Az utóbbi hetekben Venezuelát és Iránt követően Grönland körül is megélénkültek az események: a Trump-kormányzat nem először hozza fel a sziget megszerzésének témáját. Az amerikai elnök szerint nemzetbiztonsági szempontból az USA-nak szüksége van Grönlandra, és ugyanezt mondta a tavaly márciusi kongresszusi beszédében is. Először 2019 augusztusában említette a megvásárlását, amit a dánok akkor is elutasítottak, ami rövid nézeteltéréshez vezetett a két állam között. 

Marco Rubio külügyminiszter tárgyalt a kérdésről a dán vezetőkkel, de érdemes visszanézni a történelemben: hasonló diplomáciai tárgyalásokra volt példa az Andrew Johnson-kormányzat idején is.

Az első amerikai ötlet Grönland megvásárlására ugyanis 1868-ban érkezett William Seward külügyminisztertől.

Amerika nem sokkal korábban vette meg Alaszkát, miután kihasználta a meggyengült Oroszország helyzetét, és a területért mindössze 7,2 millió dollár értékű aranyat fizetett, igaz, csak 1959-ben lett az USA 49. tagállama. Ezt a vásárlást a sajtó eleinte „Seward bolondságának” gúnyolta, de természetesen az arany és az olaj felfedezése után a miniszter döntése több mint beigazolódott. Mindazonáltal a kongresszus nem mutatott érdeklődést további területek megszerzése iránt. 

William Sewar, Andrew Johnson amerikai elnök külügyminisztere 1861 és 1869 között (Forrás: Wikimedia Commons)

A „kis Gibraltár” 

Miközben Seward Alaszkáról Oroszországgal tárgyalt, az akkori dán gyarmat, a Dán Nyugat-Indiai (ma Amerikai Virgin-szigetek) Dániától való megvásárlását is célként tűzte ki.

A kis szigetek, St. Thomas, St. John és St. Croix – különösen a „kis Gibraltár”, St. Thomas – a nemzetbiztonság szempontjából létfontosságúak voltak Washington számára.

A polgárháború ugyanis rávilágított az amerikaiak sebezhetőségére a Karib-térségben, mivel akkor a régióban a nagy európai hatalmak birtokoltak területeket, és a jelenétük aggasztotta az Egyesült Államokat. 

Az egykori gyarmat, a Dán Nyugat-India 1917 óta az USA-hoz tartozik Amerikai Virgin-szigetek néven (Forrás: Wikimedia Commons)

Ugyan 1864-ben az USA akkori dán nagykövete azt írta a területről, hogy nem jelent nagy veszélyt Washingtonra nézve, már akkor is úgy vélte, nem engedhetik meg maguknak, hogy egy hatalmas európai nemzet birtokolja azt. Úgy gondolták, hogy ha valaha is tulajdonosváltás lesz, akkor az új tulajnak az Egyesült Államoknak kell lennie. 

Az amerikaiak és a dánok megállapodtak abban, hogy a St. Thomas és a St. John szigetet 7,5 millió dollárért aranyérmékben vásárolják meg. A szigeteken tartott népszavazáson a vásárlást túlnyomó többséggel jóváhagyták, és a dán király be is jelentette az eladást. A republikánusok vezette szenátus azonban, nem értve egyet Johnson elnök politikájával és nem támogatva Sewardot, megtagadta a megállapodás ratifikálását, így az Egyesült Államok atlanti partvidéke továbbra is sebezhető maradt. 

Az USA nem tett le a szigetek megszerzéséről 

Az 1898-as év elején Henry Cabot Lodge szenátor a Külügyi Bizottságnak benyújtott jelentésében kifejezte aggodalmát a szigetekkel kapcsolatban, és kijelentette, hogy amíg ezek a szigetek eladók, fennáll a veszély, hogy valamelyik európai hatalom megvásárolja vagy megpróbálja megvásárolni őket. Ez a Monroe-doktrína (Amerika az amerikaiaké) megsértését jelentené, és az Egyesült Államok részéről azonnal komoly feszültségekhez vezetne azokkal az európai hatalmakkal, amelyek a szigeteket magukénak tudnák. 

Mivel napjainkban a Monroe-elv Trump-féle újrakalibrálásának lehetünk szemtanúi (Donroe-elv), így ez az érvelés ismerős lehet.

Az akkori álláspont is az volt, hogy a béke érdekében nagyon fontos, hogy ezek a szigetek az Egyesült Államok kezébe kerüljenek, és ne legyenek többé olyan lehetséges feszültségek forrásai, amelyek könnyen háborúhoz vezethetnek. 

Henry Cabot Lodge republikánus szenátor (Forrás: Wikimedia Commons)

Három héttel később kitört a spanyol–amerikai háború, amelynek során az Egyesült Államok biztosította a csendes-óceáni partvidékét azzal, hogy megszerezte Guamot és a Fülöp-szigeteket Spanyolországtól (az USA ebben az időszakban Hawaiit is annektálta), sőt Puerto Ricót is, valamint kiűzte a spanyolokat Kubából, amely kvázi protektorátussá vált. 

Spanyolország európai hatalomként jelentősen meggyengült, de Oroszország, Franciaország, Nagy-Britannia és a felemelkedő Németország továbbra is nagyhatalom maradt. A franciák panamai csatornaépítése tovább növelte az aggodalmakat Amerika atlanti-óceáni sebezhetőségével kapcsolatban. 

A külügyminisztérium ismét tárgyalásokat kezdett a dánokkal a Nyugat-indiai szigetekről, majd 1902 telén John Hay külügyminiszter és Constantin Brun dán ügyvivő megállapodásra jutott. Az amerikaiak ratifikálták a szerződést, ezúttal azonban a dánok fordítottak neki hátat, azaz a két ország két szerződést írt alá, de egyik sem vezetett eredményre. 

Az erőfeszítéseket végül siker koronázta 

1910-ben Maurice Egan, az Egyesült Államok dániai nagykövete kitalálta, hogyan szerezheti meg mind a Dán Nyugat-indiai szigeteket, mind Grönlandot. Levelet írt a külügyminisztériumnak, amelyben javaslatot tett egy több országot érintő földcsere-megállapodásra. 

Maurice Egan, egykori nagykövet (Forrás: Wikimedia Commons)

Úgy vélte, hogy a dán kormány nagyon kevés figyelmet fordít Grönlandra, és ehhez hozzájárult az is, hogy egyre nagyobb fenyegetést jelentett Oroszország, Japán és Kína szövetsége. Úgy gondolta továbbá, hogy Németországot fel lehetne használni a szigetek megszerzésére és egy szövetséges elhelyezésére a Fülöp-szigeteken. 

Javasolta, hogy Mindanaót, a Fülöp-szigetek második legnagyobb szigetét cseréljék el Grönlandra (és további tárgyalások után az érintett karibi szigetekre). Ez lehetővé tette volna Dániának, hogy Mindanaót elcserélje Schleswig-Holsteinre, amelyet 1864-ben elveszített a németekkel szemben. Bár ez a javaslat érdekes és összetett volt, szintén nem vezetett eredményre. 

1914-ben az amerikaiak Németország miatt kezdtek újra a karibi szigetek iránt, hiszen Egan akkor Németország már nem potenciális szövetséges volt, hanem fenyegetés. 

Robert Lansing külügyminiszter első érdeklődését a szigetek iránt elutasították, sőt jelezték, hogy Dániának a térségben kereskedelmi érdekei vannak, amelyek a Panama-csatorna építésével növekedni fognak. 

Lansing közölte, hogy az amerikaiakat nem ez, hanem leginkább Németország aggasztja, amelynek militarizmusa és növekvő kereskedelmi törekvései folytán úgy gondolták, hogy annektálhatja Dániát, vagy kényszerítheti a Dán Nyugat-India eladását. Ezért egyértelművé tette, hogy az Egyesült Államoknak fontos lenne a szigetek elfoglalása és annektálása. 

Ezt követően, 1916. augusztus 4-én aláírták a szerződést, amelyet mindkét fél ratifikált, majd 1917. március 31-én 25 millió dollárnak megfelelő aranyért megvásárolták a mai Amerikai Virgin-szigeteket. A megállapodás egy része azonban megerősítette Dánia jogait Grönlandra. 

A második világháború utáni kísérlet 

Grönland megszerzése a második világháború után szinte azonnal felmerült. 1946-ban a Külügyminisztérium Egan gondolatából merített ihletet, vagyis földcserét javasolt, azaz Amerika Grönland egy részét szerezné meg, cserébe az alaszkai Point Barrow körzetben található földterületért. Ez az ötlet azonban ismét kudarcot vallott. 

Érdekes módon John D. Hickerson amerikai diplomata osztotta Egan véleményét, miszerint Grönland teljesen értéktelen Dánia számára. A külügyminisztérium ezután 100 millió dollárt ajánlott fel a szigetért, amely az Egyesült Államok biztonsága szempontjából elengedhetetlennek tűnt. Rövid, nem hivatalos megbeszélésekre került sor, de végül elvetették az ügyet. Dánia és az Egyesült Államok azonban 1951-ben aláírt egy szerződést egy bázis létrehozásáról Thule-ban, amely ma Pituffik Űrhatósági Bázis néven ismert. 

John D. Hickerson amerikai diplomata (Forrás: Wikimedia Commons)

1953-ban Grönland Dániához csatlakozott, ezzel véget vetve két évszázados gyarmati múltjának. 1979-ben önkormányzati, majd 2009-ben önálló jogállást kapott. Lehetősége van a függetlenségre, és annak ellenére, hogy gazdag természeti erőforrásokkal büszkélkedhet, amit a Trump-kormányzat által gyakran emleget, „jóléti államnak”, éves szinten 600 millió dán koronás támogatásra van szüksége. 

Trump és Grönland 

Trump Lansing miniszter szellemében egyértelművé tette, hogy nem foglalkoztatják a dán vagy grönlandi érdekek, az ő aggodalmai sokkal közvetlenebbek és szélesebb körűek. 

A nemzetbiztonsági fenyegetés azonban már nem az európai hatalmaktól származik, mint a 19. és a 20. század első felében, azok most Oroszországból és Kínából érkeznek, amelyek haditengerészetei látszólag „büntetlenül” járják az északi-sarkvidéki vizeket. Trump – talán egy kis szarkazmussal – azt állította, hogy Dánia nem tesz eleget az amerikai és nemzetközi érdekek védelméért Grönlandon. 

Nincs új a nap alatt 

A korábbi esetek jelentősége, hogy visszatérni látszik az 1945 előtti klasszikus nagyhatalmi logika. Az Amerikai Virgin-szigetek 1917-es megvásárlása azt a korszakot tükrözi, amikor a szuverenitás nem abszolút elv volt, hanem a nagyhatalmi biztonsági érdekek függvénye: a döntő kérdés nem az volt, hogy mit akar a kisállam, hanem hogy egy rivális hatalom megjelenhet-e egy stratégiai térségben. Ugyanez a gondolkodásmód tér vissza ma Grönland esetében.  

A párhuzam azért különösen beszédes, mert az Egyesült Államok mindkét helyzetben nem konkrét támadásra reagál, hanem arra a lehetőségre, hogy egy rivális hozzáférést szerezhet valamely kulcsterülethez. 

Az elv a 19–20. század fordulójának szemléletét idézi, amikor a tér, a bázisok és a tengeri csomópontok birtoklása önmagában stratégiai értéket jelentett.  

Ez a logika azonban szembemegy a második világháború utáni renddel, amely elvben a szuverenitás, az önrendelkezés és a multilaterális biztonsági garanciák elsődlegességére épült. Trump Grönlanddal kapcsolatos retorikája azt üzeni, hogy a nagyhatalmi versenyben ezek a normák immár másodlagosak, ha egy térség kulcsfontosságúvá válik a globális erőegyensúly szempontjából. Mindebben a rendszerszintű eltolódás jelét látjuk: a nagyhatalmak újra befolyási övezetekben, előretolt védelmi gyűrűkben és kizárólagos érdekszférákban gondolkodnak. Grönland ügye így túlmutat önmagán, és azt jelzi, hogy a korábbi nemzetközi rend szabályai erodálódnak.  

Kapcsolódó:

Borítókép: Wikimedia Commons