Bár az AfD már a 2010-es években felvetette a német aranykészlet hazaszállítását, 2026 elején több közgazdász és politikai szereplő is azt javasolja, hogy Berlin csökkentse, akár számolja fel a New Yorkban tárolt aranykészletét. 

A The Guardian január 24-i írása szerint a vita fókuszában a transzatlanti kapcsolat romló kiszámíthatósága és a washingtoni politikai környezetből fakadó kockázat áll. A lap kiemeli a Bundesbank korábbi kutatási vezetője, Emanuel Mönch nevét, aki a geopolitikai helyzetre hivatkozva túlzott kockázatnak tartja, hogy Németország ekkora arányban az Egyesült Államokban tárolja a tartalékát, ezért szerinte érdemes megfontolni annak hazaszállítását. Idézik Michael Jägert, a German Taxpayers Association alelnökét is, aki azt állítja: a téma már túlnőtt a korábbi vitán, mivel szerinte Donald Trump kiszámíthatatlansága azt a benyomást kelti, hogy az arany a Fed trezorjaiban sincs teljes biztonságban. 

Németország teljes, 3378 tonnás tartaléka, ami a világ második legnagyobb nemzeti aranytartaléka az Egyesült Államok után, közel 450 milliárd eurót ér, ebből 1236 tonna található a Fed trezorjaiban, nagyjából 164 milliárd euró értékben. A német nemesfém több mint fele Frankfurtban van, New Yorkban kb. 37 százalék, Londonban pedig 432 tonna, vagyis 12,8 százalék. 

Érdemes megjegyezni, hogy Németország 2013 és 2017 között 674 tonna aranyat szállított vissza Frankfurtba, ebből 300-at New Yorkból, 374-et Párizsból.  

Közben a piaci környezet is sokat változott. A Reuters szerint az arany ára 2025-ben 64 százalékkal emelkedett (ez a legnagyobb éves drágulás 1979 óta), 2026 elején pedig további 18 százalékkal. 2026. január 26-án a jegyzés rekordot döntött, 5110 dollár/uncia körüli csúcson is megfordult. Ez a drágulás a közbeszédben is kiemelten fontossá teszi az arany hazaszállításának a kérdését, hiszen a New Yorkban tárolt hányad értéke rövid idő alatt politikai és szuverenitási viták tárgyává válhat. 

Mi a vita valódi tárgya? 

Az arany hazaszállításáról szóló vita első ránézésre technikai kérdésnek tűnik, a mélyén viszont szuverenitási és kockázatkezelési dilemma áll. A Bundesbank évek óta következetesen azzal érvel, hogy a külföldi tárolásnak gyakorlati előnyei vannak, hiszen egyszerre erősíti a tartalékokba vetett bizalmat, ahogy biztosítja azt is, hogy válsághelyzetben a készlet gyorsan mozgósítható legyen a legfontosabb nemzetközi pénzügyi-kereskedelmi csomópontokban. Ezért maradt a német arany egy része New Yorkban és Londonban. 

A mostani német retorikai fordulat lényege viszont az, hogy a geopolitikai kockázat – már pusztán a politikai befolyásolás lehetőségének a felvetése is – felülírhatja a likviditási és hozzáférési érveket. A Reuters szerint ez a gondolat már 2025-ben is felmerült: Donald Trump visszatérése, a szövetségesekkel várható konfliktusok, valamint a Fed függetlenségét érintő amerikai politikai viták újra napirendre tették a New Yorkban tárolt német arany kérdését. 

Mindez európai szinten túlmutat Németországon. A Financial Times korábban arról írt, hogy Németország és Olaszország esetén együttesen 245 milliárd dollárnyi arany kapcsán erősödött fel a nyomás a New York-i tárolás csökkentésére, és ennek az indokai között is ott szerepelt a geopolitikai bizonytalanság és a Fed körüli amerikai politikai feszültség.  

A hazahozatal technikai része 

A Fed letétkezelőként működik, vagyis a trezorban őrzött arany a betétesek tulajdona, akik között külföldi kormányok és jegybankok is vannak. Normál működés mellett a kivét ezért csupán egy adminisztratív és operatív folyamat, amely a letétkezelői szabályok szerint bonyolítható le. A kényes pont a reputáció: a „gondnoki” státusz a Fed egyik jól beárazott bizalmi eszköze, így már egy az arany visszatartásáról szóló gyanú is aránytalan károkat okozna a teljes letétkezelői modell hitelességének. 

Maga a művelet hitelesített bankközi üzenetváltáson (SWIFT) vagy aláírt hivatalos utasításon keresztül indul. Ha a politikai döntés megszületik, a végrehajtás elvben szabványosítható és lépésről lépésre menedzselhető. A gyakorlati kockázatot a logisztika adja, hiszen a szállítás és a biztosítás költségei emelkedhetnek, az átfutás reálisan hetek-hónapok kérdése, sőt minél tovább tart a folyamat, annak annál nagyobb a politikai felhangja és a piac részéről a találgatás. 

A repatriálás logisztikája kezelhető – a 2013–2017-es német program ezt már bizonyította –, az arany-hazaszállítás jelzésértéke viszont jóval nagyobb. A szövetségi rendszerben a „legvégső tartalék” feletti fizikai rendelkezés kérdése a bizalom állapotát tükrözi, így egy sokak szerint egy esetleges aranytranszfer a transzatlanti pénzügyi együttműködést is minősítheti.  

Ráadásul a pénzügyi „geopolitika” gyorsan átgyűrűzhet a reálgazdaságba: ha Európában szélesebb körben erősödik az amerikai joghatóságtól való távolságtartás igénye, az a tartalékkezelésen túl a portfóliókockázati, devizakitettségi és finanszírozási döntésekben is megjelenhet.

A nemzetközi fórumokon, Davosban is érzékelhető volt, hogy az amerikai eszközökkel szembeni európai kitettség politikai megítélése érzékenyebbé vált. 

Vészforgatókönyv 

Sokan teljesen elvetik azt a lehetőséget, hogy az Egyesült Államok valaha is visszatartaná a szövetségesek letétben tartott aranyát, a kockázatkezelés logikája mégis megkívánja a szélsőséges esetek számbavételét. Becslések alapján az amerikai letétkezelésben kb. 6 ezer tonna külföldi és hivatalos intézményi arany lehet.  

Érzékeny pontot jelent, hogy az amerikai jogrendben léteznek rendkívüli elnöki felhatalmazások: különösen az International Emergency Economic Powers Act (IEEPA), amely nemzeti vészhelyzet kihirdetése esetén lehetőséget ad az amerikai joghatóság alá eső pénzügyi tranzakciók és vagyonmozgások korlátozására, befagyasztására. Ennek a jegybanki aranyra kiterjesztett alkalmazása precedens nélküli, politikailag rendkívül költséges lenne, és jelenleg nincs jele annak, hogy erre sor kerülne. A vita nyilvánossá válása mégis azt jelzi, hogy a végső biztonsági eszközök feletti rendelkezés kérdése egyre inkább mutatja a transzatlanti bizalom állapotát.  

Ideillik az a két történeti példa, amely ugyan más helyzetre vonatkozik, mégis azt üzeni, hogy válsághelyzetben az USA képes gyors, nagy horderejű döntésekre a pénzügyi rendszer szabályait illetően. 

Az első a Roosevelt-féle 1933-as aranykorlátozás, amely előírta, hogy az amerikai magánszemélyek és vállalkozások egy meghatározott határidőig szolgáltassák be az aranyérméket, aranyrudakat és aranytanúsítványokat a rendszerbe.  

A második a Nixon-sokk 1971-ben, amikor Richard Nixon felfüggesztette a dollár aranyra válthatóságát a külföldi monetáris hatóságok számára, ami felgyorsította a Bretton Woods-i rendszer kifutását. Ez azt jelentette, hogy egy állam a külkereskedelemben és a fizetési mérlegben felhalmozott dollártartalékát már nem tudta a korábban rögzített hivatalos árfolyamon aranyra beváltani az Egyesült Államoknál: a „gold window” bezárásával a dollár aranyfedezeti ígérete a nemzetközi elszámolásokban megszűnt. 

Ezek a példák nem annak a bizonyítékai, hogy a Fed valaha is visszatartaná a szövetséges jegybankok aranyát, hiszen a mai letétkezelési keretek teljesen mások. Egy vészforgatókönyvben mégis érdemes megemlíteni őket, mert a történelmi precedensek figyelmeztetnek: rendkívüli körülmények között az Egyesült Államok képes a „játékszabályok” gyors átírására. Mindez egy olyan korszakban kerül újra reflektorfénybe, amikor a dedollarizációról szóló közbeszéd egyre hangosabb, sőt visszatérően felbukkan az a várakozás is, hogy a BRICS idővel valamiféle közös elszámolási megoldást vagy akár valutát hozhat létre, amelynek a hitelességi támaszát sokan – részben leegyszerűsítve – az aranyban látják. 

Kapcsolódó: