Az Európai Unió és India közel két évtizedes tárgyalások után szabadkereskedelmi megállapodást kötött. A deal talán soha nem jött volna létre, ha nincs Donald Trump és az extrém amerikai vámpolitika.
Nem túlzás a Mother of All Deals jelzőt ráaggatni a január 27-én megkötött EU–India szabadkereskedelmi megállapodásra. A paktum várhatóan megduplázza az unió Indiába irányuló áruexportját 2032-re azzal, hogy Újdelhi az azok 96,6 százalékára vonatkozó vámokat eltörli vagy csökkenti. Az EU az elkövetkezendő hét évben az Indiából importált termékeke 99,5 százalékával kapcsolatban. Újdelhi beleegyezett, hogy akár 250 ezer európai gyártású jármű belépését is engedélyezi az országba kedvezményes vámtarifákkal – ez egyrészt több mint hatszorosa a legutóbbi megállapodásokban szereplő kvótának, másrészt hatalmas engedmény a külföldi autókra vonatkozó brutális indiai vámszabályok tükrében.
A megállapodás a legnagyobb volumenű kereskedelmi dokumentum, amelyet India valaha aláírt, és ez helyreállíthatja a megtépázott versenyhelyzetét is a különösen munkaigényes termékek, például az ékszerek és ruházati termékek területén is. Brüsszel ráadásul a szolgáltatási szektor 144 szegmensében tett engedményeket új kereskedelmi partnerének.
Bár a paktumot az Európai Parlament várhatóan csak fél év múlva, a hivatalos jogi procedúrák elintézése után ratifikálja, a megkönnyebbülés mindkét fél részéről jól érezhető. Mind az Európai Unió, mind India őrült ütemben igyekszik diverzifikálni a kereskedelmét. Utóbbi kereskedelmi megállapodást írt alá Nagy-Britanniával, Ománnal és Új-Zélanddal, míg az EU az indonéz egyezményt követően egy másik megadealt, a Mercosur-megállapodást kötötte meg – bár az még mindig nem lefutott meccs, miután több tagállam súlyos aggályokat fogalmazott meg a dél-amerikai termékáramlás várható negatív hatásaival kapcsolatban, így egyelőre az eljárás jogi szakaszában rekedt meg az ügy.
Trump gyorsítórakétái
A tárgyalások évekig egy helyben álltak, egészen addig, amíg meg nem jelent a színen Donald Trump, és nem hozta magával ad hoc jellegű, hetente változó, külpolitikai és gazdasági fegyverként egyaránt használható vámpolitikáját. Bár az EU és India kereskedelmi téren előtte gyakorlatilag semmiben nem értett egyet, az Indiára az orosz olajimport miatt kivetett 50 százalékos amerikai vámok, valamint az elnök fenyegető üzenetei a NATO-val és Grönlanddal kapcsolatban (megfejelve a büntetővámok ígéretével) fénysebességgel alakítottak ki konszenzust a felek között. Mindkét oldalon a vámok ellensúlyozása és az amerikai kereskedelmi függőség csökkentése a cél. A paktum megkötésének nem Trump vámpolitikája volt az egyetlen oka, de a növekvő kereskedelmi bizonytalanság és az amerikai protekcionista nyomás egyértelműen felgyorsította az EU és India közötti közeledést.
Mindennek voltak globálisan jelei, például Nagy-Britannia már tavaly kereskedelmi megállapodást kötött Indiával és az EU-val, Kanada és Kína e hónap elején állapodott meg vámcsökkentésben, de az előbbi miniszterelnöke, Mark Carney ennél tovább is ment: davosi beszédében arra szólította fel a középhatalmakat, hogy függőségük és a nagyhatalmaknak való kiszolgáltatottságuk megszüntetésére hozzanak létre egy új kereskedelmi és beruházási hálózatot. (Trump válasza stílusos volt: 100 százalékos vámmal fenyegette meg Kanadát.)
A bosszú nem maradhat el?
Közben a levegőben lóg egy másik kereskedelmi megállapodás az Európai Unió és az Egyesült Államok között, amit az Európai Parlamentnek pont azon a héten kellett volna ratifikálnia, amikor Trump a legkeményebben beszélt Grönland bekebelezéséről. Akkor nem tette meg, válaszul a kialakult gazdasági revolverező helyzetre, és erre azóta sem került sor, pedig Trump visszavonta a szigettel kapcsolatos, katonai beavatkozással fenyegető szavait és kifarolt a büntetővámos ígérete alól is.
A történet pikantériája, hogy Ursula von der Leyen davosi beszédében éppen azt hangsúlyozta, hogy érthetetlen Trump vámfenyegetése Grönland kapcsán, hiszen barátok és szövetségesek között egy már megkötött megállapodás szent és sérthetetlen („deal is deal”) – most viszont épp az EU az, amelyik vonakodik ratifikálni az egyezményt, amelynek nagy a tétje az Egyesült Államok számára, hiszen gyakorlatilag nullára csökkenti az Amerikából érkező termékekre kivetett vámot. Amennyiben a grönlandi helyzet az európai hübrisszel vegyülve megakadályozza a paktum gyakorlatba ültetését, az garantáltan a transzatlanti konfliktus újabb fejezetét nyitja meg, Trump pedig további büntetővámokat helyezhet kilátásba.
Ahogyan tette azt a napokban Dél-Koreával, amelynek a bűne ugyanaz volt, mint most az unióé: nem ratifikálta a még tavaly októberben megkötött kereskedelmi megállapodást. Válaszul Trump a meglévő 15 százalékos vámot 25 százalékra emelte – legalábbis ezt ígérte a közösségi oldalán, jelezve, hogy ad egy utolsó utáni lehetőséget.
Az Európai Parlament minden bizonnyal ratifikálni fogja az egyezményt, ám ami igazán aggodalomra adhat okot, az a késlekedés mértéke, ebből következően pedig az, hogy mikor fogy el az amerikai elnök türelme. Az időhúzók valójában arra várnak, hogy Trump határozott választ adjon a Grönlanddal kapcsolatos terveiről, és amíg ez nem történik meg, addig a paktum aláírását gazdasági fegyverként használják, más szóval: igyekeznek zsarolni Washingtont, ami pedig – ismerve Trump reakcióit az ilyen szituációkban – nem feltétlenül helyes gondolatmenet.
Ilyen szempontból felemás sikerként könyvelhető el Ursula von der Leyen diverzifikációs menete: az Indiával kötött paktumhoz képest a Mercosur-megállapodás jogi csapdában vergődik, míg az Egyesült Államokkal kötött egyezményt egyelőre az EP nem hajlandó ratifikálni. Mint a dél-koreai példa mutatja, sokáig már nem lehet halogatni a dolgot.
***
Kapcsolódó:
Fotó: MTI/EPA/Radzsat Gupta
