag az Egyesült Államoktól függ. Trump vámbejelentése azonban éppen ezt az üzenetet kezdte el porrá zúzni, visszairányítva a figyelmet arra a kérdésre, amelyre Brüsszel láthatóan nem tud érdemben válaszolni: mi történik, ha a transzatlanti kapcsolat már menthetetlen, és Európának önállóan kell megvédenie a gazdasági és a geopolitikai érdekeit?
Grönland (miután precedens nélküli esetről van szó) maga az amerikai sokkdiplomácia csúcsa. A krízis arról szól, hogy az Egyesült Államok térdre tudja-e kényszeríteni Európát, pusztán a gazdasági fölényét kihasználva – vagy az EU képes erre valamilyen érdemi választ adni. Egyre több európai döntéshozó jut arra a következtetésre, hogy az eddigi békés stratégia és az apudiplomácia kudarcot vallott, a politikai konszenzus egy keményebb irányváltásra azonban már most összeomlani látszik. Von der Leyen szavai, miután semmilyen konkrét utalást nem tartalmaztak az „erőre erővel” gondolat jegyében, egyelőre csak a bizonytalanságot erősíthetik. A válaszadás joga pedig máris Donald Trumpé, aki várhatóan asztalt fog borítani davosi beszédével. Ha nagyon rossz kedvében lesz (erre pedig láthattunk már példát 2018-ban, amikor úgy feldühödött, hogy pár perc alatt majdnem kivégezte az egész NATO-t), az akár a transzatlanti kapcsolatok gyorsított összeomlásának első felvonása is lehet.
***
Kapcsolódó:
Fotó: Donald Trump/Truth Social
