Mark Carney a Világgazdasági Fórumon (WEF) arról beszélt, hogy a második világháború utáni világrend repedezésnek indult, és a kialakuló új struktúrában a középhatalmak számára az „értékalapú realizmus” jelenti a kiutat. A kanadai miniszterelnök szépen felépített beszéde jól csengett Davosban, azonban ha alaposabban boncolgatjuk a szavait, inkább a képmutatás jellemzi.  

A Havel-analógia 

A nemzetközi jogon alapuló szabályok és az Egyesült Államok által dominált nemzetközi szervezetek megroppanása Carney szerint véget vetett a „kellemes fikciónak”, és egyre világosabbá teszi, hogy a geopolitikát valójában nem a nemzetközi közösség, hanem kizárólag a nagyhatalmak alakítják – korlátlanul és az érdekeiknek megfelelően. 

Carney Csehszlovákia és később Csehország egykori köztársasági elnöke, Václav Havel A kiszolgáltatottak hatalma című esszéjét idézte, amelyben az író arra kereste a választ, hogy miként volt képes fenntartani magát a kommunista rendszer. Az írás szerint ennek a kulcsa az volt, hogy a „megfelelés, az alkalmazkodás”, valamint „a baj elkerülése és a biztonság reménye” arra késztette az embereket, hogy olyan „rituálékban” vegyenek részt a mindennapokban, amelyekben egyikük sem hitt. A rendszer tehát nem azért volt erős, mert őszinte meggyőződésen alapult, hanem azért, mert mindenki úgy tett, mintha valóban jól működne – ám ugyanebből fakadt a gyengesége is. 

A kanadai miniszterelnök most ezt a megfigyelést állítja párhuzamba a szabályokon alapuló demokratikus világrenddel, miszerint éppen annak vagyunk tanúi, hogy egyes szereplők fel kell, hogy adják azt az „eljátszott meggyőződést”, hogy a rendszer valóban jól működik és az ő javukat szolgálja. Az erősebbek kivonják magukat a rend alól, a kereskedelem szabályai különbözőképpen érintik az egyes államokat, a nemzetközi jog pedig szintén „válogatós”, attól függően, hogy melyikük a vádlott és melyikük a vádló. Így a második világháború után a nemzetközi rend csupán illúzió, de már senki sem annak megfelelően cselekszik, az események pedig túlmutatnak annak keretein. 

Azzal, hogy Oroszország és Kína után az Egyesült Államok is kivonta magát e rend alól, elveszítették az értelmüket azok az intézmények, amelyek a közepes gazdaságok számára jólétet, stabilitást és biztonságot biztosítottak. Az elmúlt 20 évben tapasztalt válságok – például a 2008-as tőzsdekrach, a Covid-járvány, az ukrajnai háború és az energiaválság – pedig rámutattak, hogy milyen veszélyeket rejt a globális integráció.  

Nem lehet az integrációból származó kölcsönös előnyök hazugságára épülő hitben élni, amikor az az alárendeltség forrásává válik”  

– mutatott rá. 

Ilyen körülmények között a középhatalmak arra kényszerülnek, hogy nagyobb stratégiai autonómiát építsenek – főként az energia-, az élelem-, a kritikusnyersanyag-ellátás, a pénzügyek és az ellátási láncok területén. A kanadai miniszterelnök azonban itt figyelmeztetett, hogy az „erődök világa” szegényebb, törékenyebb és kevésbé fenntartható lesz. Ha a nagyhatalmak feladják a szabályok és az értékek tiszteletben tartásának a látszatát is, az növeli a bizonytalanságot, ami még inkább diverzifikációra ösztönzi a többieket. 

Szép új világ épülhet 

Szerinte olcsóbb közösen befektetni az ellenálló képességbe – szemben azzal, ha mindenki a saját erődjét építené. Kanada ennek fényében az Alexander Stubb finn elnök által „értékalapú realizmusnak” nevezett ideát képviseli, azaz egyszerre törekszik az elvhűségre és a pragmatizmusra.  

Elkötelezett marad a szuverenitás, a területi integritás és az erőszak mint eszköz elvetése mellett  

– ugyanakkor elismeri, hogy a haladás gyakran fokozatos, az érdekek eltérők és nem minden partnere osztja ugyanazokat az értékeket. 

„Ennek fényében széleskörűen és stratégiailag nyitott szemmel járunk: úgy ápoljuk a kapcsolatainkat, hogy maximáljuk a befolyásunkat” – emelte ki. Kanada több ezermilliárd dollárt fektet be az energia, a mesterséges intelligencia, a kritikus nyersanyagok, az új kereskedelmi lehetőségek és egyéb innovatív területeken, miközben külföldön is gyorsan diverzifikál. Ott van például az Európai Unióval kötött átfogó stratégiai partnersége, az európai biztonsági együttműködése, a Katarral vagy Kínával kötött megállapodásai, továbbá az Indiával, az ASEAN-nal, Thaifölddel, a Fülöp-szigetekkel és a Mercosurral kötött szabadkereskedelmi egyezményei. Carney szerint olyan koalíciókat építenek, amelyekben a partnerek közötti együttműködés közös alapokon nyugszik. 

Nem szabad többé úgy tenni – tette hozzá –, mintha a nemzetközi kapcsolatok még mindig a kölcsönösségen és a szabályokon alapulnának, hiszen azokat sokkal inkább a nagyhatalmak fokozódó versenye uralja, ahol az erősebbek a gazdasági integrációt kényszerítő eszközként alkalmazzák a céljaik elérése érdekében. A cél, hogy minél kevesebb legyen a kényszerítő eszköz, ennek az alapja és így a kormányok legfőbb prioritása az erős hazai gazdaság építése kell legyen, Kanadának pedig mindene adott, hogy vezetővé váljon egy ilyen új rendben (rengeteg kritikus nyersanyag, képzett népesség és jelentős tőke). Így Ottawa képes utat mutatni a partnereinek: nem tesz úgy többé, mintha még mindig a második világháború utáni globális keretrendszerben élnénk, inkább arra törekszik, hogy annak romjain egy új, együttműködő és a közepes gazdaságok számára is virágzó rendet építsen. 

Kilóg a lóláb 

A retorika tehát erős, a morális keret pedig egyértelmű. De ha a beszédet összevetjük Kanada nemrég tett külpolitikai lépéseivel, zavarba ejtő ellentmondást – és némi álszentséget – fedezhetünk fel.  

Carney a január 18-i dohai látogatása alkalmával kölcsönös és jelentős beruházásokról írt alá megállapodást, továbbá egy védelmi együttműködésről szóló megállapodást és a beruházásvédelmi egyezmény újraindítását jelentette be. Jelezte azt is, hogy a katonai együttműködés kialakítását is tervbe veszik a katari partnerekkel, ezzel „új korszakot” hirdetve a kétoldalú kapcsolatokban. 

Csakhogy Katar nem tartozik azon országok közé, amelyekkel Kanada értékközösséget vállalhatna. Az Öböl menti államot rendszeres kritikák érik, leginkább a terrorfinanszírozásban betöltött szerepét illetően – különösen a Hamász és más, nemzetközileg szankcionált szereplők esetében. Az Egyesült Államok pénzügyminisztériuma pedig már 2014-ben figyelmeztetett, hogy több olyan finanszírozó is szabadon működik Katarban, amely az ENSZ és az USA által szankcionált szervezeteket támogat, ami felett Doha szemet huny. 

Bár a külpolitika a valóságban ritkán működik pusztán elvi alapon,  

Carney a katari együttműködést említve épp egy olyan partnerséget emelt ki, amely kevéssé felel meg annak a morális mércének, amelyről a davosi színpadon értekezett.  

És ha már a közel-keleti kapcsolatoknál tartunk: Kanada jelentős fegyverexportot folytat Szaúd-Arábiába annak ellenére, hogy a jemeni háború egyre mélyülő humanitárius katasztrófát eredményez és sok civil áldozatot követel. 

Továbbá a Kína irányába tett lépések is ellentmondanak a WEF-en elhangzottakkal. Ottawa ugyanis új kereskedelmi és iparági megállapodásokkal közelít Pekinghez, többek között az elektromosjármű-ipar és a mezőgazdaság területén. Ezek azonban nem csupán technikai jellegűek: stratégiai jelentőségű iparágakban teremtik meg Kína beszállítói, finanszírozói és piacfelvásárlói szerepét, így egyáltalán nem Kanada mint középhatalom önállóságát erősítik. Éppen ellenkezőleg, csupán egy másik nagyhatalom, méghozzá Kína gazdasági övezetébe helyezik át Kanadát. Ennek fényében Carney nem alternatív rendet épít, hanem a Kína által diktált szabályokhoz illeszkedik.  

Bár kormányának külpolitikai lépéseit úgy csomagolja, mintha Kanada kivonulna az Egyesült Államok befolyása alól, hogy valódi stratégiai autonómiát építsen, valójában ez a függőség nem megszűnik, hanem áttolódik az egyik nagyhatalomtól a másik felé.  

És hogy mi áll emögött? Az a gondolkodás, hogy „ha már alá kell vetni magunkat valamelyik világrendszernek, akkor inkább annak, amely jobban fizet, több piacot nyit és kevésbé közvetlenül avatkozik be a belpolitikába”, korántsem a középhatalmak vezetésének a vágya. 

A hiteltelen szónok 

Carney beszédében a taglaltak mellett is találhatunk deficitet. Az új rend építésének egyik zálogává az őszinteséget teszi, mondván: „a kevésbé hatalmasak ereje az őszinteséggel kezdődik”. Ebben az esetben Kanada is kezdhetné azzal, hogy szembenéz korábbi képmutató viselkedésével, különös tekintettel azokra az esetekre, amikor a károsultak kisebbek, szegényebbek és marginálisabbak voltak.  

Például amikor a Covid-járvány korai szakaszában az ország a Covax programból vett igénybe vakcinadózisokat, egy olyan mechanizmusból, amelyet elsősorban a szegényebb országok hozzáférésének növelésére hoztak létre. Tette ezt annak ellenére, hogy bőséges készleteket tudott biztosítani magának kétoldalú megállapodások keretében. 

A felsorolt esetek egyike sem teszi egyedül Kanadát bűnössé, de mind rávilágít a lényegre: a hitelesség akkor vész el, amikor az egyetemes elvek feltételessé válnak, és csak akkor nyerhető vissza, ha a mércét akkor is alkalmazzák, amikor annak ára van”  

– világít rá frappánsan Alejandro Reyes, a Hongkongi Egyetem adjunktusa a Foregin Policyn megjelent írásában. 

Kapcsolódó: 

Címlapfotó: X/Mark Carney