Az orosz Vzgljad két, egymással szorosan összefüggő elemzése érdekes tükröt tart a nyugati szövetségi rendszer elé. Nem elsősorban azért, mert következetesen ugyanarra az alaptételre épít: a transzatlanti szakítás elkerülhetetlen, aminek kirívó példája éppen Grönland.  

Európai NATO – politikai jelszó hadászati tartalom nélkül? 

A Vzgljad első cikke abból indul ki, hogy Donald Trump és Európa között a konfliktus immár rendszerszintűvé vált. Washington leválik Európáról, az európai elit egy része pedig – az úgynevezett „hajlandók koalíciója” – már egy USA nélküli, NATO-t helyettesítő katonai szövetség lehetőségéről beszél. Az érvelés középpontjában Grönland áll.  Trump többször azzal indokolta az amerikai kontroll szükségességét, hogy ellenkező esetben Oroszország vagy Kína szerezhet meghatározó befolyást a szigeten. 

A cikk azonban – akaratlanul is – a saját állításait gyengíti, hiszen „európai NATO-ról” beszél, ugyanakkor elismeri, hogy Európa katonai önállósodása intézményi, logisztikai és képességbeli okokból rendkívül nehéz. A jelenlegi készletek, parancsnoki struktúrák és interoperabilitási szintek mellett egy ilyen szövetség inkább politikai jelszó, mint hadászati realitás. Az orosz narratíva viszont kész tényként kezeli a NATO szétesését, mintha annak meghatározó képességeit ma nem az Egyesült Államok biztosítaná. 

Jurij Knutov katonai szakértő arra hívja fel a figyelmet, hogy Európán belül már most is jelentős történelmi és politikai ellentmondások húzódnak, különösen Berlin és Párizs, valamint Berlin és Varsó között. Sőt, e belső feszültségek hosszabb távon az Európai Unió felbomlásához is vezethetnek, amelynek következményeként az európai államok egymással rivalizáló, kisebb koalíciókba szerveződnének. 

Értelmezésében mindez közvetlenül érintené Oroszország stratégiai mozgásterét is, hiszen amennyiben a NATO meggyengül vagy az Egyesült Államok kilépne a szövetségből, Moszkva és Washington – Peking bevonásával – gyorsan meg tudna állapodni az ukrajnai konfliktus lezárásának feltételeiről, ami egy stabilabb béke felé nyitna utat. Ugyanakkor figyelmeztet arra is, hogy az európai államok közötti esetleges konfliktusok – beleértve a balti térséget – új biztonsági feszültségeket teremtenének Oroszország határain, és „nem zárható ki”, hogy Moszkvának a stabilitás érdekében be kellene avatkoznia ezekbe a válságokba. 

Baltikum: amikor az intézményi stabilitás létkérdés 

A Vzgljad második cikke jóval érdekesebb – és kevésbé dogmatikus – tónust üt meg. A balti politikai elit hozzáállását vizsgálja az USA grönlandi tervei kapcsán, külön kiemelve a volt litván miniszterelnök, Andrius Kubilius, az Európai Bizottság jelenlegi védelmi biztosának nyilatkozatait, aki úgy véli, egy erőszakos amerikai lépés Grönland ügyében a transzatlanti kapcsolatok és akár a NATO végét is jelenthetné, ezért felveti a kínos kérdést:  

mit tesz a NATO, ha az egyik tagja fegyverrel lép fel egy másik területe ellen? 

A cikk fő állítása, hogy a Baltikum csapdahelyzetben van, mivel a térség egyszerre függ a NATO biztonsági ernyőjétől és az Európai Unió pénzügyi-strukturális támogatásaitól, vagyis bármilyen nyugati intézményi repedés egzisztenciális kockázatot jelent számukra. Ebből a nézőpontból a balti félelmek jóval racionálisabbak, mint az „európai NATO” körüli politikai fantáziálások: számukra a nyugati intézményi stabilitás nem ideológiai kérdés, hanem a túlélés feltétele. 

Az orosz értelmezés ezt tovább élezi: „Trumpnak nem érdeke, hogy a NATO struktúrái a jelenlegi állapotukban maradjanak, és a balti államok lennének a szervezet összeomlásának legnagyobb vesztesei” – állítja Natalia Eremina politológus, aki szerint míg a nagy európai államok – például Franciaország és Németország – a NATO nélkül is képesek lennének fennmaradni, addig a balti országok „gazdaságilag törpék, demográfiailag hanyatlók, és mára csak egy mindent elsöprő ruszofóbia maradt számukra” mint politikai kohéziós erő. 

Grönland mint csatatér

A két orosz cikk ugyanarra a logikára mutat rá: az Északi-sarkvidék, vele együtt Grönland felértékelődése átrendezi a nyugati szövetségen belüli prioritásokat, felnagyítja az európai vitákat a tehermegosztásról, a stratégiai autonómiáról és az amerikai függésről. Az „európai NATO” gondolata ebben az olvasatban inkább tünet, mint ok – válasz egy bizonytalanabbá váló amerikai elköteleződésre, nem pedig önálló stratégiai projekt. 

Itt érdemes felidézni egy egyszerű hadászati alapelvet: egy csatában annak van helyzeti előnye, aki először foglalja el a csatateret. Az ellenfélnek ehhez alkalmazkodnia kell, de neki is ki kell szélesítenie a jövendőbeli hadszínteret, illetve elfoglalni minél több stratégiai pontot. Ilyenkor egy hadvezér ritkán kérdezi meg az ott élőket vagy akár a saját szövetségeseit. Grönland körül ma pontosan ez zajlik: a csatatér kijelölése a nyílt konfrontáció előtt. 

A balti országok félelmei ebből a szempontból különösen érthetők. Amennyiben az Egyesült Államok Grönland megszerzésével földrajzilag is megerősíti a pozícióit az Északi-sarkvidéken, és ezzel Oroszországgal – és közvetve Kínával – szemben ellensúlyt épít, akkor Észak-Európa könnyen pufferzónává és elsődleges hadszíntérré válhat. A Baltikum ezért egyszerre próbálja megőrizni a NATO politikai kohézióját és elkerülni, hogy a grönlandi vita precedenst teremtsen a szövetségen belüli erőpolitika normalizálására. Számukra a nyugati intézményi rend fennmaradása nem a diplomáciai komfort kérdése, hanem stratégiai létfeltétel. 

Kapcsolódó: