Az Európai Unió iparpolitikája az elmúlt évtizedek talán legjelentősebb válaszútjához érkezett: az Európai Bizottság drasztikus lépésre szánta el magát a kontinens technológiai szuverenitásának védelme érdekében. A terv lényege az volt, hogy a jövőben induló eurómilliárdos támogatási programoknál – mint amilyen az Európai Hidrogénbank következő aukciója – vezessék be a Made in Europe elvet. Ez a gyakorlatban azt jelentette volna, hogy kizárják vagy erősen korlátozzák azokat a projekteket, amelyek túlzott mértékben támaszkodnak a kínai technológiára. 

Azonban – ahogy az az unió bonyolult mechanizmusában lenni szokott – a nagy stratégiai elhatározást azonnal a politikai bénultság követte. A tervezett szabályozás bevezetését többször is el kellett halasztani a belső megosztottság és a technikai nehézségek miatt, ami tökéletes látlelete annak a helyzetnek, amiben az EU vergődik:  

egyszerre próbál zöldforradalmár, szabadkereskedő és protekcionista ipari nagyhatalom lenni, miközben eszközei korlátozottak. 

A szolártrauma árnyéka 

Hogy megértsük a jelenlegi pánikot és a kapkodó szabályozási kísérleteket, vissza kell tekintenünk a 2010-es évek elejére. Európa ekkor még világelső volt a napelemgyártásban, ám a technológiai előnyét nem sikerült piaci dominanciára váltania, hiszen Kína agresszív állami támogatásokkal és dömpingárakkal árasztotta el a világpiacot, aminek következtében az európai gyártók jelentős része csődbe ment. Ma az unió napelemparkjainak szinte minden eleme Ázsiából érkezik, Európa pedig a technológiai függőség csapdájába esett. 

Brüsszelben most azért kongatják a vészharangot a politikai döntéshozók, mert ugyanez a forgatókönyv játszódik le két, a jövő gazdasága szempontjából kulcsfontosságú szektorban. Az egyik az elektrolizátorok piaca, amelyek a zöldhidrogén előállításához nélkülözhetetlenek, a másik pedig az elektromos autózás lelkét adó akkumulátoripar. A kínai elektrolizátorgyártók jelenleg 50-70 százalékkal olcsóbban kínálják a termékeiket, mint európai versenytársaik. Közgazdasági értelemben ez kínai szempontból a klasszikus komparatív előny esete lenne, de EU részéről olyan nemzetbiztonsági kockázat, amelyet az államilag torzított kínai versenyképesség táplál. 

A bürokrácia mint fegyver 

Az Európai Bizottság válasza minderre az lenne, hogy bevezetik a rezilienciakritériumokat, amelyeket először a Nettó Zéró Ipari Rendelet (NZIA) keretében fogalmaztak meg. A konkrét, most elhalasztott javaslat szerint a Hidrogénbank következő támogatási körében a pályázó projektekben az elektrolizátor-alkatrészeknek legfeljebb a negyede származhatna Kínából. Bár a szövegezés diplomatikusan kerüli az ázsiai nagyhatalom nevesítését, helyette olyan országokra hivatkozik, amelyek a globális termelés több mint 65 százalékát adják, világos, hogy a célkeresztben Peking áll. 

Ez a szabályozás gyakorlatilag egy olyan kvótarendszer, amely mesterségesen próbál piacot teremteni az európai gyártóknak. Az elgondolás szerint, ha az adófizetők pénzéből támogatják a zöldátállást, akkor az a pénz maradjon az európai iparnál, ne pedig a kínai exportőröket gazdagítsa. 

A fájdalmas valóság 

A terv logikusnak tűnik a stratégiai autonómia hívei, elsősorban a franciák számára, a valóságban azonban a Made in Europe szabályok bevezetése belső törésvonalakat hozott felszínre, ami a szabályozás elhalasztásához vezetett. A legnagyobb ellenállás paradox módon magából az iparból és a fiskálisan konzervatívabb tagállamokból, például Németországból érkezik. 

Ha ugyanis az unió hirtelen kizárja az olcsó kínai technológiát, a zöldprojektek tőkeigénye drasztikusan megugrik, az európai energiaválság utáni időszakban pedig kérdéses, hogy ki fogja ezt a felárat megfizetni. A már amúgy is versenyképességi gondokkal küzdő európai ipar nem képes lenyelni a többletköltséget, az állami költségvetések pedig feszítettek. Az iparági szereplők egy része nyíltan figyelmeztette Brüsszelt: a szigorú kvóták bevezetése a projektek leállását, a zöldcélok elbukását eredményezheti, mivel Európában jelenleg nincs elegendő gyártókapacitása a kínai import azonnali kiváltására. 

Emellett Németország mellett sok helyen tartanak a kínai megtorlástól, mivel például a német autóipar profitjának a jelentős része még mindig a kínai piacról származik. Egy nyílt kereskedelmi háború vagy túlzott protekcionizmus esetén azonban Peking válaszlépése fájdalmas lenne az európai exportőrök számára, az ettőől való félelem pedig megbénítja a határozott fellépést. 

Az energiatrilemma politikai csapdája 

Az Európai Bizottság egyszerre három stratégiai célt szeretne elérni, de a jelenlegi technológiai és gazdasági környezetben ebből egyszerre csak kettő teljesülhet. A három cél a zöldátállás, az alacsony energiaárak és a költséghatékonyság, valamint a hazai gyártás védelme. 

Ha Brüsszel az ipari szuverenitást választja, akkor el kell engednie a költséghatékonyságot, ami tovább rontja Európa globális versenyképességét. Ha az olcsó és gyors zöldítést választja, akkor Kínára kell hagyatkoznia, ezzel feladva az ipari önállóságot és növelve a geopolitikai kiszolgáltatottságot.  

A mostani halasztás azt jelzi, hogy a döntéshozók nem merik vállalni a konfliktust, és inkább időt próbálnak nyerni. 

A kompromisszumok kora 

A brüsszeli dinamikák ismeretében valószínűsíthető, hogy a Bizottság egy kompromisszumos megoldás felé sodródik. A szabályokat várhatóan csak fokozatosan vezetik be, számos kiskapuval és kivétellel azokban a szegmensekben, ahol az európai kínálat nem elégséges. Ez azonban nem oldja meg a probléma gyökerét:  

Európa szabályozással és tiltással próbálja behozni azt a versenyhátrányt, amit az elmúlt 15 év elhibázott energia- és iparpolitikája, valamint a túlszabályozás okozott. 

Míg az Egyesült Államok jelentős adókedvezményekkel és támogatásokkal vonzza a beruházásokat, addig az EU bonyolult kritériumrendszerekkel és büntetővámokkal próbálja távol tartani a versenytársakat. Ez a védekező, reaktív magatartás azonban hosszú távon nem pótolja az innovációt és a skálázható ipari termelést.  

Fotó: Wikimedia Commons 

Kapcsolódó: