A kétsebességű piac legszembetűnőbben a private equityben, vagyis a magántőkealapokban jelenik meg. Az Egyesült Államokban a tíz legnagyobb alap a forrásbevonás 46 százalékát vitte el szeptember végéig, szemben az egy évvel korábbi 34,5-tel, ami szokatlanul nagy eltolódás a piramis csúcsa felé. Ezek az óriásalapok 17 százalékkal növelték a forrásbevonásukat, miközben a piac többi része 12-vel zsugorodott. 

Nem pusztán az olyan nagynevű cégekről van szó, mint a Blackstone, a KKR, az Advent International, a Thoma Bravo vagy a Bain Capital, hanem arról is, hogy a háttérben hogyan működik a stratégia. A nagy alapok egyszerre több befektetési stratégiát futtatnak (felvásárlások, hitelek, infrastruktúra), így egy-egy eszköz – például egy repülőtér – akkor is hozhat bevételt, ha egy másik nem. Egy nyugdíjalap számára egyszerűbb és biztonságosabb néhány nagy összegű befektetést kezelni, mint sok kisebbet: kevesebb adminisztrációval jár, valamint reputációs szempontból is könnyebb kevés, nagy csekket írni, mint sok kisebb tételt megmagyarázni.  

A biztonságba menekülés 

A koncentráció mögött van egy technikainak tűnő, de aszályként viselkedő probléma, méghozzá az, hogy a készpénz nem kering vissza. A zárt végű alapoknál a befektetők általában akkor jutnak pénzhez, amikor a cég tőzsdére megy vagy eladják, ám ha ezek a kiszállások lassulnak, akkor csökkenek befektetőknek kifizetett megtérülések, így azoknak kevesebb forrásuk marad új befektetésekre. 

Világszinten az irányításszerző felvásárlási alapok 2021-ben a tőke 28 százalékát fizették vissza a befektetőknek, tavalyra viszont ez 11 százalékra esett, ami már nem egyszerű ciklikus hullámzás: a befektetők inkább azt az alapot választják, amelynek nagy tartalékai és több helyről érkező bevételei vannak. Ilyen helyzetben a kisebb cégek – amelyeknek a nagyokhoz képest nincs kiugró teljesítménye és komoly szakértelme – kerülnek ki először a befektetők látóköréből.  

A nyilvános piacok sem működnek másként. A tőzsdére lépések mértéke hullámzó volt, ezért a hirtelen árfolyam-ingadozás könnyen elriasztotta a kibocsátókat. Ez azért fontos, mert az újonnan tőzsdére lépő cégek egyben úgy viselkednek, mint egy szelep, amely kiengedi a nyomást, és megteremtik a lehetőségét, hogy a korai befektetők készpénzhez jussanak és újra befektessenek. Ha ez a szelep nem működik, még a jól működő cégek is kénytelenek lassítani a növekedésüket – vagy elfogadni kedvezőtlenebb feltételeket, attól, aki még bőséges tőkével rendelkezik. 

Európa gazdasági szuverenitási kérdése 

Ha ez a trend az idén is folytatódik, akkor az államok célja (különösen Európában) a stratégiai fontosságú cégek védelme lesz, hogy azokat ne kelljen értékesíteni finanszírozási problémák miatt. Ehhez az államnak magánbefektetőkkel együtt támogatást kell nyújtania fejlesztési bankokon, nemzeti befektetési cégeken és különböző programokon keresztül. Így a kulcsfontosságú vállalatok átvészelhetik a nehezebb éveket anélkül, hogy kiszolgáltatottá válnának. 

Európa közben a gazdaság szerkezetét is igyekszik javítani: olyan mélyebb, integráltabb piacokat teremt, amelyek képesek nagyobb léptékben mozgósítani a hazai megtakarításokat. Az Európai Bizottság „piaci integrációs” csomagjából, a Savings and Investments Unionból kiderül, hogy csökkenteni akarják a határok közti akadályokat, amelyek ma szétaprózzák a tőkét. Ez nem oldja meg azonnal az alacsony forrásbevonást, de idővel mérsékelheti a kontinens függését néhány külföldi óriás befektetői alaptól, főleg, ha közben a középvállalatok részesülhetnek a hazai kockázati tőkéből is.  

Vagyis a magántőkealapok nagyban beleszólhatnak a pénzügyi ökoszisztéma hatalmi viszonyaiba. Ha a tőke koncentrálódik, a döntéshozatal is koncentrálódik, míg ennek a költsége később jelentkezik: a gyengébb alkupozícióban, a szűkülő iparpolitikai mozgástérben, a kevesebb sikeres helyi vállalatban. Ezért a nemzeti tőke-infrastruktúra az önrendelkezés előfeltétele egy olyan korban, amikor a pénz mindig oda áramlik, ahol a legkönnyebb az útja.  

Kapcsolódó: